„partért kiáltó víz vagyok
a mélybe lehúznak vad habok”

PRAE.HU: Herman Melville Moby Dick című regényében szerepel egy mondat, amely összecseng az új albumotok, a Partért kiáltó szövegeivel: „Igen, amint azt mindenki tudja, az elmélkedés és a víz mindörökre összeházasodtak”. Szinte az összes szövegben megjelenik valamilyen formában a víz: hol tenger, hol folyó, hol forrás, hol eső, és mindig egy létállapothoz kapcsolódik. Hogyan „léptetek be ebbe a folyóba”? Hogyan és miért vált a víz metaforája központi motívummá az új albumon?

Már viszonylag az alkotófolyamat elején láttam, hogy a víz lesz a központi eleme ennek az anyagnak, mely körbefogja majd ezt a lemezt. A dalok az énvesztésről szólnak, a határtalannal való szembesülést és az azonosság-élményt járják körül. Nem volt tudatos választás a víz szimbolikája, azonban ahogy egyre több dal született a lemezhez, észrevettem, hogy ez az összekötő kapocs, talán ez írja le legerősebben az egységélményt. A dalok egy olyan megtapasztalásról szeretnének beszélni, mely a szavakon és az előjeleken túli tartományban van, ha innen szeretnénk bármit felhozni, kifejezni, az biztosan torzulni fog, illetve előbb-utóbb paradoxonokba és ismétlődésekbe ütközünk. 

Az ember minden bizonnyal a víz tükrében látta meg először önmagát, és ehhez le kellett térdelnie előtte. Az élet a vízből származik, mi is kilenc hónapot a magzatvízben töltünk, és szinte az összes evolúciós stádiumon átmegyünk már születés előtt. Testünk nagy százaléka is víz - rengeteg szinten hat ránk és van velünk ez az elem, valójában nem is a dalok, hanem az emberek közötti összekötő kapocs ez. 

A víz a dalokban az azonosság, az egység szimbóluma, mely megtapasztalás nem érhető el hétköznapi tudatállapottal, mindenképp merülés kell hozzá. Azonban azzal, hogy megjelenik a part képe is, kialakul a dichotóm, bináris szimbólumrendszer, mellyel könnyebben tud valamit kezdeni az elménk. Ezen aztán csavar még egyet, ha az innenső partot és a túlsó partot is perspektívába állítjuk, és behozzuk az eredetet, a forráspontot, valamint a torkolatot is a képbe: így egy olyan nagy játékterünk alakul ki, ami köré nemcsak egy lemezt, de egy egész életművet is fel lehetne építeni.

„most kezed kezemben megpihen
csak sodródunk, közös rezgés a semmiben”

PRAE.HU: A víz visszatérő motívuma mellett rengeteg más szimbólum is szerepel a dalszövegeidben. Hogyan jutottál el ahhoz a költői nyelvhez, amely alapvetően a kollektív tudattalan elemeire és olyan egyetemes szimbólumokra épít, mint a madár, a kő vagy az erdő? 

Az alkotófolyamat során olyan mélységig szeretnék merülni, mely az egyént meghaladja, így nem véletlen, hogy ezeket a szimbólumokat találom ott, ez valahogy a kollektív tudattalan közös nyelve. Ezek a szimbólumok kultúrától, kortól függetlenül szinte mindenhol megtalálhatóak. Nem tudatosan nyúltam ehhez a nyelvhez, de talán én is ezt az időtlenséget keresem az alkotásban, amit nyelvi szinten még ezáltal lehet a legjobban kifejezni. Weöres írja a Teljesség felé előszavában, hogy „Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” Én is erre a forrásvidékre igyekszem eljutni, tudom, hogy már rengetegen jártak itt előttem, viszont ezekben a találkozásokban is egy elképesztő erejű katarzis bújik meg. Amikor például Rúmínál, egy 13. századi szúfi misztikusnál tűpontosan van megfogalmazva, amit már korábban hasonlóan leírtam egy dalszövegben, az egy hatalmas ráismerés, hogy jó helyen járok, jó helyen keresek. 

