Cseppke, a fiatal vadló első másfél évét kísérhetik végig a nézők Török Zoltán új filmjében, a születéstől a felnőtté válásig. Szüleivel, Mentával és Leanderrel együtt Cseppke is a hortobágyi Pentezugban élő Przewalski-lovak egyike – a film elsősorban róluk szól. Történetük viszont nem az egyetlen felkínált szál, a fókusz mindig újabb epizódokra vált és Pentezug egész élővilágára kiterjed – külön utakat jár be a vízi madarak nagy csoportjaiban, a pockok, egerek, nyulak, rókák és sasok állandó harcterén, a kamillás rétek rovar- és madárnyüzsgésében, és a Hortobágy feletti égbolton. Török Zoltán a rezervátum érintetlen terébe, a lovak és a körülöttük lévő gazdag növény- és állatvilág működésébe, a táj intimitását megőrizve enged bepillantást, a háttérben húzódó állandó, fenyegető emberi jelenlétet ugyanakkor egyértelműen jelzi a klímakrízisre utaló időjárásváltozással, és a cselőpók zugának ajtajául szolgáló eldobott műanyagdarabbal.

Nagy vállalást jelent a fenti szemléletet megőrizve a gyerekek számára hozzáférhetővé, magával ragadóvá tenni a táj élővilágát – a film zsenialitását tükrözi, hogy ez a vállalás mégis teljesíthetőnek bizonyul. Kulcsszerepe van a sikerben Török Zoltán rendező, a biológus kutató, író Molnár T. Eszter szövegíró együttműködésének, illetve Pokorny Lia narrátori teljesítményének. A hármójuk által megalkotott hibrid, szakértői-mesélői hang képes partnerként tekinteni és a film útjain végigkísérni a gyerek nézőket, egyszerre segítve őket a látottak megértésében és a természethez való érzelmi kapcsolódásban.

A film narratív szerkezete, az érzékenyen beállított ritmus a Cseppkét kísérő főszál és a ménes körüli élővilág szereplőit bemutató izgalmas, vicces epizódok váltogatása között, a másfél év kronologikus rendje, az évszakok változását fejezetcímhez hasonlóan jelző rózsabokor visszatérő képe, a váltásokra időzített nagytotálok a kisebbek számára is követhetővé teszik a cselekményt. A tempó egyedül az filmidő közepe felé vált talán a kényelmesénél lassabbra, amiért viszont hamar kárpótlást nyújt a kifejezetten mozgalmas zárlat. A narrátori hang és Oliver Heussnak a jeleneteket érzelmileg követő zenéje állandó kísérőkként mozognak a gyerek nézővel: az előbbi a megértést segíti magyarázva, kommentelve, kihangosítva az állatok motivációit, viselkedését, az utóbbi a film kifejezetten széles érzelmi skáláján vezet végig a fennkölttől a humorosig. Az állatkarakterek megformálása szintén teljes mértékben gyerek nézőkre szabott – jól megragadható, ugyanakkor sokkal inkább az állatok tényleges természetéből, mint az emberek által hozzájuk csatolt motívumokból táplálkozó jellemek vonulnak fel, akik ráadásul se nem gonoszak, se nem jók, egyszerűen az életüket élik, néha egymást segítve, de ha kell, akár egymás kárára.

Mindezek mellett a film Jan Henriksson és Török Zoltán elképesztő szépségű drónos légifelvételeivel, az absztrakt felé induló, a táj textúráit közelbe hozó, vagy az intimebb, igazán közeli képeivel, illetve a zenével alátámasztott, lassabb lírai részekkel a család szépséget szerető, elmélyülésre vágyó tagjait is képes megszólítani. A gyerekek esetén ugyanakkor a fent kifejtett ráhangoltság ellenére fontos a hatos korhatár betartása – a film valóban egyenrangú partnerként kezeli őket is, és ugyan végig velük tart a kijelölt úton, néhol nem félti őket a fájdalmak, a halál naturalista megmutatásától sem.

Török Zoltán munkája egyszerre igazi ismeretterjesztő film és igazi mese: miközben segít megérteni, miért harapdálják olykor egymást szőrét a Przewalski-lovak vagy hogy miért kulcsszereplő a csődör a hozzá tartozó csikó túlélésében, megismertet a szerény sárszalonka és a feltűnősködő kócsag karakterével is, és az életben maradás, a felnövés mindennél izgalmasabb kalandján kalauzol végig kicsit és nagyot.