A szakmai nap szervezői, Tóth Dorka és Vági Eszter, a Katona József Színház Behívó programjának munkatársai, nyitották meg az eseményt. Bemutatkozásuk után néhány, az ismerkedést elősegítő játékban (pl. rapid randi) vehettünk részt a színház előterében, melyek a névtanuláson túl oldottabb légkört teremtettek, megalapozták a napunk jó hangulatát. A játékokat követően Vági Eszter több nagy lapot és filctollat is elhelyezett előttünk, és arra kért minket, hogy írjunk fel olyan kérdéseket, amelyek foglalkoztatnak minket a gyermekvédelemmel, az utógondozással, a javítóintézetek és gyermekotthonok működésével kapcsolatban. Pár perc alatt különböző színű kérdések jelentek meg a lapokon, amelyek hol pedagógusi, nevelői szemszögből közelítették meg a témát, hol pedig a gyermekek, növendékek szempontjából. Ezek a papírok a nap későbbi pontján, a kerekasztal-beszélgetés során kerültek újra elő, ahol a meghívott vendégeknek fel is lehetett tenni a felmerült kérdéseket.

Régi érzések, új nézőpontok – workshopok

A bemelegítő játékok és a kérdések megfogalmazása után három csapatot alkottunk a három párhuzamosan futó workshophoz. A foglalkozások az alábbi fókuszok köré rendeződtek:

• Drámafókuszú, amelyet Romankovics Edit (Eda) színész-drámatanár, színházi nevelési szakember tartott.
• Képzőművészet fókuszú, amelyen a résztvevők Koltay Dorottya Szonja képzőművész vezetésével erősségkártyákat készíthettek.
• Sportfókuszú, Turcsik Tímea és Tiber Krisztián, a Második Esély Sportegyesület munkatársainak workshopja.

Magamat is megleptem, amikor hetekkel korábban, még a regisztrációnál, kalandvágyból a sportfókuszú foglalkozást jelöltem meg, de hamar kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. A foglalkozás kezdetén újra bemutatkoztunk, illetve megfogalmaztuk, milyen kapcsolatunk van a sporttal, a futballal és a csapatjátékokkal. A csoportból szinte mindannyian a testnevelésórák önbizalom-romboló hatását emeltük ki, amelyek során a közös játékok inkább szorongást váltottak ki, semmint egy közösséget kovácsoltak volna össze. Turcsik Tímea és Tiber Krisztián, miközben arra törekedtek, hogy előhívják belőlünk az egészéges mértékű versenyszellemet, egy támogató, hibázni engedő légkört teremtettek számunkra, ahol belsős poénok, hangos és látványos „gólörömök” alakulhattak ki. Talán mindegyik résztvevő nevében azt is elmondhatom, hogy egy idő után a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg azt, hogy ezek a játékok már rég nem a fociról, a sikerességről vagy a nyertes-vesztes helyzetekről szóltak, hanem a kreativitásról és az együttműködésről.

Hatalmas kontrasztot jelentett ez a korábbi tapasztalatainkhoz képest, talán egyfajta gyógyulási folyamat is volt. Már januárban, az Életvárók támogatói napon is párhuzamot vontam a Második Esély Sportegyesület sportfelfogása és a drámapedagógia-színházi nevelés között. Újra eszembe jutott: lehetséges, hogy másoknak a színházzal, a drámával vagy magával a szerepléssel van az a negatív tapasztalatuk, szorongásuk, amely bennem a sporttal kapcsolatban alakult ki. Innen nézve pedig

mennyire hasznos, hogy léteznek olyan kezdeményezések, amelyek – ezeket a kellemetlen élményeket elfogadva és tiszteletben tartva – próbálnak pozitív pillanatokat teremteni, új nézőpontokat adni, és nem adatként vagy feladatként, hanem egyénként tekintenek ránk.

A workshop végét egy beszélgetőkörrel zártuk, ahol visszajelezhettünk megéléseinkről, illetve betekintést nyerhettünk a Második Esély Sportegyesület munkájába, edzéseiknek rendjébe, célkitűzéseikbe.

Közvetlenség, humor, kölcsönös bizalom – Kerekasztal-beszélgetés

A szervezők következő programként a kerekasztal-beszélgetést vezették fel. A beszélgetés résztvevői – az eddig említetteken túl – a következő személyek voltak:

• Treszkán Júlia és Baksay Csaba, a Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthon középvezetői;
• Flóris Krisztina és Szarvas Erika, gyermekvédelmi szakemberek, akik a Behívó programhoz is kötődnek;
• Jakab Balázs, a Katona József Színház színésze, aki a 2024/25-ös évadban csatlakozott az Életvárók programhoz;
• Orsós Renáta, a rákospalotai intézet volt növendéke, aki a 2024/25-ös évadban vett részt a programban, jelenleg pedig Kaposváron él utógondozásban.

Az érdeklődők választhattak, hogy melyik megközelítés érdekli őket a gyermekvédelem témakörén belül, és ennek megfelelően foglalhattak helyet a Kantin és az előtér bármely pontján. Ha más beszélgetésekbe is szerettek volna belehallgatni, át lehetett ülni más csoportokhoz is. Én Orsós Renáta és Jakab Balázs körében ültem le, így a programot egy volt növendék és egy önkéntes szemszögéből ismerhettem meg. Renáta őszintén mesélt az intézetben töltött idejéről és az Életvárók programban szerzett tapasztalatairól. Balázs szívesen emlékezett vissza arra a biztonságot és támogatást nyújtó közegre, amellyel Rákospalotán találkozott hétfő délelőttönként. Mindketten kiemelték a lányok közvetlenségét, nyitottságát és azt a kölcsönös bizalmat, amely egymás és a Katona József Színház munkatársai felé is kialakult. Renáta jelenleg Kaposváron tanul, a gyermekvédelemben szeretne elhelyezkedni, hogy a segítséget és a támogatást, amelyben ő maga is részesült, továbbadhassa másoknak.

