bezár
 

gyerek

2022. 03. 06.
Tanítsuk meg a felhők mögött észrevenni a Napot
Interjú Bajzáth Mária mesepedagógussal háborúról, halálról és életigenlésről
Tartalom értékelése (5 vélemény alapján):
Február 24-én a Mesepedagógia közösségi oldalán láttam meg Bajzáth Mária háborús helyzetre reflektáló posztját, amelyben azt írta, hogy nekünk felnőtteknek azt az örök, reményt keltő mesei üzenetet kell közvetítenünk gyermekeink felé, hogy egyszer minden rendben lesz. De vajon milyen mesét érdemes választani? Többek között erről is beszélgettünk vele.

PRAE.HU: Világjárvány, háború, félelem, halál, gyász – túl sok krízishelyzet vesz minket körül egyszerre. Léteznek olyan mesék, amik ilyen sokféle traumára gyógyírt jelenthetnek?

Bajzáth Mária: Nagyon sok történet van, ami az egyes problémákra reagál. Külön téma a mesepedagógiában a halál, és korosztályos bontásban, nagyon különböző módon közelítünk hozzá, de elsősorban preventív jelleggel. Itt az a nehéz most, a háború kapcsán, hogy a halál és a szegénység, a betegségek, a baj a legnagyobb tabuk közé tartoznak Magyarországon. A családok életében, az intézményes nevelésben és a pedagógiában is. Ha belegondolsz, eddig a háborúról vagy történelemórán esett szó, amikor időben és térben nagyon messze volt; vagy egy-egy nemzeti ünnepen, például a március 15-i ünnepélyen, amikor csörgött a kard és pörgött a dob, harsogott a trombita. Az online képzésemen érkezett egy kérdés: Most hogyan fogunk ünnepelni? Továbbra is mennydörög az ágyú, csattog a kard? Hogyan mutatjuk-magyarázzuk meg egy kis óvodásnak a szabadságharc és a háború közötti különbséget?  A képzés óta eltelt egy órában azon gondolkodtam, hogy mi lehet erre a jó válasz…

De visszatérek arra, hogy van-e olyan mese, ami segít ebben a helyzetben. Azok a kérdések, amiket felvet az elmúlt két év, és aktuálissá tesz a családi életben és az intézményes nevelésben egyaránt, csak nagyon sok történettel válaszolhatóak meg. Egy komplex, hosszú és tudatos nevelési és történetmesélési folyamatra van szükség, aminek minden eleme az én szemléletemben arról kell, hogy szóljon, hogy az élet érték, hogy egyszer, most, itt, kaptunk egy óriási nagy lehetőséget: élhetünk. Lehet, hogy kapunk majd még, erről nem tudok nyilatkozni, de ami biztos, hogy ez most itt van, és ezt kellene jól megélni. Úgy, hogy attól az élettől, amit élünk, jobb legyen a világ. És a különböző mesék ebben tudnak segíteni. Azonban nagyon eltérő válaszokat kell adnunk az egyes korosztályoknak, mert egészen más szinten foglalkoztatja a különböző korú gyerekeket a téma. Tegnap a foglalkozásvezetői csoportomban megkérdeztem a pedagógusokat, hogy mi a tapasztalatuk, mennyit kérdeznek a gyerekek. Ők is azt látják-e, amit én, hogy csökken egy picikét a verbális érdeklődés a téma iránt, és vajon ők is azt tapasztalják-e, hogy megjelenik a játékokban, az alkotásokban. A válasz: nálunk atombombát gyártanak a homokozóban a fiúk. Tankokat rajzolnak. Ez az óvodások reakciója. Kijátsszák-rajzolják magukból. De egy gimnazista, egy kamasz nem fog leülni a homokozóba. Ugyanez igaz a mesei válaszokra: egészen másfajta történettel válaszolhatunk a kamasznak, mint egy kicsi óvodásnak.

PRAE.HU: Esetleg olyan mese is létezik, ami a traumát közvetlenül elszenvedőknek nyújthat vigaszt?

