A 2021 januárjában a Netflix nemzetközi forgalmazásában bemutatott, a legjobb női főszereplőért Oscar-díjra jelölt Pieces of a Woman sikere után Mundruczó Kornél rendező és Wéber Kata forgatókönyvíró (akik a 2013-as Fehér Isten óta alkotótársként dolgoznak együtt) a koronavírus harmadik hulláma idején, néhány hét alatt készítették el legújabb filmjüket, az Evolúciót. Hihetetlen belegondolni, hogy az ismét Martin Scorsese produceri szárnyai alatt forgalmazásba került, az év első felében leforgatott mozi 2021 júniusában már Cannes-ban kapott premiert, Magyarországon pedig először októberben, a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon, majd Budapesten november 22-én, a Zsidó és Izraeli Filmfesztivál nyitófilmjeként debütált.

Az Evolúció azonban nemcsak gyorsan készült el, hanem a rendező életművének egyik legjobban sikerült darabja is lett – egy rendkívül emberi és érzékeny alkotás a holokauszt traumájának öröklődéséről és az érintett generációk között húzódó konfliktusokról.

Az Evolúció azért tölt be fontos szerepet Mundruczó életművében, mert egyfelől egy korábban általa fel nem dolgozott, ám napjainkban rendkívül populáris (mostanában leginkább Orvos-Tóth Noémi népszerű könyvei hatására közismertté vált) pszichológiai témát, a transzgenerációs trauma öröklődését mutatja be – három, különböző időben és térben játszódó epizódon keresztül. Másfelől pedig az Evolúció a rendező saját filmes alkotói stílusának radikalizálódását mutatja fel, a vágás nélküli hosszú beállítások kiteljesedését.

Az Evolúció esetében nem igazán lehet történetről beszélni, mert összefüggő események helyett inkább egy-egy életpillanatba, rövid, kezdettel és valódi befejezéssel nem rendelkező sorsepizódba kapunk betekintést, mintha csak három különböző filmből néznénk meg egy keveset. A központi kérdés, hogy a trauma milyen módon jelenik meg, alakul át és okoz sok esetben súlyos nehézségeket az első, másod- és harmadgenerációs holokauszttúlélők életében és kapcsolataiban, tematikusan összeköti a film epizódjait.

Az első epizód a második világháború végén játszódik. Egy koncentrációs tábor gázkamráját láthatjuk az orosz hadsereg megérkezését követően, ahol csodálatos módon egy elrejtett gyermekre bukkannak a katonák. Ezután át is ugrunk a második epizódba, amely körülbelül a 2010-es évek elején játszódik, amikor a megmentett gyermek, Éva (Monori Lili) immár idős hölgy és nagymama. Évának egy középkorú lánya is van, Léna (Láng Annamária), aki fiát, Jónást zsidó közösségi iskolába akarja járatni, ehhez azonban el kell kérnie Évától a zsidóságot igazoló dokumentumokat. Mindez azonban Évában szorongást vált ki, mert első generációs holokauszttúlélőként számára a zsidó identitás felvállalása veszélyes és ijesztő, a halálos fenyegetettség élményét felébresztő tapasztalat. Léna számára a holokauszt már nem valódi emlékként van jelen, azonban a koncentrációs tábort megjárt anyja negatív érzéseket elnyomó, ridegnek ható személyisége miatt számos gyermekkori sérelmet szenvedett el. A harmadik epizódban már Berlinben járunk, ahol Léna is németül szól immár kamasz fiához, Jónáshoz (Goya Rego), akinek a zsidó identitás személyiségének felszínén szinte semmit nem jelent, tudattalanul azonban a traumatikus tapasztalat megjelenik nála is: anyja gyanakvó és túlóvó jelleme, a családi tradíciók öntudatlan átvétele az ő életére is hatással van, és kellemetlen teherként jelenik meg az iskolában éppen identitását kereső fiatal számára. A film tehát – egyfajta parabolaként – megmutatja, hogyan gondolkodik és miként kapcsolódik egymáshoz, valamint közös múltjához a három generáció.

Az Evolúció nagy érdeme, hogy a tematikus kapcsolaton túl a három epizód stilárisan is össze van kötve egymással, mindháromban folyamatosan mozgó, gyönyörűen megkomponált, csak elrejtett vágásokat tartalmazó operatőri munkát láthatunk.

Olyan érzést kelt ez a látványos stílusbravúr, mintha egyetlen folyamatos, tértől és időtől független képsorban szemlélnénk az egymástól távoli eseményeket, s a kamera elegáns lebegése éppen úgy fonja össze ezeket az életpillanatokat, ahogyan emlékeink, neveltetésünk és tapasztalataink is találkoznak a viselkedésünkben és cselekedeteinkben.

Mindemellett a szürreális és álomszerű megoldások teszik igazán eredeti élménnyé a filmet, amely a színdarab szürreális elemeit és hosszú dialógusait is átemeli. Az Evolúció nem esik abba a hibába, hogy az első epizódban, amely a tábort mutatja be, megpróbálja a holokauszt borzalmait hatásvadász eszközökkel életre hívni. Ehelyett egy kifejezetten álomszerű, emberi beszédtől teljesen mentes, szürreális lebegésben tartja a nézőt, amivel aztán éles kontrasztba kerül a második epizód, amelyben már hosszú monológokat hallunk a zsidóságot igazoló okmányokról vitatkozó Évától és Lénától. A második epizód egyértelműen a legdrámaibb a három közül, Monori Lili és Láng Annamária játéka pedig szenzációs, ám a film még ebben a látszólag realista stílussal megalkotott szegmensében is tartogat egy hatalmas vizuális csavart, amelytől a film ismét elemelkedik a hétköznapi világ közvetlenségétől és az elvonatkozatott jelentések, valamint a képzelet síkjára repíti a nézőt – teszi mindezt elismerésre méltó egyszerűséggel, bármilyen erőltetés vagy mesterkélt megoldások nélkül.

A film nemcsak hogy kíméletlen alapossággal és kiváló színészi alakításokkal mutatja be a holokauszt emlékezetének különböző megéléseit, hanem annak folyamatos mozgását is életre hívja emlékezetes képi világával. Ezáltal az Evolúció nem csupán krónikásként mesél a bennünk élő múltról, hanem annak zsigeri, érzelmekre ható, szavakkal nehezen kifejthető hangulatát is a vászonra varázsolja.

A jelentképeket köszönjük a produkciónak.