„szemem égboltot fürkésző kút
csak befelé vezet kiút”

PRAE.HU: Mit jelent számotokra a természet és az épített környezet? Élesen elválnak bennetek ezek terei, vagy meg tudjátok teremteni köztük az egyensúlyt? Hogyan hatnak ezek az életetekre és az alkotás folyamatára?

Kettős a válaszom, mert befelé fordulva bárhol, így városi környezetben is el lehet jutni a legnagyobb mélységekig, azonban a természetben talán ez egy könnyebb folyamat. A „siet, ki gyorsabb az erdőnél” sor például tényleg egy erdőben talált rám, és ez talán nem is történhetett volna meg másképp. A természet önmagában is egy szakrális tér, más perspektívába kerül az idő, más szintű a jelenlét, míg a városban sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen mesterségesen előállítani ezeket a tereket. Azonban igaz, hogy sokkal kevesebbet vagyok én is a természetben, mint szeretnék, főleg az utóbbi két évben, így a dalok nagy része mégis a városi környezetben történő befelé tekintésből született. 

„lesz a mostból lassan a régvolt már”

PRAE.HU: Az idő múlása, az elengedés és az elfogadás is visszatérő elemek a dalszövegeidben. Milyen szerepe van a való életben adódó nehezebb szituációk, komplexebb érzelmek feldolgozásának a szövegírás és a zeneszerzés folyamatában? 

Nagyon fontos, szinte terápiás része a dalszerzés ezeknek az élethelyzeteknek. Van, hogy konkrétabban, például a Lassú madár egy motorbaleset után született, a Most magamba szövegét pedig egy indonéz kórházban fekve írtam egy hosszú lázálmos állapot alatt. Ez a két megtapasztalás eléggé közel volt egymáshoz, és intenzíven bemozdította bennem az elmúlás elfogadását, a testem végességét. Szóval a feldolgozási folyamatokat mindenképpen segíti az alkotás, azonban ez is egy kétirányú út, ugyanis előfordul, hogy alkotás közben találok rá valamire, amit aztán a hétköznapokban kell cipelnem és a helyére tennem magamban.

„de te maradj, ha idáig eljöttél
siet, ki gyorsabb az erdőnél”

PRAE.HU: A hétköznapi élet folytonos pörgése, rengeteg feladata alig ad lehetőséget az elmélyülésre, zavartalan alkotásra. Van valamilyen módszered, amivel „alkotó” állapotba kerülsz, vagy neked ez a természetes ritmusod?

Alapból van egy törekvés bennem, hogy a hétköznapokban is mélyebb jelenléttel legyek ott. Az alkotás egy merülési folyamat, és nem mindegy, hogy a felszínről indul az ember, vagy már a kiindulási pont is közelebb van a maghoz. Igyekszem kerülni a social mediát, nincs okostelefonom, próbálom nagyon megszűrni, hogy mi a „bemenet” az elmémbe. Ezen kívül vannak olyan módszerek, gyakorlatok is, melyek segíthetnek mélyebbre jutni, ilyen az automatikus írás, a meditáció, az imaginációs gyakorlatok, a relaxáció vagy a fókuszálás. Emellett azt vettem észre magamon, hogy az olvasás is olyan dolog, ami nagyon leföldel engem, minél több időt töltök jó és sűrű szövegek mellett, annál közelebb érzem magamat magamhoz. 

„követ kötök köré, az elme elmerül”

PRAE.HU: A dalszövegek poétikai, filozófiai és pszichológiai kapcsolódásai azt mutatják, hogy mindegyik területtel szoros kapcsolatot tartasz fent. Kiket olvasol, és milyen más módon szerzel – egyéni indíttatásod mellett – szellemi inspirációt a dalszerzéshez?

