Bizonyára megszállta valami az angol írókat, mert mostanában sorra látnak napvilágot az olyan történetek, amelyek félig-meddig a London alatti csatornákban, alagutakban játszódnak. Odalent teljes világok tárulnak fel az olvasó előtt, különleges lakosokkal – akik valamiért folyton múlt századi ruhákat viselnek –, tájakkal, rejtélyekkel. Nincs ebben semmi, hiszen minden nagyváros alatt vannak alagutak – metró, régi csatornák, világháborús óvóhelyek. De például (állítólag) Szentendrétől egészen Esztergomig is vezet egy alagút, amelyen szekerekkel menekülhettek az emberek a törökök elől, tehát nekünk is lehetne miről írni.

A Sosehol világa azonban jóval több, mint föld alatti járatok benépesítésével játszó fantázia. A Lenti Londonban, amely egészen más szabályok szerint működik, mint a Fenti, megjelennek ugyan egyszerű, föld alatti helyszínek – metrómegállók, csatorna, épületek földmélybe nyúló pincéi –, de felbukkannak képtelennek tűnő helyek is. Sziklás hegyoldal szerpentinnel, labirintus, hatalmas, többszobás házak – a föld alatt.

Az a nyelvi nehézség azonban, hogy nem angolul olvassuk a Soseholt, nem vesz el számottevően a történet értékéből. Gaiman műve ugyanis nagyon erős még akkor is, ha nem veszünk észre minden finomságot. Ez a történet lassan bontakozik ki, nagyon filmszerű képekből, amelyek eleinte nélkülöznek minden értelmet és kohéziót, de rövidesen kerek egésszé állnak össze. Sajnos nem kapunk minden felmerülő furcsaságra választ a könyv végén, ami, tekintve, hogy ez nem egy folytatásos regény első kötete, egy mínusz pont Gaimannek – körülbelül az egyetlen.

A történet a főszereplő szempontjából piszkosul egyszerű, saját szavaival így írhatjuk le: „Pénteken még volt állásom, menyasszonyom, lakásom és egy értelmes életem. […] Aztán találtam egy vérző lányt a járdán, és megpróbáltam irgalmas szamaritánust játszani. Most nincs menyasszonyom, lakásom, állásom, és pár száz lábnyira London utcái alatt bolyongok, miközben várható élettartamom egy öngyilkos légyével egyezik meg.” Főszereplőnk irgalmassága tehát nem nyeri el méltó jutalmát, hanem azt eredményezi, hogy az események sűrűjében találja magát. A könyvben egyedül abban lehetünk biztosak, hogy a hihetetlenül naiv, s kissé nyápic – bár idővel kikupálódó – főhős nem sántikál rosszban. Mindenki más rossz ember, csak az a kérdés, hogy közben a jó vagy a rossz oldalán áll-e. (Szerencsére az majdnem mindig világos, hogy melyik a jó és melyik a rossz oldal.) Mondhatjuk tehát, hogy a Lenti Londonban fokozottan nem érdemes senkiben sem bízni, és hogy bármikor bárki elárulhatja az embert.

A mesejelleg miatt mégis végig bízunk a happy endben, bár, amikor a szereplőket megverik, megcsonkítják vagy megölik (mindez nem részletes alapossággal kifejtve, inkább csak mellesleg megjegyezve jelenik meg a történetben), nehéz hinni abban, hogy végül minden rendbe jön. A befejezésről annyit, hogy pszichológiailag logikus, és a magam részéről teljesen ki vagyok vele békülve. A történetbe – elvben – beleszőtt társadalomkritika kevésbé fog meg, bár igaz, hogy amíg el nem olvastam Gaiman utószavában, hogy a művel a lecsúszott, és az átlagos londoni által már észre sem vett emberekre szeretné felhívni a figyelmet, ez fel sem merült bennem. Az annál inkább, hogy a szerző olyan mesét akart írni, ami azt jelenti a felnőtteknek, amit a Narnia-könyvek vagy az Óz jelenthet a gyerekeknek – és úgy vélem, ez sikerült is.