A sci-fi akkor vált igazán nagy presztízsű műfajjá Hollywoodban, amikor már az alkotók rendelkezésére álltak a speciális számítógépes effektusok, és nem kellett hatalmas összegeket elkölteni egy-egy, például űrben játszódó jelenet megvalósítására. Persze így is költséges műfaj a tudományos-fantasztikus film, amellyel ebből kifolyólag ritkán próbálkoznak a magyar rendezők. A zsáner űrutazós változatai még ritkábbak, és ha el is készülnek film vagy tévésorozat formájában (Pirx kalandjai, Űrgammák), jellemzően gúny tárgyaivá válnak, mert trükkjeiken érződik a pénzhiány, az olcsóság. Magyar viszonylatban az időutazás (Szíriusz) és a földi disztópia (Az erőd) bizonyult életképesebb sci-fitematikának, habár Pálfi György 2018-ban bemutatott Stanisław Lem-adaptációja, Az Úr hangja (kritikánk itt olvasható) kellőképp igényes kiszerelésű űrkaland lett, még ha a cselekmény nagy része a Földön játszódik is. Badits Ákos rendező és Benedek Ágota forgatókönyvíró közös rövidfilmjeik után összeálltak, hogy elkészítsék első nagyjátékfilmjüket, sci-fi vígjátékukat Űrpiknik címmel, amelynek alapötletében megvan a potenciál, hogy a szintén popkulturális utalásokkal teli, groteszk-ironikus Liza, a rókatündér (kritikánkat itt lehet elolvasni) nyomdokaiba lépjen, azonban közel sem olyan frappáns, mint Ujj Mészáros Károly műve.

Az Űrpiknik eredetileg nem is sci-finek készült, hanem Benedek Ágota Rumbarumbamm – Ez egy kibaszott karanténnapló című könyvéhez hasonlóan kvázi önvallomás lett volna a világban helyét nem találó Panna szemszögéből. Az UFO végül metafora helyett konkrét motívummá vált.

Panna elhunyt édesapja kutatását szeretné továbbfejleszteni, így saját szerkezetével rádiójeleket küld a kozmoszba. Az egyetemen senki sem támogatja őrült ötletét, kiváltképp tanár édesanyja, Andrea nem, aki azért bánik vasszigorral a lányával, mert világ életében látta, hogy Panna jobban szereti édesapját, mint őt. Az anyai féltékenység újabb sikertelen vizsgához vezet, amelyet követően az őrület határára sodródott főhősnő elhatározza, hogy felakasztja magát.

Szerencséjére, vagy inkább szerencsétlenségére rátalál a furcsa, később Péternek nevezett fiatal férfi, aki állítása szerint befogta Panna rádiójelét távoli szülőbolygóján. Persze nem a megmentése végett jött ide, hanem azért, mert a jel Zalatnay Sarolta egyik slágere volt, és Péter azonnal beleszeretett az énekesnő hangjába, így Cinit haza akarja vinni. A probléma csak az, hogy az Ervin nevű másik, kifejezetten barátságtalan földönkívüli a férfi nyomára bukkant, és mivel az emberiséget veszélyesnek ítélte meg népe, így kisbolygó méretű bombát küldött a Föld elpusztítására. Tehát adott néhány lehetetlen küldetés, amelyekkel szembesülve Pannának meg kell tanulnia az öngyilkosság helyett más módon megoldani a problémákat.

Azért hasonlítható az Űrpiknik a Liza, a rókatündérhez, mert mint Ujj Mészáros Károly műve, ez is posztmodern és ironikus kulturális utalásokkal teli alkotás, amely egyszerre nézhető sci-fi paródiaként és kapunyitási drámaként, nem mellesleg a fiktív hősök ebben a filmben is valóban létező hírességgel, ezúttal Zalatnay Cinivel kerülnek kapcsolatba.

Az Árpa Attila által játszott „halálosztó” Ervin figurája a Terminátor-filmek gyilkológépeiből lett összegyúrva, azaz nem jelent számára problémát, ha leszakad a karja, vagy hátba döfik. Az alapmotívum, hogy a földönkívüli bizonyos értelemben megváltást hoz a kiüresedett, életunt földlakó számára, ismerős az E.T.-ből és a John Carpenter-féle Csillagemberből. Eszünkbe juthat Tim Burtontől a Támad a Mars és David Lynch Kék bársonya is néhány groteszk jelenet, illetve a szereplők extrém szituációkra adott, nem megfelelő, ezért (mérsékelten) megmosolyogtató reakciói láttán (például gondoljunk bele, hogyan reagálnánk, ha egy holttestet találnánk: az Űrpiknik egyik hőse ezzel homlokegyenest ellentétes módon cselekszik).