Az életünk különböző, de a cigi közös – Az Életvárók program projektelőadása

Az ebédszünet után újra felpezsdült a hangulat a színház előterében: a szakmai nap résztvevőin túl számos új vendég is csatlakozott hozzánk, családtagok, színészek, pedagógusok személyében, hogy megtekintsék az Életvárók program 2025/26-os évadjának projektelőadását.

Az alapötletről már januárban szó esett a támogatói nap keretében, amikor Koltay Dorottya Szonja elárulta, hogy a képzőművészet és a rapszövegírás segítségével támogatja a lányokat az önkifejezésben. Előbbi műhelymunkájába be is tekinthettünk akkor: a lányok olyan koronákat terveztek maguknak, amelyeket szuperképességekkel ruháztak fel, ugyanakkor valamiért nagyon nehéz is viselni őket. Így, amikor az előadás kezdetekor megláttam őket köntösökben, azonnal tudtam, hogy valójában palástot viselnek.

A királynős tematika adta az egész előadás keretét: abban a bő egy órában betekinthettünk a lányok birodalmába, az őket foglalkoztató kérdésekbe, életük vidám és nehéz pillanataiba is.

A bemutató a színház előterében kezdődött: a nézők egy interaktív kiállításon vehettek részt, a földre helyezett nyomtatott képek és az azokra írt szövegek között barangolhattak, miközben, ha kíváncsiak voltak valamelyik kép vagy szöveg gondolati hátterére, megkérdezhették az ott álló lányokat, akik örömmel válaszoltak.

A Sufnihoz vezető lépcsőn folytattuk utunkat. Az önkéntesek és a lányok közösen olvastak fel egy személyes hangvételű, őszinte verset, amelyet egy, a programban részt vevő lány írt, és az egész előadás hangulatát előrevetítette. A sorokat az önreflexió, a világ igazságtalanságával való szembenézés és a nehézségeken átsegítő, gyógyító humor jellemezte, ezeket hol egyedül, hol párosan, hol az egész társaság együtt szavalta. Ez a szerkezeti megoldás a későbbiekben is megfigyelhető volt: az előadás számos egyszemélyes etűdből, illetve két- és többszereplős párbeszédes jelenetből állt, attól függően, hogy az egyéni vagy a kollektív tapasztalatokat kívánták hangsúlyozni.

A Sufni szürke terében színesen pompázó díszletelemek és kellékek fogadtak minket. A játszók egy rapdallal nyitották meg a körülbelül ötvenperces előadást: a Hófehérkéből ismert „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…” mondatot formálták sajátjukká. A lányokat azonban nem is annyira a mese eredeti kérdése foglalkoztatta, hanem a jövőjük: „Lesz-e munkám? Elismernek? Lesz családom?”. Persze, a(z ön)iróniának is jutott hely:

Kamupipőke után is mi marad? Csak kamu.

Előkerültek a koronák is, immár nemcsak rajzon, hanem valóságos kellékként: a szereplők egymást győzködték, hogy mutassák be uralkodói jelképeik történetét. A mesei motívumok és szófordulatok, a család szerepe, a segítségnyújtás, a csodákba vetett hit, a jobb élet ígérete mind visszatérő elemekké váltak az előadás során.

Rövid táncos betétek – magyar és világslágerekre –, szívhez szóló rapszövegek és szókimondó versek váltották egymást. A páros jelenetek szerepcserés megoldása a karikatúraszerű megjelenítésen túl arra is lehetőséget adott, hogy a szereplők néhány percre belehelyezkedjenek egy másik, sokszor akár tőlük távol álló nézőpontba is.

Az előadás leglátványosabb kelléke egy hatalmas cigaretta volt, amely sok jelenetben előkerült, lényegében körbevándorolt a teremben, többen bele is szívtak – megjelenítve az összetartozást, amely az Életvárók program résztvevői között kialakult.

Az utolsó percekben a szereplők egymásnak adogattak egy almát, miközben elárulták, hogyan képzelik az életüket tíz év múlva. A családalapítás, a biztos munkahely, a boldogság és a kiegyensúlyozott párkapcsolat többször is előkerült – a lányok jövőképében egyértelműen egy stabilitással és szeretettel teli élet körvonalai rajzolódtak ki.

Egyetlen hamis pillanat sem jelent meg a színpadon; minden a lányok személyiségéből, sorsából és gondolataiból építkezett. Az előadás több ponton is könnyeket csalt a nézők szemébe, hol a meghatottságtól, hol a nevetéstől.

Lányok vagyunk, hanggal és névvel, nem halkulunk el attól, hogy fal vesz körül minket éppen

– szólt az egyik vers, amely akár az előadás tézismondata is lehetne. Abban a pillanatban hálát éreztem feléjük, hogy szemtanúja lehettem a birodalmaik létrejöttének, valamint az önkéntesek és a szervezők felé is, hogy valóban nem hagyták elhalkulni ezeket a sorsokat, hangokat, neveket, hanem felerősítették őket a művészet eszközeivel.

Az Életvárók programról részletesebben a Katona József Színház weboldalán lehet olvasni.

Fotók: Szokodi Bea / a Behívó Facebook-oldala