A különleges eljárással készült polariodok egy fiktív belső utazásra invitálják a nézőt, amint a TOBE Galériába lép. Az álomszerű, néhol konkretizált, felismerhető elemeket tartalmazó képek az „emlékezés folytonos változását vizsgálják az idő múlásának tükrében”, olvasható a kiállítás rövid leírásában. Néhány képen valóban „családi emlékkép” jelleg érezhető, amire a polaroid formátum is ráerősít. A kiállítás nevét adó sorozatot az alkotó egy másik szériája szakítja meg két ponton a kiállítótérben, ami a Wish you the best elnevezést kapta. Ennek a megszakítottságnak a felismerése elengedhetetlen, hiszen a megjelenés különbözőségeitől eltekintve szerves része a látottaknak és segíti egy lehetséges narratíva létrejöttét. Ez utóbbi sorozat – ami mintegy mankóként van jelen a nézők számára – egy párkapcsolat (és természetesen egy elválás) ellentétekbe forduló érzéseit jeleníti meg Kontha Dora elsődleges vizuális készletével: a színekkel. Ezek pedig mindegyik fotón a dráma terei. Kiegészítik egymást, összefognak egy harmadik ellen vagy éppen marcangolva tépik szét az alulmaradt ellenfelüket. Némelyik fotón, ahol túl intenzíven zajlik a küzdelem a két fél egymást kioltva a semmi fehérjébe tér vissza, az így létrejött ürességek azonban nem szolgálnak új ütközőtérként a többi színnek, sokkal inkább egy megközelíthetetlen dimenziónak tűnnek az összképen.

Dora Kontha: Wish you the best, 2020. Archív pigment nyomat metallic papíron, roncsolt 35 mm, Lumen print, 80 x 120 cm ©TOBE Gallery

A kiállítás leírásában említett emlékezés elképzelhetetlen az álom nélkül és ezt a XX. század egyik legjelentősebb filmművészéhez, Tarkovszkijhoz hasonlóképp Kontha szintén nagyon jól érti: az emlékekhez és az emlékezéshez az álomképeken keresztül vezet az egyáltalán nem lineáris út. Ekképp válik paradox módon a Lélekképek – Tarkovszkij Tükör című filmjéhez hasonlóan – egyszerre az alkotójának emlékeiből álló egész történetté (ehhez a személyes mitológiához a Wish you the best előbb megfogalmazott hathatós segítségével jutunk közelebb) és a néző emlékeinek képmásává. Pontosan így alakul át (nem pedig elveszik) az egyén álmának személyessége azáltal, ha egy másik egyén is ugyanazt álmodja.

Dora Kontha: Lélekképek, enteriőrfotó ©TOBE Gallery

Az idő múlása, amely szintén az emlékezés gesztusához tartozó, megkerülhetetlen fogalom, a technika által van jelen a képekben. Kontha egy hosszú folyamat során különböző anyagokat fecskendezett be a hagyományos polaroid fényképek rétegei közé, és hatni hagyta őket. Az így kialakuló vizuális jelenségeket a véletlen alakította, csak a kezdeti és a végfázist határozhatta meg az alkotó azáltal, hogy megállította a képben zajló vegyi folyamatokat. Ezek a tudatos belenyúlások és szerkesztési elvek természetesen nem elhanyagolható tényezők az eredmény szempontjából, azonban az emlékezet változékonyságát és irányíthatatlanságát jól rekonstruálja az egész folyamat. Ahogy bizonyára a művész tetszését sem nyerte el mindegyik kísérleti alkotása, úgy néha az emlékezet is végleg kitöröl valamit magából vagy (többnyire egy trauma hatására) elrejti, megmásítja azt az emléket. A tudat ilyenkor olyan, mint egy dadogó ember (ismét visszautalva Tarkovszkij Tükörjéhez), aki közölni akar valamit, mégis egy interiorizált hatás következtében képtelen az információt – esetünkben az emléket – érthető módon átadni az aktív tudat számára. Tehát, ha túl sok a semmi (a fotókon a fehér szín) és kevés a valami (ugyanott maga a színkavalkád), akkor a tudat feleslegesnek tekintheti a számára értelmetlen információt, vagy egy következő fázisban átalakíthatja azt.

Dora Kontha: Lélekképek, enteriőrfotó ©TOBE Gallery

Néhány képen konkrét helyszínek, személyek jelennek meg, ám míg a személyek arcai a felismerhetetlenségig elmosódnak, –  ahogy az gyakran álmainkban és emlékezetünkben is előfordul –  úgy a terek rekonstruálhatóbbak maradnak. Azért használom a fokozó képzős formát, mivel a fotókon megjelenő terek konkrétak, mégsem nevezhető meg egy adott helyszín. Látjuk a tengert, a fasort, a kertet, azonban ezek a világon bárhol létezhetnek, de leginkább az álmaink és emlékeink közt összemosódva.

Dora Kontha: Lélekképek (Soulscapes) #117, 2021. Archív pigment nyomat, roncsolt Polaroid, 60 x 60 cm ©TOBE Gallery 

A Lélekképek sorozat #117-es darabját még külön kiemelném, ugyanis a Wish you the best III. és az egyetlen, nem nagyított nyomatként kiállított polaroid (ami inkább a kiállított képektől függetlenül van jelen) előtt ez a fotó zárja a Lélekképeket és sűríti magába mindazt, amit a sorozat képvisel: az álom, az idő és a tér egységét. És ez felidézheti Wagner Parsifalját, amikor Gurnemanz azt mondja:

„Fiam, ez itt a térré vált idő.”[1]

Mert épp így a néző is valami hasonlót érezhet látva a #117 című képet, miközben megfogalmazódik benne a felismerő kérdés: az emlékeinken keresztül az idő valóban tud térré válni?

Fotók: A TOBE Gallery jóvoltából