A pszichológus végzettségű meseterapeuták azok, akik a traumatizált gyerekekkel kifejezetten a háborús téma, mese és terápia háromszögében működni tudnak, de természetesen egy pedagógus vagy szülő is tud mesélni történeteket, és akkor önmagában már a mese lesz a szorongásoldó eszköz. Egy szorongó gyerek számára, ha megnevettetem pár percre, az búfeledtető, jó érzés. Ezt tudja egy tréfás mese, és tudja egy jó szándékú mesélő, aki lehet szülő, nagyszülő, bárki. De ha kifejezetten a traumák oldásáról beszélünk, akkor sokkal több kell, mint a jó szándékú segítőkészség. Oda kell a pszichológus, és egy nagyon jól megválasztott mese, ami nagy valószínűséggel nem a háborút érinti, hanem pont azzal kapcsolja össze a gyereket, ami reményt ad, ami a fény felé fordítja, ami az élet felé viszi és azt az üzenetet közvetíti, hogy az élet szép. Én nem vagyok pszichológus, de abban egészen biztos vagyok, hogy azok a gyerekek, akik megélték mindazt, ami az elmúlt néhány napban történt Ukrajnában, segítségre szorulnak és segítség lehet számukra egy gondosan, jól megválasztott és jól elmesélt történet is.

PRAE.HU: Félelemről vagy bátorságról meséljünk inkább?

A tündérmesének, más néven varázsmesének, van egy sajátossága. Még ha félelemről szól is, a végére akkor is azt mutatja meg a mese hallgatójának, hogy lám-lám, mennyire félt a mese elején ez a szegénylegény, vagy királykisasszony, de végigjárta az útját, és a mese végére megbátorodott. Tehát azt üzeni, lehet, hogy most félsz, de a végére jóra fordulhat minden, megváltozhat benned az érzés. A gyávából a mesében lehet bátor, a félénkből lehet életbátorsággal teli. A mese azt mutatja meg, hogy kik lehetünk, kivé válhatunk, ha végigjárjuk a hős útját. Ez soha nem egyszerű, mindig nagyon nagy feladat és kihívás, rengeteg próbatételről is szól. Ha tündérmeséről beszélünk – és itt nagyon fontos a mese típusa –, akkor biztos, hogy a végére a félős hős megbátorodik és ezt a megszerzett bátorságot őrzi magában, még akkor is, ha olykor-olykor elbizonytalanodik. De félelme ellenére is belevág a céljához közelebb vivő próbák teljesítésébe.

A mese nem arról mesél, hogy félelem nélkül megy neki a hős a hétfejű sárkánynak, vagy a tizennégy fejűnek, vagy a huszonegy fejűnek, hanem azt mutatja meg, hogy legyőzve önmagát, ezt a próbát teljesíti. Azt mondja Nagy Olga, egy valamikor Erdélyben élt néprajzkutató, hogy: „A mese a hős története, de az ember története is, akinek hőssé kell válnia a saját életében, hogy az emberségét megőrizze.”

Ez a helyzet szerintem pont erre tanít bennünket. Ahhoz, hogy emberek tudjunk maradni, nagyon pici, apró szituációkban muszáj hőssé válnunk. Ez sem mindig könnyű.

Bajzáth Mária2

PRAE.HU: Milyen attitűddel olvassuk fel ezeket a meséket? Baj, ha időnként elcsuklik a hangunk? Vagy próbáljunk objektívek maradni?

A hitelesség a mesemondásban nélkülözhetetlen. Lassan már közhely, de mégis fontos, hogy lélektől lélekig száll a mese. Ebből adódóan a gyerek pontosan érzi, hogy mi játszódik le érzelmileg a szülőben, a pedagógusban. Ha nem érzi, akkor az egész mesélésnek nincs értelme, mert akkor ugyanennyi erővel fel lehetne olvasni a boltban kapott blokkot. Úgy gondolom, most vállalható, hogy félünk, hogy bizonytalanok vagyunk, de felnőtt szerepben, szülőként, támaszként kell funkcionálnunk. Felelősek vagyunk a gyerekek jóllétéért. Nekem is van kisebb gyerekem, és az nyugtatja meg minden helyzetben, hogy én nagyon határozottan azt képviselem, hogy minden rendben lesz. Minden rendben lesz! És ezeket a mondatokat akkor próbálom kimondani, amikor őszintén és hitelesen ki tudom mondani. Mert az érzés szintjén is félelmetes és elbizonytalanító egy gyereknek, hogy a szülei félnek. Lehet, hogy ezzel mások nem értenek egyet, de a saját félelmünket szerintem most nagyon módjával, nagyon mértékkel mutathatjuk meg a gyerekeinknek, mert nekik mi vagyunk az egyetlen kapaszkodó, mi vagyunk a példa. Ezért nekünk, felnőtteknek szintén a hős útján kell járnunk. Nem kell titkolni, ki lehet mondani, de ne legyen domináns érzés a félelem.