A fenti gondolatmenetet folytatva, nagyon fontos számomra az olvasás, szinte egy alapállapot. Sokat merítek a dalszövegekben is ezekből a találkozásokból, rengeteg hatásuk van a dalszövegekre. A kortárs hazaiak közül például Győrffy Ákos, Hegedűs Gyöngyi és Halmai Tamás (legutóbbi, Kint lények járnak című verseskötete a Prae Kiadónál jelent meg – a szerk.), a nagy 20. századi hármas, Pilinszky, Hamvas és Weöres, a világirodalomból pedig Pessoa, Hesse, Nietzsche, de hosszú a lista, Shakespeare, a Biblia, Rúmí vagy a pszichológia felől Abraham Maslow vagy Erich Fromm. Sokszor érzem, hogy amikor beszélni szeretnék, csak dadogok, míg mások a legnagyobb könnyedséggel lebegnek és táncolnak ott, ahol a nyelvi horizont számomra már eltűnni látszik. A daloknál ilyen szempontból talán kicsit rugalmasabb minden, a szövegekben nagyobb teret kaphat az intertextualitás, mivel nem verseket szeretnék írni, hanem atmoszférát teremteni, így jobban elnézhető, ha csak felállok a szellemi óriások vállára. 

„most vakon magamba ütközöm
ezen kívül magamhoz nincs közöm”

PRAE.HU: Az új album szövegei önmagunk keresésének és megismerésének stádiumait mutatják, sokszor én- és állapotdefiníciókat adnak, vagy az én önmagára és a világra adott reflexióit bontják ki. Miért kerültek középpontba ezek a kérdések az új szövegekben? Hogyan kapcsolódik az én-ed az énekedhez, azaz a szövegek írásakor a kiindulási helyzet az, hogy éppen mi és hogyan foglalkoztat személyesen, vagy hatni szeretnél a szövegeiddel és a zenétekkel mások gondolkodására, világhoz való viszonyára?

Nem szeretnék hatást kiváltani, azt érzem, igazán megfogalmazni sem tudok dolgokat, örülök, ha a kérdések feltevéséig eljutok olykor. Valahol megkerülhetetlen, hogy az én ott legyen a dalban, azonban a törekvés mindig arra irányul, hogy leszeleteljem az egót, és valami annál nagyobbal találkozzam „az éjjel szitálja az énem / nem-énem kitárja, elérem”. Olyan megtapasztalásokat keresek, ami túlmutat az egyénen, ezt a „nem-én” állapotot kutatom. Aztán a dalokat úgyis az én fejezi be, mert ahonnan feljövök, ott kapaszkodók és viszonyrendszer híján amúgy sem értelmezhető a szándék, hogy ebből az élményből bármi megszülessen, akár egy dal, akár egy dalszöveg. Szóval a kérdésre válaszolva, alkotáskor az én remélem, hogy egy olyan ajtó, mely a lehető legtovább zárva marad, hogy aztán az utolsó pillanatban csak azért nyíljon ki, hogy a szöveg vagy dal átléphessen rajta. Tehát ha erről a személyen, szavakon és előjeleken túli tartományról szeretnénk beszélni, akkor is a végén szükség van az én-re, mint közegre, amin át lehet zsilipelni az élményt, hogy aztán még ha torzultan is, de a hétköznapi mentális síkra át lehessen vinni ezeket a megtapasztalásokat. 

„a lombkoronaszinten
kérded, hol van Isten?”

PRAE.HU: A dalaid tele vannak olyan témákat érintő kérdésekkel, amelyekre választ találni nem könnyű, és hosszú út vezet ahhoz is, hogy ki-ki feltegye őket magának. Mit felelnél az általad feltett egyik ilyen kérdésre, hol tartasz a válasszal arra, hogy „hol van az Isten”? 

Nem tudom. Talán egyszerre ott van mindenhol és nincsen sehol. Amikor a szövegekben használom az Isten szót, az környezettől függően több mindent jelenthet. Az egységet, az azonosságot, vagy akár egy létezőt, mely nem megismerhető, nem személyes, nem leírható, de talán van. Szerintem nincs két ember, aki számára ugyanazt jelöli ez a szó, így ahányan hallgatják, olvassák majd ezeket a szövegeket, talán annyi értelmezése is lesz a daloknak. És ez így van jól, egyik megoldás sem validabb vagy kevésbé érvényes, mint a többi.

Fotó: Oláh Gergely Máté