bezár
 

színház

2022. 02. 14.
Tigrisszelídítők
A Freeszfe Színház és performansz osztályának és az Artus csapatának közös előadása
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Olykor pusztító erőket fedezünk fel magunkban, melyek hol mások, hol önmagunk felé törnek ki és rombolnak. Féltékenység, igazságtalanság, sérelmek, csalódások és fájdalmak keltette dühödt érzelmek tombolnak mélyen. Vajon szembe merünk-e nézni ezekkel az ijesztő belső erőkkel? Át tudjuk-e ölelni ezt a bennünk feléledő vadat? És ha végre a szemébe merünk nézni, akkor mit kezdünk vele? Elfojtjuk? Megszelídítjük? Vagy talán képesek vagyunk átalakítani és rombolás helyett építő erővé alakítani? A Freeszfe Egyesület első performansz osztályának és Goda Gábor Társulatának közös Kérész-előadása.

A februárt nyitó esemény helyszíne a társulat székhelye, az Artus Stúdió volt. Az este külön érdekessége, hogy a Freeszfe Színház és perfomansz osztálya először mutatkozott meg a nyilvánosság előtt.  A hallgatók az Artus Társulat művészeivel közösen dolgozhattak Goda Gábor vezetésével, aki oktatóként is jelen van a képzésben. Ennek a műhelymunkának az utolsó fázisa volt az az esemény, aminek nézőként mi is tanúi lehettünk: a 69. Kérész Művek.

Szkéné színház

A Kérész Művek performansz-sorozat 2010 óta az Artus-repertoár része, lényege, hogy a társulat művészei egyetlen nap alatt hozzák létre. A jeleneteken kis csapatokban dolgoznak egy előre megadott témára, de a teljes összefűzött etűdsor már a nézők előtt történik meg. Ezáltal minden Kérész Művek egyszerre premier és búcsú. Ettől egyedi, kiszámíthatatlan, és tartja meg mindig esemény-jellegét. A társulat nem kíván konkrét meghatározást adni a Kérész műfajára, a legmegfelelőbb kifejezésnek a kortárs varieté vagy a performansz-kocsma kifejezést tekintik.

Az Artus labirintusszerű épületének egyik belső terében kezdődött az esemény. Már a belépés előtt érezhető volt, hogy egy családias közeg fogad majd bent. Színpad és nézőtér helyett bárpult, körasztalok, körülöttük borozó, beszélgető emberek, ismerősök. A terem egyik oldaláról zene szól – az est zenészei: Ágoston Béla, Pestalits Benjámin és Móser Ádám. Egyszóval egy közösségi térben találtam magam: a művészek házigazdává, mi pedig vendégekké váltunk. Azt gondolom, hogy a covid okozta bezártság éveiben különösen nagy szükség van ilyen közösségi élményekre, terekre, interakciókra – és nagy nyomás helyeződik a művészvilágra, hogy ezeket megteremtse.

Kérész

Az Artus ilyen szempontból tökéletes tér volt. Volt idő megérkezni, embereket, nyüzsgést látni – helyemet elfoglalva ez az oldottság rám is átragadt. Majd az est házigazdája, Goda Gábor ismertette a performansz körülményeit. Többek között azt, hogy a kínai horoszkóp szerint 2022 a tigris éve, és ennek apropóján történt a témaválasztás. Szót ejtett a címadás okairól, a tigrisben (magunkban) rejlő, olykor kezelhetetlennek tűnő erőről: ezt az erőt, energiát járták körbe a műhelymunkák során, ami 2022-ben, a világjárványból fakadó bezártság időszakában találó és őszinte vállalás. Beszéde felrajzolt egy ívet: a természetes közegéből kiszakított tigris, felismerése, szembenézés vele, majd megszelídítése. Végül az alkotás befejezetlenségének hangsúlyozásával zárta, tehát azzal, hogy a nézők részvételével együtt lesz egész az esemény. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy abból az állapotból érdemes szemlélni, amit a körülmények már megalapoztak: beszélgetve, felszabadultan. Egyedül ez a kérés okozott zavart bennem: hiszen ez a beszéd megerősítette az est ünnepi jellegét és a választott téma feszültségét - ezután már nem térhetett vissza ugyanaz az oldott hangulat.

Számomra az esemény három részből állt: a kocsma-térben az első, a két külső teremben a második, végül visszatértünk, és újra az asztalok körül ülve folytatódott az utolsó, harmadik rész. Mivel a nézővándoroltatások nem egy-egy etűd részeként történtek meg, hasznos volt, hogy a bevezető beszédben elhangzott ez az információ. Többségében páros vagy egyéni, néha minden performert igénylő etűdökkel találkoztam. A bevonódásom mértéke folyamatosan változott az este során – sokszor éreztem, hogy a jelentek fókusza eltér egymástól, talán túl szerteágazó világokat kapok.

