Harminc éves koromig a magyar irodalom intézményrendszerében edződtem, és kevés sejtésem volt arról, hogy esetleg másképp is lehet ezt csinálni. Magyarországon több oknál fogva is úgy alakult, hogy  viszonylag sok irodalmi folyóirat létezik, sok könyvvásár, fesztivál, tábor, irodalmi program van. Néha én a bőség zavarában egy kissé el is vesztem. Azt meg soha nem értettem, hogyan lehet mindezt egy ilyen kis (és szegény) országban finanszírozni. Aztán Svédországba költöztem, és azt tapasztaltam, hogy egy lakosaiban hasonló nagyságú országban mintha kevesebb volna minden, ami az irodalomhoz kapcsolódik, de nem azért, mert az embereknek kevésbé fontos az irodalom, hiszen már-már többen is olvasnak itt, mint Európa más részén, hanem mert más az intézményrendszer felépítése és finanszírozása. 

Svédországban például egyetlen könyvvásár van csak, ez a Göteborgi Nemzetközi Könyvvásár, ami  Európa legnagyobb irodalmi fesztiváljai közé tartozik, a skandináv régió legfontosabb könyves eseménye, látogatószámban gyakran a világ top 3–5 könyvvására között említik (a frankfurti és a londoni után), és kevésbé (jog)kereskedelmi központú, inkább olvasóközönségre épít. Azért különleges, mert nagyrészt nyitott a nagyközönség számára (bár nem ingyenes), hatalmas hangsúlyt fektet az író–olvasó találkozókra, rengeteg beszélgetést, előadást, szemináriumot kínál. Minden évben van kiemelt téma és díszvendég ország/régió, gyakran foglalkozik társadalmi kérdésekkel (demokrácia, szabadság, identitás), nemcsak könyvpiac, hanem szellemi fórum is. A vásár mérete viszont hatalmas, magába foglal mindent, ami könyv, könyvkiadás, könyvterjesztés (a könyvkiadók, folyóiratok mellett jelen vannak a könyvtárak és a pedagógusok is). És sajnos pont ezért túlságosan is zsúfolt, és nincs meg az olvasó és a könyv intim találkozása.

Ezzel szemben létezik egy sokkal olvasóbarátabb fesztivál, a Stockholms Litteraturmässa (Stockholmi Irodalmi Vásár), ami egy kisebb, független fókuszú könyvvásár, erősen kötődik a kis kiadókhoz és alternatív irodalmi szcénához, és inkább városi, közösségi esemény, nem országos jelentőségű vásár, a svéd irodalmi ökoszisztéma alulról építkező része. Ez utóbbi miatt tartom intimebbnek, kevésbé kommersznek és egyúttal fontosabbnak is. Ugyanis meggyőződésem, hogy mindig az olvasó kell, hogy döntsön, mit és mennyit olvas, nem pedig a felturbózott trendeket képviselő könyvkereskedelem. 

A Stockholmi Irodalmi Vásárt 2016 a rendezik meg minden évben, kifejezetten az olvasóknak és a szerzőknek, a Göteborgi Könyvvásárral ellentétben kifejezetten elutasítvaháttérbe szorítva az üzleti részét az irodalmi életnek. A vásár szervezői és lebonyolítói önkéntesek, mindannyian írók vagy költők, ezért személyes érdekük, hogy sikeres program jöjjön létre. Nemcsak a panelbeszélgetéseken lehet tehát velük találkozni, hanem a könyvasztaloknál is. De már a panelbeszélgetések sem szokványosak, mert nem moderátor vezeti ezeket, hanem a szerzők maguk beszélgetnek egymás műveiről vagy közös témákról. (Nekem egyszer volt hasonló élményem egyébként Budapesten egy másik magyar költővel tartott közös könyvbemutatón, ahol ugyan volt moderátor, de a beszélgetés végén azt kérte tőlünk, hogy egymás kötetéből válasszuk ki a számunkra legkedvesebbet, olvassuk fel azt, mondjuk el, miért is ezt választottuk.) Standok sincsenek, mint azt más vásárokon megszoktuk, hanem sok-sok asztalon könyvek, amiket kézbe lehet venni, bele lehet olvasni, és nem áll ott a könyvkiadó képviselője, aki az emberre rá akarja tukmálni a könyvet. A szerény összegű belépő nagy részéért ún. litcoint (literature coin) kap a látogató, ezt le lehet vásárolni, és a szervezők kérésére a kiadók igyekeznek egy pár olyan könyvet is elhozni, aminek az ára nem haladja meg a litcoin értékét, tehát mindenki egy könyvvel a kezében mehet haza a vásárról. A vásár alapítótagjai közé tartozik Daniel Gustafsson, aki Krasznahorkai László műveinek svéd fordítója, és maga is író.

Az idei Stockholmi Irodalmi Vásár egyik legizgalmasabb panelbeszélgetése a 20tal (’2000-es évek’) irodalmi folyóiraté volt számomra. Ez a folyóirat egyébként saját nemzetközi költészeti fesztivált rendez 1997 óta. (Az idei fesztivál egyik programjáról tudósítottunk is.) 

A periférikus Észak – közösség és a gyarmati[1] örökség

A 20tal folyóirat panelbeszélgetése, amit Alexander Svedberg (versrovatvezető, kritikus és esszéíró) vezetett, az „Északi történetek” című tematikus szám köré szerveződött, és már az elején világossá vált, hogy az „Észak” fogalma korántsem semleges, inkább egy történelmileg rétegzett, sokszor ellentmondásos jelentésekkel teli tér, amelyben egyszerre van jelen a közösség érzése és a kolonizációs múlt terhe.

A beszélgetésen John Swedenmark (műfordító, irodalomszervező), Johnny Isaksson (Provins folyóirat szerkesztője) és Hannah Ohlén  (Astra és Kritiker folyóiratok szerkesztője) arról is beszéltek, hogyan jelenik meg az északi irodalom a nemzetközi térben. Gyakran egyfajta „arktikus” egzotikumként tekintenek rá – ideértve például a grönlandi irodalmat is –, miközben ez a kategorizálás könnyen elfedi a kisebbségi irodalmak sokféleségét és autonómiáját. Különösen izgalmas volt az a feszültség, amely a nyelvhasználat körül rajzolódott ki. Bár az irodalmi eseményeken, folyóiratokban igyekeznek az eredeti nyelveket is megőrizni – legyen szó norvég, dán vagy kisebbségi nyelvekről, például a meänkieliről –, a mindennapi kommunikációban egyre inkább az angol válik közvetítő nyelvvé. Ez éles váltás ahhoz képest, amit korábban természetesnek vettek: hogy mindenki a saját nyelvén beszél, és a többiek ezt értik. Ma ez az evidensnek tűnő nyelvi közösség megbomlóban van. A gyarmati örökség kérdése különösen érzékeny pontként jelent meg a beszélgetésen. Felmerült például, hogy a grönlandi szövegeket gyakran dán közvetítéssel fordítják, ami nemcsak nyelvi, hanem szemléleti torzulásokat is okozhat. Ez a gyakorlat akarva-akaratlanul újratermeli a korábbi hatalmi viszonyokat. Egyébként szóba került a Kanadával való együttműködés, illetve a sarkköri kultúrákra való kiterjesztés is (a grönlandi inuitok és a számik miatt). A beszélgetés egyik legélesebb megállapítása Svédországra vonatkozott. A résztvevők szerint itt különösen gyenge a skandináv irodalom eredeti nyelvű jelenléte, ami mögött részben a történelmi nagyhatalmi múltból fakadó bizonytalanság vagy távolságtartás sejthető. Ezzel szemben más északi országok nyitottabban fordulnak egymás irodalma felé. Többször is felmerült bennem a kérdés: létezik-e még az a bizonyos skandináv összetartozás-érzés, amelyre gyakran hivatkozunk? Vagy ez inkább egy idealizált kép, amely egyre kevésbé fedi a valóságot? A beszélgetésből inkább az rajzolódott ki, hogy ez a közösség újragondolásra szorul, és ehhez tudatosabb együttműködésekre, közös platformokra és támogatási rendszerekre lenne szükség. Jelentéktelennek tűnő, de beszédes részlet volt, hogy az irodalmi vásárokon általában nincs tolmácsolás a norvég és dán szerzők számára – mintha még mindig magától értetődő lenne a kölcsönös érthetőség. Ugyanakkor a valóság már árnyaltabb: a közös nyelvi alapok és a földrajzi közelség nem feltétlenül jelent automatikus megértést. A beszélgetés után az maradt bennem, hogy az „Észak” nem egy kész, stabil fogalom, hanem folyamatosan alakuló viszonyrendszer – nyelvek, történetek és hatalmi struktúrák metszéspontjában. A folyamatos alakulás egyik fontos tere pedig éppen az ilyen könyvvásárok és fesztiválok. 

A Stockholmi Irodalmi Vásáron volt szerencsém több (magyarról svédre) műfordítóval is találkoznom, megbeszéléseket folytattam Madeleine Grivevel, a 20tal főszerkesztőjével és Alexander Svedberg szerkesztővel annak reményében, hogy a folyóirat fókuszába kerül hamarosan a magyar líra is. Beszélgettem bolgár és ukrán kollégákkal a nemzetközi vendégek közül - velük sok közös témánk volt.  Potenciális olvasóimmal cseveghettem, de még rég nem látott barátokkal is összefutottam. És a vásárról én sem távoztam üres kézzel, a litcoinomat levásároltam. 

Fotó: Johnny Isaksson és Szeles Judit

A Stockholmi Irodalmi Vásár egy nonprofit egyesület, amely könyv- és folyóirat-kiállításokat, workshopokat, szimpóziumokat és tematikus színpadi programokat szervez. Különösen fontos célunk, hogy hozzájáruljunk a színpadi beszélgetések megújításához. Együttműködünk a könyvkultúra minden fontos szereplőjével: szerzőkkel, műfordítókkal, olvasókkal, kiadókkal, kritikusokkal, grafikusokkal, könyvtárosokkal, könyvtárakkal, érdekvédelmi szervezetekkel és infoközpontokkal.
A vásár 2016 óta a Kulturhuset Stadsteatern épületében talál otthonra. Négy helyszínen az északi országok vezető szerzői lépnek fel beszélgetések és felolvasások keretében. Ötven kiadó és folyóirat mutat be jelentős témákat az irodalom időtállóságának gondolatára építve: a kiállítás egyaránt tartalmaz korábban megjelent műveket és a tavaszi szezon aktuális szerzőit.
A 2026-os vezetőség tagjai: Emanuel Holm (elnök), Saga Cavallin (alelnök), Jonathan Brott (pénztáros), Donia Saleh, Jenny Aschenbrenner, Emelie Westerlund.
Grafikai tervezés: Agnes Ivarsson
Webdesign: Edward Sjöblom
Logó: Lisa Rydell

[1] Skandináv viszonylatban kolonizációnak nevezik a svéd (és dán) nagyhatalmi időszakokban gyakorolt politikai és kulturális gyakorlatot más etnikumú, de nem független területeken, vö. a finn, norvég területek vagy Grönland történelme, illetve például a számik beolvasztása az anyaország kultúrájába a teljes régióban.