Azok a mesék, amiket én javaslok ezekre a helyzetekre, például az égitest szabadító történetek. Ellopták a Napot az égről, eltűntek a csillagok, a Hold, minden fény eltűnt az égről, sötét van, sötét fellegek gyülekeznek a birodalom fölött. Miközben mondod a mesét, pontosan tudod, hogy arról mesélsz, ami most van. A népmese szimbolikus nyelven helyezi téren és időn kívül ezeket a helyzeteket, hogy könnyebb legyen elvonatkoztatni és elhinni, hogy az nem lehet, hogy örökre eltűnik a Nap, a Hold, meg a csillagok. Talán könnyebb ezen a szimbolikus nyelven beszélni erről az egészről. Ráadásul nem nekünk kell kitalálnunk, szépapáink és szépanyáink hagyták ránk, évszázadok bölcsessége adja nekünk. Ami még nagyon jól működik: családi történeteket mesélni arról, hogy hogyan „jöttek ki jól” családtagok a háborúból. Ha vannak ilyen történetek barátokról, családtagokról, akkor mesélni kell, hogy lám-lám, a nagypapa két háborút is megélt, nézd, hogy mosolyog ezen a képen a hat gyerekével és a húsz unokájával, pedig... Ezeket a nagyon erős, nagyon pozitív családi példákat szerintem érdemes elmesélni.

Nagyobb gyerekek a mesecsoportban azt a kérdést teszik fel, hogy milyen a háború, és van, aki igényli azt, hogy meséljek a háborúról. Az egész hétvégémet azzal töltöttem, hogy keleti-szláv meséket olvastam. Orosz meséket, ukrán meséket. Szebbnél szebbeket. De végtelenül megrendítő volt, hogy az archaikus történetek egy részében is ott van a tegnapi nap, hogy újra és újra ugyanazt csináljuk, és nem változik semmi, még az ellenfelek sem. A krími tatárok, az oroszok és a kozákok küzdenek egymással folyamatosan, évszázadok óta, még a mesékben is. Olyan mesét választottam a gyerekeknek a fenti kérdésre válaszolva, ami arról szól, hogy miért ne háborúzz, és hogy miért nem lehet háborúval válaszolni senkinek, és semmire.

Pont oda jutottam a háború kapcsán, mint a halál témájával. A halál a nevelés folyamatában évtizedek óta foglalkoztat, szívügyem, hogy ne tabu legyen, cikkeim, tanulmányaim jelentek meg róla, minden mesegyűjteményemben nullától kamaszkorig külön fejezetet szentelek a témának. De nem akkor kell elkezdeni erről mesélni, amikor valaki meghal és elveszítünk valakit, hanem jóval előtte. Évtizedes tudatos nevelési folyamatban, a tudásátadás része kell legyen, hogy megmutassuk a gyerekeknek, a halál az élet része. Így kell a háborúról is mesélnünk. Tudatosan, hogy azt a kódot kinyissuk és felépítsük a következő generációban, hogy soha, semmilyen körülmények között, semmire nem válasz a háború.

PRAE.HU: Amikor egy kisgyerek számára nem világos a jelenlegi helyzet, mert még nem használ internetet, mennyit érdemes mesékbe oldva elmondani neki?

Ahogy az előbb mondtam, a most történtek után sok szakembernek és sokféle módon kell gondolkodni azon, hogy mit is meséljünk a gyerekeknek a háborúkról, hogyan meséljük el a szabadságharcokat. Ezt ugyanolyan tudatosan és szakszerűen fel kell építeni, mint a halálról való mesélést. Melyik korosztálynak mit lehet elmondani. A végső üzenet az kell legyen, hogy nem lehet a válasz a háború egy eldöntendő kérdésre, egy problémára. Én Odesszában is jártam egyetemre. Az orosz kultúra nagyon mélyen megérint, érdekel, kedvenc meséim a magyar népmesék mellett az orosz népmesék és a különböző szibériai népek meséi. A kilencvenes években azt tapasztaltam, hogy máshol jár az orosz közgondolkodás, mint a nyugati, más értékek mentén, gyakran egészen más válaszokat adnak kérdésekre, mint mi, és ez a szakadék az elmúlt évtizedekben úgy érzem, tovább nőtt. Miközben tudtam, hogy bekövetkezhet a háború, a munkámban nem készültem erre, nem kerestem mesei és pedagógiai válaszokat háború témában. Most kell gyorsan és jól reagálni a kialakult helyzetre, mindig arra, ami abban a pillanatban, azokkal a gyerekekkel és felnőttekkel van, akikkel dolgozom. Ha láttad Az élet szép című Roberto Benigni filmet, akkor ott az az üzenet fogalmazódik meg, hogy az utolsó pillanatig megvédi az apa a háború valóságától a gyereket. Én ösztönösen ugyanezt a választ adom.