Kérész

Először egy törzsi beavatáshoz hasonlóan, a performerek a terem egyik oldaláról átsétáltak a másikra az asztalok között: kezükben magasra tartott botokkal, amelyeket hujjogatással kísérve összeütöttek séta közben. Számomra ez a tér átértelmezését szolgáló szakrális gesztus volt. Ezt egy hasonlóan hangsúlyos, Pina Bausch művészetét megidéző mozdulatsor követett: egy férfi és egy nő medveszerű öleléspróbálkozásai, mely során szinte tudatlanul jutottak el az egymásba kapcsolódásig. Egyszerűsége miatt az est esszenciája volt.  Ezek után egyénített, különbözőképpen kreatív etűdök következtek. Humor és feszültség jellemezte a páros sakk-jelenetet, ahol fehér és fekete makett-bútorokat pakoltak fel egy sakktáblára, majd egy inga bevonásával folytatták bábuleborító küzdelmüket. Érdekes, hogy ennél, és egy későbbi sakkos etűdnél is azt éreztem, hogy ezeknek a jelenteknek az első fele hordozta az igazi feszültséget, rövidebben még erősebbek lettek volna. A humor még a macskahordozóval farkasszemet néző férfi jelenetében köszönt vissza, ahol egy telefonból bejátszott tigrismorgás szelídült dorombolássá, miközben előkerült egy cumisüveg is a „ketrecből”. Az első rész utolsó jelenetében a kiszolgáltatottságból építkező hatalmas belső erő köszönt vissza. Az itt fókuszban lévő performer, Kozma Zsófi felsőtestére kerültek rá a vele együtt jelképpé váló elemek, Szántusz Noémi és a fólia segítségével. Narancs, saláta, bors, méz gúzsba kötötték, és fel is szabadították viselőjüket. Eben a jelenetben hol a zene dinamizálta a jelenetet, máskor a jelenet a zenét – erős volt a kapcsolat. A narancs, mint kapcsolódási pont velünk is interakcióba került: minden asztal kapott egy felet. Mivel nem éreztem, hogy ez jár nekem, én nem ettem belőle.

Az este második részét jelentő két etűd atmoszférája számomra teljesen eltérő volt az előzőektől: két belső univerzum egymás után. Mindkettőben a zene, a fény és a sötét volt a teremtő erő. Az elsőben a zenészek a rájuk kötött damilok segítségével lombikokba érő fekete köveket manipuláltak. Itt a zene és objektum kapcsolata, a kölcsönös függés ért el bennem erős hatást – egy kötéltáncos lépéseire, feszültségére emlékeztetett.

A következő teremben eluralkodó kis zöld fények (mozgó performerekre kötött lézerek) átváltoztatták a teret: egyszerre kitágult és belsővé vált. Ezt éreztem az előadás középpontjának, egy nyugvó pontnak – itt váltam egyedül nézőből résztvevővé. Mintha egy planetáriumban lennék, csak én magam is égitestté válhatok itt, szabadon figyelhetek és engem is szabadon figyelhetnek. Utána úgy éreztem, hogy hamar ki vagyunk szakítva ebből az állapotból, elbírt volna még pár percet.

Az asztalos teremben aztán visszatért a botos hujjogató séta, csak most a terem másik irányából: így amit korábban szakralizáltak, azt a visszasétával deszakralizálták a performerek. Meglepő módon itt nem ért véget a sorozat, még számos jelenet következett.  Azon gondolkodtam, hogy ha nem is a legvégére, de kicsit későbbre teszik ezt a visszaismételt etűdöt, akkor jobban éreztem volna az „itt is lehetne vége, de nem itt lesz vége” hatását. Hiszen egy visszatérő jelenetnél rögtön elkezd a néző értelmezni és dramaturgián gondolkodni. A következő jeleneteknél már többet elkalandoztam, a forma meg is engedte ezt. Például az egyik tömeges jelenetnél, a damilokon függő lepényfa-terméseket figyelve gyerekkori emlékek ugrottak be. Árnyékuk a falon szándékoltan szálló varjakat adtak ki, én mégis inkább magukat a terméseket néztem.  Végül a felfújt fekete zsákokkal az asztalok között lassan haladó emberek látványa, a zsákokból kifolyó füstben némán rugózó alakok hoztak vissza a valóságba: abba az éles és monton világba, ahol a történetek, a harmóniáért folyó küzdelem már újra belül zajlanak. Ahol mindenkinek saját felelőssége eldönteni, hogy mit kezd a benne lakozó tigrissel. 

Öleld át a tigrist és vidd vissza a hegyekbe! Ott a hegyen ő nemes, építő és védelmező. Mert hol van a harag, amikor nem tombol? És hol van a szél, amikor nem fúj?

 

Kérész 69. – Öleld át a tigrist!

Alkotó-előadók:

a Freeszfe Performansz osztálya: Kocsi Olga, Kozma Zsófia Rebeka, Szántusz Noémi, Tóth Ádám, Tózsa Mikolt

Artus társulata: Bakó Tamás, Bodóczky Antal, Furulyás Dóra, Kocsis Gábor Kágé, Lukács Mihály, Mózes Zoltán

Zenei vezető: Ágoston Béla

Zenészek: Ágoston Béla, Pestalits Benjámin, Móser Ádám

Produkciós asszisztens: Fazekas Anna

Hangmérnök: Szabó Áron – Vasaló

Megfigyelő/elemző: Jászay Tamás

 

Rendező: Goda Gábor

 

2022. február 1., Artus Stúdió

 

Fotó: Dusa Gábor

nyomtat

Szerzők

-- Fodor Orsolya --

Negyedéves bábrendező hallgató vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, előtte az ELTE BTK magyar szakán diplomáztam. Foglalkoztat a szakmám nézői szemmel is, ezért néha előfordul, hogy kritikát is írok.


További írások a rovatból

Komáromi Jókai Színház - Szkéné: Don Juan, vagy az apák réme
Szakralitás a Recirquel IMA című előadásában
Szabó Veronika: Queendom (búcsúelőadás)

Más művészeti ágakról

Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
Péterfy Gergely – Nagy Ervin: Robotmese. Lampion Könyvek, 2022
Azok ott hangyák, de nem eladók


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés