A színpadot egy nagy, háromrészes tükör (mely a világítás játékával átlátszóval tehető), néhány narancsos műtűzzel égő kandeláber és egy íróasztal uralja. Ez utóbbi mögött Hamlet levelet ír Opheliához az előadás kezdetén – tépelődő alkatát Svebor Sečak elszánt, s már-már komédiába illő igyekezettel próbálja bemutatni. Grimaszai jóval hangsúlyosabbak mint a mozgása, s a túlzó szemforgatások, elgondolkozó vagy szerelmesen elaléló pillantások már mosolyt csalnak a nézők arcára.

Sečak, aki a főszerep mellett magáénak tudhatja a koreográfia megalkotásának kétes dicsőségét is, élen jár az előadás mimika-versenyében, de a többi szereplő is kénytelen beállni a sorba, és arcjátékával bemutatni érzéseit. Ha fel is merülne bennünk, hogy a (klasszikus) balett során nem árt, ha a szereplők arca is kifejező, biztosak lehetünk benne, hogy itt ez a kifejezőség túlzásnak minősül, míg a tánctudás elveszett valahol. Maga a koreográfia ugyanis kimerül néhány forgatásban, míg azt a sajátos hiányosságot, hogy balett közben nem beszél a színész, azzal ellensúlyozta Sečak a rendezés során, hogy látványos gesztikulációkkal kell a szereplőknek kifejezni mondandójukat.

Így lesz a „Vonulj kolostorba, Ophelia!” felszólításból, hogy Hamlet keresztvetésre kényszeríti Opheliát, vagy így mutogatja el a király pantomimszerűen Laertesnek, hogy mérget tesz majd Hamlet italába. A szereplők közötti kapcsolatok is ezekkel a nevetségesen látványos gesztusokkal vagy igencsak túlzó mozdulatsorokkal mutattatnak be. Különösen igaz ez Hamletre, aki leginkább pszichopatának tűnik: a nagymonológot jelképező táncban (mely alatt természetesen koponyát tart a kezében) a mélységes szomorúság, elsöprő harag, fájdalom és keserűség másodpercenként váltakozik arcán (nem, nem a mozgásában), s valójában meg sem lepődünk azon, hogy miután fojtogatta anyját, minden ok nélkül leszúrja a rejtőzködő Poloniust.



Motivációk tehát nincsenek ebben a Hamletben, csak rengeteg leegyszerűsítés. Egyedül az Opheliát táncoló Tina Vrtar-Stipić áll ellen a mimika-parádénak, s táncolja el tisztességesen azt a néhány mozdulatsort, amelyet rábíztak. Visszafogott és finom karaktert mutat be, s arról már aligha tehet, hogy a koreográfus szerint a tény, hogy apja meghalt, csak egy kevéssel hozza őt jobban katatón állapotba, mint amilyen előtte, minden látható ok nélkül volt.

Mindezek után az előadás végére biggyesztett haláltánc-jelenet, ahol, miután Hamleten kívül már minden szereplő meghalt, a főhős jobb híján beáll a holtak sorába, s elmegy maga is meghalni, csak hab a tortán. A nézőközönség már fel sem szisszen, amikor arcukat alulról megvilágító kísértetekké válnak a szereplők, méltó zárásaként a balettnek nevezett előadásnak.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy ha már vázlatos, kusza rajzzá alakítjuk a Hamlet történetét, azt aligha tehetnénk meg jobban. Minden felesleges szereplőt kihúztak, csakúgy, ahogy minden felesleges eseményt is. Igaz, hogy ezzel áldozatul esett a személyiségek mélysége, sőt, csaknem mindenki rosszabb ember lett, mint ahogy azt Shakespeare képzelte – Laertes hátulról szúrja meg Hamletet a mérgező karddal, miközben az anyjának dicsekszik, hogy lám, milyen ügyes vívó is ő. Mindemellett a történet átgondolt csonkítása nem menti azt, hogy elfelejtették megkoreografálni a balettelőadást, s helyette úgy tettek, mintha hangjuk nélkül siralmas kifejezőkészségű színészeknek kellene elmutogatni Hamlet történetét.


Csajkovszkij: Hamlet
A Ballet Troupe Croatia előadása a IV. Gyulai Shakespeare Fesztiválon

Rendezés és koreográfia: Svebor Sečak

Hamlet: Svebor Sečak
Ophelia: Tina Vrtar-Stipić
Gertrud, Hamlet anyja: Lydia Mila-Milovac
Laertes, Ophelia bátyja: Sven Copony
Claudius, Hamlet nagybátyja: Mark Boldon
Polonius, Ophelia és Laertes apja: Nicolae Vasc
Hamlet atyjának szelleme: Andrej Izmestjev