A különböző műfajokat és korábbi filmklasszikusok motívumait alapvetően ügyesen keverték tehát az alkotók, és nem lehet panasz a speciális effektusokra sem. Badits Ákos nemcsak a rendezéshez ért, hanem sokszor maga dolgozik a trükkökön is, hozzáértése pedig meglátszik az Űrpikniken.

Ervin sugárpisztolya és annak lövési effektjei hollywoodi sci-fikbe illenének, Péter különleges, telekinetikus képessége is látványos, miként az is, ahogyan tárgyakat darabokra szed a cselekmény során. Jól sikerültek a Földet kívülről, az űrből láttató jelenetek, valamint a kisbolygó méretű tömegpusztító fegyver is rendben van, legalábbis távolról. Távolról, mert közelről mindenki számára, aki ismeri az általános tömegvonzás törvényét, meglehetősen hiteltelen, ahogy az objektumot a film kezeli, mintha legalábbis óriási hőlégballon, és nem masszív bomba lenne. Persze soft sci-firől, illetve paródiáról van szó, amelyen nem feltétlenül kérhető számon a keményvonalas tudományosság, de az említett baki olyan alaphiba, amely fölött nem lehet csak úgy szemet hunyni a zsánerszabályokra hivatkozva.

A film humora és cselekménye viszont már sokkal kevésbé működik, sőt sajnos van, hogy rossz értelemben hat blődlinek az Űrpiknik. A legfőbb probléma tipikus hibája az első nagyjátékfilmeknek: Badits Ákos és Benedek Ágota túl sok mindent igyekeztek beletuszkolni a történetbe, így egyik téma sem kap kellően nagy teret, illetve a dráma, a sci-fi és a vígjáték kioltják egymást. Valószínűleg működne a film úgy is, ha csak metaforának marad meg az UFO-motívum, hiszen önmagában elég erős alapkonfliktus, hogy Panna magányában, kilátástalanságában a kozmosz felé menekül, idegen bolygóra vágyik. A kapcsolatteremtési vágy szimbóluma édesapja továbbfejlesztett rádiója, amellyel jeleket küld az űrbe, ha már a Földön képtelen akár csak elküldeni is a „jeleit” más emberek, így édesanyja felé. A főhősnő helyzete tragikomikus, mert akár több fényévet is utazna pusztán azért, hogy valaki olyat találjon, aki megérti őt, aki mellett levetheti önvédelemből, magányában, kirekesztettség-érzése miatt kialakított cinikus-ellenszenves álarcát.

Ezzel tökéletes összhangban állna akár a sci-fi szál is, ha csak arra korlátozódna, hogy Péter a Földre jön a rá vadászó Ervin és a kisbolygó nélkül. Panna és Péter kapcsolata potenciálisan izgalmas lenne, hiszen bemutathatná a fejlődési folyamatot, amelynek során a fiatal nő megtanul barátságosabban, emberségesebben bánni társaival, miközben megbékél önmagával is. Az inkább negatív értelemben utópisztikus, a nemiséget, a szexualitást, a jót és a rosszat már meghaladott, így ingerszegény közösségből származó Péter pedig ráeszmélhetne, hogy bár az emberiség nem tökéletes, de a Föld mégis jobb hely, mert az itt élők például hódolhatnak zeneszenvedélyüknek. A feltételes mód használata azért indokolt ebben az esetben, mert bár a két főhős említett fejlődése benne van az Űrpiknikben, de nincs kellő mélységben kibontva. Az alkotók ráadásul behozzák a képbe Dani, az ételfutár karakterét mint szerelmi érdekeltséget Panna számára, ami tovább gyengíti a Péterrel kibontakozó barátságát a Földet fenyegető bomba és Árpa Attila „halálosztója” mellett.