Az a gyerek, aki még nem tudja, aki még nem kérdezi, aki még nem részese, az valószínűleg annyira kicsi, hogy ameddig csak lehet, tartsuk ebben a burokban. Azt azért hozzáteszem, ha nem is jár közösségbe, de a szülei tudnak a háborúról, olvasnak híreket, a gyerek a saját receptoraival előbb-utóbb venni fogja, hogy valami baj van. És ilyenkor a legjobb, ha azt mondjuk, hogy aggódom, mert egy másik országban háború tört ki. És ennyi. Pont. Ezzel magyarázatot kap arra, hogy a szülő miért feszült, miért lábad könnybe a szeme.

Azért kell kimondani, mert így nem a titok feszültsége nő. A titkolózás, hazudozás, mismásolás sokkal károsabb, mint a háború tényének a kimondása.

PRAE.HU: Kifejezetten a népmesei kincstárat böngésszük, vagy kortárs szerzőket is felolvashatunk?

A kortárs irodalomnak nem én vagyok a szakértője, de például Bakó Katalin mesefoglalkozás vezető, az Országos Pedagógiai Könyvtár könyvtárosa készített a háború-félelem téma kapcsán egy könyvajánlót, vagy a Neveljünk olvasókat! oldalon Czakó Réka szintén összeállított egy könyvlistát, a Mesecentrum, és a különböző kiadók oldalán is lehet tájékozódni. Úgy gondolom, hogy a gyereknek mindig, minden korban és helyzetben szüksége van népmesére, kortárs mesére, klasszikus mesére, lírára, családi történetekre. Akármelyik műfajból választunk, az arról szóljon, hogy az élet szép. Ha baj van, az megoldható, rendbe hozható. Olyan meséket kell mesélnünk, melyek reményt adnak a gyerek számára. Ami erősíti az abban való hitet, hogy bár most van egy nagyon nagy baj a világban, de ez majd meg fog oldódni. Ez az, ami bármilyen műfajhoz nyúljunk is, fontos válogatási szempont kell, hogy legyen. Ha csak leülünk vele, odavesszük magunkhoz, átöleljük, összebújunk, szánunk rá időt, figyelmet, és „csak” elmesélünk egy történetet, az a gyereknek igazi ajándék, szorongásoldó varázsszer.

PRAE.HU: Ha fejből, a gyerekeinkkel közösen szoktunk mesélni olyan dolgokról, amik nap mint nap foglalkoztatnak bennünket, érdemes beleszőni a háborúval kapcsolatos érzéseinket, félelmeinket?

Ha együtt szövitek ezt a történetet, akkor most a gyerek irányítson. Ha arra lesz igénye, hogy az ő hőse valamilyen módon háborúzzon, akkor háborúzni fog. Ezt szerintem hagyni kell. Előbb-utóbb szinte biztos, hogy ki fog fejleszteni egy olyan szupererőt, amivel békét fog teremteni a világban, és ezt is hagyni kell, mert pont ez a lényege ezeknek a történeteknek. Ha a gyerek nem húzza be a háborús szálat a saját történetszövésbe, én biztos, hogy nem hoznám be. Ezt teljesen a gyerekre bíznám, és alkalmazkodnék az ő igényeihez, és úgy szőném tovább a közös mesét, ahogy ő szeretné.

Bajzáth Mária

PRAE.HU: Egészen a nevetésig elvihetjük a történeteinket?

