Egy nyugat-európai szarvasmarhatenyésztő nagyüzembe vezeti el a nézőt a Wasp című rövidfilmjéért a 2000-es évek közepén az Oscaron és a Sundance-en is díjazott, majd egész estés játékfilmjeiért (Red Road, Akvárium, American Honey) többek között Cannes-ban is többször elismert brit rendező, Andrea Arnold a Tehén című dokumentumfilmben. Egyszerűen, letisztult formát választva teszi ezt, rengeteg közelképpel, ám bármiféle külső magyarázat vagy utólagos értelmezés nélkül.

A rövid és lényegre törő cím remekül tükrözi a film minimalista módszerét: Andrea Arnold filmje az ipari körülmények között haszonállatként tartott tehenek világát mutatja meg testközelből – miképp élnek, hogyan telik a nekik adatott idő, milyen benyomások érik őket egy átlagos napon.

Habár részletesen megismerjük a modernkori marhatenyésztés körülményeit, az üzemeket, a karámot, az egész rendszer működését, tartalmilag a Tehén mégsem ismeretterjesztő film, sokkal inkább esztétikai élmény, zsigerekre ható mozi. Különlegessége, hogy olyan filmnyelvet használ, amely az állatok világát közelinek, otthonosnak és érthetőnek mutatja, miközben az emberi beavatkozások, a folyamatos emberi jelenlét jelei mechanikusnak, ridegnek és idegennek tűnnek. A játékidő nagy részében a Luma nevű fejőstehenet követjük, az ő tekintetén keresztül nyerünk bepillantást, mozgása, járása ritmusában bevezetést a tehenészet világába, a kamera is szorosan az ő nézőpontjához kötődik. Az állati tekintet ilyesfajta közelsége, s vele szemben az emberi civilizációtól való távolság érzete izgalmas fordított látásmódot kölcsönöz a filmnek: nézőként akaratlanul is az a benyomásunk támad, hogy a dolgozók ormótlan vaseszközei, durva ruhái, a munka közben visszhangosan bömbölő popzene egy időben korlátozottabb és lehatárolt világhoz tartoznak, míg a fogolyként tartott, magatehetetlen állatok ösztönös viselkedésében az örökérvényű természet szépsége szunnyad. A szarvasmarhákat a Tehén magasztos, gyönyörű, titokzatos állatokként ábrázolja.

A Tehén legfontosabb erénye, amely miatt különleges állatjogi dokumentumfilmként kell számon tartanunk, hogy nem külső szemlélőként vizsgálja „tárgyát”, hanem belső nézőpontból, „főszereplőjének” szubjektív pozíciójából, intim filmélményt nyújtva próbálja feltárni a tehenek érzésvilágát. A tavalyi év egyik nagysikerű dokumentumfilmjéhez, a Gundához hasonlóan (kritikánk itt olvasható), a Tehén esetében is az értelmet és az érzéseket, az elvont gondolkodás apró rezdüléseit kutatja a kamera az állatok tekintetében és viselkedésében. Azonban míg az anyakocákról mesélő Gunda a felfokozott képi világú, stilizált beállításokban metafizikus látásmódot igyekszik megragadni, addig a Tehén formavilága rögtönzött és spontán, ezáltal vizuálisan ugyan kevésbé átgondolt, de számos pillanatában testközelibb és természetesebb élményt nyújt.

Izgalmas kérdés, hogy egy állatok jogaiért küzdő dokumentumfilm vajon erőteljesebb hatást tud-e kelteni a nézőkben, ha az informatív, ismeretterjesztő tartalom helyett kifejezetten a személyes azonosulás lehetőségét célozza meg. A Tehén közvetlenül szinte semmit nem árul el a modernkori állattenyésztés globális helyzetéről és problémáiról, cserébe viszont megszeretett a nézővel egy érző lényt, akinek örömeit és bánatait testközelből követi – referenciát ad, milyen a mezőn önfeledten ugrálni vagy éppen a szűk karám vasrácsai között naphosszat raboskodni.

A tehén érzékeléséhez kapcsolódó szubjektív minőség természetesen valójában megismerhetetlen számunkra –, de Andrea Arnold nem is próbálja kitalálni az állatok érzéseit és gondolatait, ehelyett empátiát, érzékenységet igyekszik ébreszteni a nézőben. A sok szempontból elidegenedett, felgyorsult társadalmi légkörben pedig talán éppen ez a személyesség szükséges ahhoz, hogy maradandó filmélmény szülessen. A Tehén egyáltalán nem tartalmaz didaktikus vagy elfogult jeleneteket, mégis nyomatékos álláspontot képvisel az állatokkal kapcsolatos kegyetlen bánásmód elfogadhatatlansága mellett.