Az alapvetően izgalmas karakterdrámákat nemcsak a hollywoodi blockbustereket imitáló grandiózus küldetés teszi tönkre, hanem a kurta játékidő is. Az Űrpiknik alig 80 perces, néhány jelenet pedig kifejezetten összecsapottnak tűnik, vagy olyan, mintha bizonyos részeknél a kelleténél több anyag esett volna a vágóolló áldozatául. Többek között ezért is érződhet Panna és Dani szerelmi kapcsolata erőltetettnek és felszínesnek, bár eleve Dani karaktere roppantmód felesleges. A kifejezetten sótlan figurának legalább annyi pozitív hatása van a cselekményre, hogy hozzá kötődik a kevés közül a film egyik többé-kevésbé működő poénja, vagy inkább groteszk helyzete. Igaz, ez is inkább irreális, illogikus, így kizökkentheti a nézőt, mert bár Panna kellőképp megszállott, ugyanakkor kiábrándult, „minden mindegy” alapon cselekvő karakter, azért talán az autólopásra ő sem vállalkozna a mi valóságunkban, és minden bizonnyal nem ilyen udvariasan reagálná le senki, akinek a járművét el akarják tulajdonítani.

A vígjátéki elemek is tipikusak, nem jó értelemben. A magyar filmkomédiákra általában jellemző – Király Jenő filmesztéta szavaival – a „középfajúság”: nem túl ötletes helyzet- és jellemkomikumok, valamint álkonfliktusok (az anya-lánya viszony roppantmód elnagyolt, pusztán egy elbeszélgetéssel megoldható) uralják az Űrpikniket is. Badits Ákos és Benedek Ágota műve persze hajlik a filmgroteszkek felé Panna tragikomikus helyzete miatt, hiszen ha valakinek szuicid hajlamai vannak, és olykor már félelmetesen kiállhatatlan, az nemcsak nevetséges, hanem szánalom- és félelemkeltő is. Ha a hollywoodi látványfilmeket imitáló katasztrófafilmes vagy inváziós történetszál kimarad, és a cselekmény kizárólag Panna és Péter kapcsolatára fókuszál, akkor tökéletesen működhetett volna a film groteszkként is.

A groteszk ugyanis csak akkor igazán tragikomikus, ha hőse már-már embertelenül nagy erőfeszítéseket tesz a semmiért, vagy megszállott munkája nem hozza azt az eredményt, amire számít. Panna viszont már az által valódi hőssé válik, hogy a Földre hívja az idegen bolygóról származó, természetfeletti képességekkel megáldott Pétert, akinek hatalmában áll megállítani a globális kataklizmát. A groteszk így szinte azonnal elillan a cselekményből, amikor a játékidő harmadánál a hősök megkapják a világmegmentő feladatot. Innentől viszont súlytalan, középszerű, bohózatba illő poénok záporoznak a néző felé, akár a meteorok a Földre. Zalatnay Sarolta karaktere pedig amennyire meg van alapozva a film elejétől kezdve, olyannyira súlytalan, jelentéktelen vendégszereplővé zsugorodik az egykori popcsillag egyetlen jelenetében, amelynek során nem sikerül semmilyen szinten megmutatni azt a „Cini-karaktert”, amelytől még a földönkívüliek is azonnal rajongókká válnának.

Az Űrpiknik tipikus „elsőfilm” lett, amelynek alkotói érezhetően nagyon lelkesek voltak, nagyon otthon vannak a populáris kultúrában, értik a különböző zsánereket, és rengeteg gondolatuk volt, amelyeket bele szerettek volna sűríteni 80 percbe. Ez a kísérlet azonban nem sikerült, mert a különböző zsánerelemek és a karakterdrámák nem kompatibilisek egymással, vagy legalábbis nem sikerült azzá tenni őket, így a cselekmény olykor döcög, illetve láthatóvá válnak benne a „varratok”, amelyek mesterségesen összetartják a „szövetét”. A színészek egyébként jók, különös tekintettel Walters Lilire, aki tehetségét nem volt képes megmutatni a Drakulics elvtárs (kritika) női főszerepében (ami persze inkább mellékszerep volt Nagy Ervin és Nagy Zsolt túlságosan is erős, karizmatikus figurái mellett), ám most végre kibontakoztathatta. Takács Zalán is zseniális Péterként, vörös apródfrizurájával már első feltűnésekor egyértelmű, hogy földönkívüli, roppant életszerű játéka miatt Rainer-Micsinyei Nóra csetlés-botlásain őszintén el lehet mosolyodni, ahogy Árpa Attilának is jól állt a terminátorkarakter. Ám az alkotók és a színészek egyaránt sokkal erősebb következő filmet érdemelnek!

A cikkhez felhasznált képek a Mozinettől származnak