Én úgy látom, hogy annyira kicsik vagyunk, és annyira jelentéktelenek, hogy meg kell tanulnunk nagyon nagyra értékelni azt a pillanatot, amiben éppen vagyunk. Ezek is olyan közhelyek, hogy nem is jó kimondani, de mégis erről szól az élet nagy üzenete. Semmilyen befolyásunk nincsen számtalan történésre a világban. Mit tudunk tenni azzal, ami egy másik országban történik, ám ránk is hat? Mit tudunk tenni egy háborúval vagy a pandémiával? Amit szülőként és pedagógusként tehetünk, az az, hogy a ránk bízott gyerekkel, aki most, ebben a pillanatban gyerek, és most van lehetősége megismerni a világot, nagyokat játszunk, nagyokat nevetnünk, együtt vagyunk velük, élvezzük az életet, bárányfelhőt bodorítunk, kutyát etetünk, sétálunk, énekelünk, ordítunk, szappanbuborékot fújunk, ugrálunk, úszunk, és még hosszan folytathatnám. Egyszerűen odaadjuk nekik, szavakon-meséken és cselekvésen, tapasztalatokon keresztül, hogy az élet szép. Ha olyan gyászolókkal beszélgetek, ahol meghalt az apuka, vagy az anyuka, akit imádtak a gyerekek, aki a család motorja volt, akkor az életben maradó szülő arról számol be, hogy a gyerekek néhány nap, néhány hét után, de általában jóval hamarabb, mint a felnőttek, elkezdenek hangosan nevetni, játszani, úgy élni, ahogy a haláleset előtt éltek. Ez nem jelenti azt, hogy nem fáj nekik a veszteség, vagy nem gyászolnak, hanem csak azt mutatják meg a gyerekek, hogy van egy olyan tudásuk az élet értékéről, ami bármilyen helyzetben visszavezeti őket ahhoz, hogy örülni tudnak neki. Az, hogy megringatjuk, megcsiklandozzuk őket, ugrálunk, táncolunk velük, ebben a helyzetben, nem hogy nem baj, hanem kötelező. Miközben igaz, hogy megijed attól, hogy háború van, főleg, ha képekben látta is, a korának megfelelő igényei nem változnak meg, csak megjelenik az érzései palettáján a félelem. Ettől ő még ugyanúgy azt akarja, hogy anya süssön neki palacsintát, vagy rúgja a bőrt papával. Mert ezek azok, amik oldani tudják a szorongást. És amikor kipihenjük a fáradalmakat, le tudunk ülni egy mesére. 2009-ben Gerald Hüther agykutató felfedezte, hogy éneklés közben nem tudunk félni. Azt a tudást bizonyítja ez a felfedezés, amit a hagyomány évszázadok óta őriz, ha énekelünk, nem félünk. Ezért érdemes mese és villanyoltás után egy altatódallal zárni a napot és egy ébresztő nótával kezdeni a következőt.

PRAE.HU: Tanácsolsz még valamit útravalóul a hétköznapokra? 

Onnan indultunk a beszélgetésben, az a dolgunk, hogy úgy éljünk, hogy jobb legyen a világ.

Ha tudnám, hogy tíz perc múlva vége lesz a világnak, akkor is átölelném a gyerekem, és arról mesélnék neki, hogy a világ gyönyörű, az emberek jók, az élet szép. Akkor is arról mesélnék, hogy van az Óperenciás tengeren túl, meg az Üveghegyen is túl egy égigérő fa, aminek a tetején mindig ragyog a fény.

Nem tudom, hogy vége lesz-e a világnak – remélem nem. De bármi is lesz, bármi is van, nem teszek mást, mint hogy minden rám bízott gyereknek az élet szépségéről és értékéről mesélek, miközben megmutatom, hogy ez egy olyan különleges tavasz, amikor már februárban kinyíltak az ibolyák és a tőzikék, de közben esik a hó; tele van madárcsicsergéssel az erdő meg a Nagykörút, és az emberek önzetlenül segítenek azokon, akik nagy bajban vannak. Arra használom ezt az időt, hogy megtanítom a gyerekeknek észrevenni a felhők mögött a Napot, a reményt, segítek rácsodálkozni az élet csodájára.

A Mesemúzeumban készült fotók Hölvényi Kristóf munkái.

nyomtat

Szerzők

-- Márkus Judit --


További írások a rovatból

Képregényünnep a Három Hollóban
gyerek

Rajzpályázat általános iskolásoknak
Interjú Lipták Ildikó színházi nevelési szakemberrel

Más művészeti ágakról

irodalom

Beszélgetés Irena Brežná legújabb regényéről a 27. Nemzetközi Könyvfesztiválon
Az Ahol a folyami rákok énekelnek regényben és filmen
art&design

Kis Présház, 2022. szeptember 18., 20 óra
Böszörményi Márton Infected Monstrum című regényének bemutatója az Írók Boltjában (Napkút kiadó, 2022)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés