bezár
 

film

2022. 07. 14.
Elvis: a siker másik oldala
Baz Luhrmann: Elvis
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Baz Luhrmann a tőle megszokott magas minőségben készített bombasztikus zenés életrajzi filmet a rock ’n’ roll királyáról Elvis címmel, ám kérdés, hogy mit tud hozzátenni az ismerős történethez azon túl, hogy feldíszíti?

A filmipar és a sztárkultusz alapját jelentő amerikai sikermítosz abból a hitből fakad, hogy Amerikában, az „álmok földjén” bárkiből lehet valaki, ha keményen dolgozik, hisz magában, és nem adja fel a reményt. Ez az ideológia, amely mögött a keserű realitást, a siker emberi árát több film is megmutatta már a filmtörténet során. A lovakat lelövik, ugye? esetében például egy táncverseny keretében csinálnak saját magukból árucikket akár az életük kockáztatásával is a versenyzők, hogy győzzenek. A Mindhalálig zenében egy tánckoreográfus zsákmányolja ki a saját testét a bombasztikus show-ért, csakhogy a szíve feladja. A New York, New Yorkban és a Csillag születik-történet különböző változataiban a siker, pénz, csillogás és a párkapcsolatok válsága kéz a kézben járnak. Elvis Presley-ről, a rock ’n’ roll királyáról, a könnyűzene elsőszámú sztárjáról nem az jut eszébe az embernek, hogy a hírnévnek ára van, hiszen Presley mára poplegendává, a tömegkultúra kitörölhetetlen fénypontjává vált. A zenés filmek ausztrál mestere, Baz Luhrmann (Kötelező táncok, Moulin Rouge!, A nagy Gatsby) a Mindhalálig zenével rokonítható filmet készített a Király életéről, bár az Elvis  nem elemzi olyan mélységben címszereplője felemelkedését és bukását, mint az említett előkép.

Luhrmann művének centrumában nem kizárólag Presley karrierje, hanem a menedzseréhez, Tom Parker „ezredeshez” fűződő kizsákmányoló kapcsolata is áll. Az Aranypolgár struktúráját idéző cselekmény a haldokló Parker 1997-es visszaemlékezésében bontakozik ki, a Tom Hanks által játszott negatív hős merész módon a narrátora is a filmnek, így sokszor az ő szemszögéből és álláspontja szerint látja a néző is Elvist. Lényegét tekintve Baz Luhrmann alkotása konvencionális életrajzi dráma, amely az egyszerre meseszerű és tragikus karrier kiemelkedő epizódjain keresztül regéli el a popsztár híressé válását a nehéz gyerekkortól az afro-amerikai zene hatásán, az első fellépéseken és a hatvanas évek válságkorszakán át a felívelő, majd halált hozó hetvenes évekig. Ezt a pályát 1956-tól a Király 1977-ben, mindössze 42 éves korában bekövetkezett tragédiájáig követte végig Parker ezredes, aki szó szerint élősködött Elvisen. Önző módon, saját jóléte és gazdagsága biztosítása céljából kizsákmányolta a Presley körül kialakult, illetve általa is alakított mítoszt. Sőt, a menedzser magát a sztárt is kizsákmányolta fizikai értelemben, mivel a kimerültségig hajszolta, gyógyszerfüggősége is ezzel hozható összefüggésbe, jóllehet, a Király magánéleti problémái, Priscilla Presley-vel folytatott ellentmondásos, kihűlt kapcsolata, családjának elvesztése is hozzájárultak testi-lelki lépüléséhez. Az Elvis nagy kérdése a jól ismert és szomorú élettörténet tükrében az, hogy miért és milyen módon ért véget hirtelen ez a sikersztori.

Baz Luhrmann: Elvis

Az Elvis abban a legerősebb, amiben Baz Luhrmann filmjei általában: a megvalósítása terén. Luhrmann rendezői munkája, a vágás és a zenehasználat ezúttal is elsőrangúak, ha valami, hát ez az alkotás a nagybetűs moziélmény, kisképernyőn talán nem is fog annyira működni, mint nagyvásznon. Külön ki kell emelni már itt a hőst megformáló Austin Butler munkáját, aki sok klasszikust maga énekelt el, a saját, Elviséhez hátborzongató módon hasonló hangján, hozzájárulva így Baz Luhrmann alkotásának hitelességéhez. Az egyik legemlékezetesebb zenés jelenet, illetve montázsszekvencia rögtön a két és fél órás film bevezető jelenetsorában érkezik. A kamasz Presley bemerészkedik egy afroamerikai közösségbe, ahol megérinti a tradicionális gospel zene, amelyet később beépít saját dalaiba. Ez kerül párhuzamba az egyik korai fellépéssel, amikor még a címszereplő nem volt király, csak legfeljebb trónkövetelő herceg, akit öltözete alapján erős szkepszissel fogadott a konzervatív, country zenére számító közönség. Elvis ideges, arcára még talán félelem is kiül, aztán csak megpendül az a gitár, az énekes lenyűgöző hangja zeng a teremben, szexuálisan kirívó táncmozdulatai pedig szabályosan megőrjítik a publikum nőtagjait. A sikert és a hangulatot Baz Luhrmann metrikus montázzsal fokozza, azaz egyre rövidebb időközönként váltogatja a gospeltől szinte transzba eső kis Elvis és a koncerttermet „felrobbantó” felnőtt Elvis képeit, hogy végül mi, nézők is eljussunk a teljes átszellemülésig.

Luhrmann elképesztő show-t csinál a filmben nem egy alkalommal, számos emlékezetes előadást láthatunk a cselekmény során, amelyek egyáltalán nem érződnek mesterkéltnek vagy unalmasnak, mint sok musical esetében. De ezt a formai megvalósítását tekintve szintén kiváló Moulin Rouge! alkotójától el is vártuk. A klasszikus musicalekkel általában az a probléma, hogy a zenés előadások és a cselekményt előremozdító hagyományos, történetmesélő epizódok között nincs természetes összhang, mesterkéltnek és giccsesnek érződnek a sztorit megtörő, annak érzelmi töltetét fokozó, sokszor szimbolikus performanszok. Az Elvisszel, ami amúgy sem tekinthető szűk értelemben vett musicalnek, ilyen gondok nincsenek. Tökéletesen simulnak egybe a koncertek a történettel, sőt elválaszthatatlan a két térfél egymástól, mivel a rock ’n’ roll királyának élete maga volt a zene, már csak azért is, mert a sikert hajhászó Parker ezredes egyre több és több előadásra kényszerítette Presley-t, sokszor a háta mögött kötött megállapodások révén. Baz Luhrmann amúgy sem klasszikus showmusicalt szeretett volna készíteni, amelyben egy sikersztori bontakozik ki, az Elvis sokkal közelebb áll az Aranypolgárhoz, mint Fred Astaire, Ginger Rogers vagy Gene Kelly klasszikusaihoz (Frakkban és klakkban, Ének az esőben).

Baz Luhrmann: Elvis

Néhány előadás már-már Orson Welles örökzöldjének híres operamontázsát idézi. Ilyen például a jelenet, amelyben a hatvanas évek kudarcai (filmszereplések) után Presley megpróbál visszatérni az évtized végén a televízió révén, csakhogy a hagyományos rock ’n’ roll akkor már nem annyira népszerű. A hős ösztönösen is lázad Parker ezredes ellen, és nem bóvli karácsonyi dalt énekel, ahogy arra utasították, hanem Martin Luther King Jr. és Robert Kennedy meggyilkolása után érzett apátiájában lázadó, energikus, politikai töltetű számmal áll elő. Ám menedzsere figyelmezteti, hogy a tévés felvétel miatt odarendelt közönség rajongása nem őszinte, táblán mutogatják nekik a háttérből, hogyan kell reagálni Elvis performanszára.

Persze Elvis Presley-nek volt egy reneszánsza a hetvenes években, amikor is a rock ’n’ roll új erőre kapott, illetve Elvis elmozdult a klasszikus rock és blues irányába, ami az évtizedben a népszerűsége csúcsán járt. Ám Baz Luhrmann merészen nem sikertörténetként mutatja be a király életét, főleg nem a hetvenes években, élete utolsó éveiben. Austin Butlert azért nem merték olyan torzra elmaszkírozni, amilyenné a valódi Elvis vált negyven éves korára a gyógyszer- és alkoholfüggősége miatt. Igaz, nem is volt rá szükség, mert ennek a testi leépülésnek a bemutatáshoz elég volt a szívszorító archív felvétel a valódi Presley utolsó előadásáról, amikor az Unchain Melodyt adta elő a felpuffadt arcú, karikás szemű sztár zongorával, remegő hangon, szinte levegő után kapkodva. Azaz Luhrmann jól ráérzett, mikor adja át a terepet a színész a popsztárnak.

Baz Luhrmann: Elvis

Az Elvis nemcsak formai megvalósítását, hanem drámáját tekintve is erős alkotás, de sajnos ezen a téren mégis gyengébben teljesít a film. Ennek egyik fő oka maga a játékidő, azaz a két és fél óra, amelyből legalább egy óra csak bevezetés, ebben pedig a király inkább mellékszereplő, nem igazi cselekvő. Ez koncepció is, tehát tudatos alkotói döntés eredménye, hiszen a sikermítosz kritikája szempontjából fontos megmutatni, hogy a popsztár csak a színpadon öntörvényű lázadó, vagány művész, akit nem érdekel, mit mondanak róla, valójában jól elkészített, megkonstruált brand, akinek a cipőjétől az utolsó hajszáláig alaposan kitalálták az imázsát. Röviden: árucikk, nem pedig az az individuum, amelynek a performanszai bemutatják. Ezért is lényeges, hogy a sztori Parker ezredes szemszögéből bontakozik ki, aki kapcsolatuk kezdetétől nem hagyta, hogy Elvis ne legyen divatos. Tipikus példája az ő módszere a kapitalizmus kulturális logikájának, amelyről Theodore W. Adorno és Max Horkheimer írtak még a dzsessz kapcsán. A lázadó zenét a tömegkultúra irányítói megszelídítik, piacképessé teszik, ez által is elejét véve a radikális, felforgató minőségeknek és cselekedeteknek, mivel az előadások „szelepfunkcióval” bírnak mind a zenész, mind közönsége számára, azaz itt vezetik le a rendszerrel szemben felgyülemlett feszültséget. Elvist kezdetben sok konzervatív és rasszista politikus is támadta amiatt, hogy szexuálisan kirívóak a performanszai, valamint fehér előadóként beépíti a fekete zene és tánc motívumait a koncertjeibe. Parker ezredes ezért is igyekszik megváltoztatni a popsztár imázsát, valamint emiatt kényszerítik őt a hadseregbe, majd a filmiparba, ami szabályosan megbéklyózza Presley-t, majdnem derékba is töri a karrierjét. Baz Luhrmann tehát érzékletesen megragadta a sikermítosz ellentmondását és az ötvenes–hatvanas évek korhangulatát, társadalmi problémáit Elvisen mint jól fizető branden keresztül.

Mégis, drámai szempontból sokkal érdekesebb a film utolsó egy-másfél órája, mivel ebben a szakaszban kezd igazán főhőssé válni a címszereplő, aki egyre inkább átlátja saját sorstragédiáját és Parker ezredes kizsákmányoló módszereit. Quentin Tarantino a közelmúltban éppen Elvis Presley-vel példálózott, amikor kritizálta az életrajzi filmeket. Szerinte ennek a filmtípusnak alapvető hibája, hogy szinte mindig megkísérli az adott híresség teljes életét feldolgozni, így unalmassá vagy túlnyújtottá válik a mű. Tarantino úgy vélte, Elvisről is olyan filmet lenne érdemes forgatni, ami élete egy rövid, de reprezentatív szakaszára fókuszál, így például ott ér véget, ahol a Király karrierje elkezdődött: amikor belépett a Sun Records, az első felvételét készítő stúdió ajtaján. Baz Luhrmann műve ugyan nem unalmas, de azért kevésbé koncentrált, mint a Tarantino által felvázolt verzió. Érdemes lett volna leszűkíteni a hetvenes évekre az Elvis történetét,  a film ilyen módon sokkal fókuszáltabban mutathatta volna be a sikermítosz árnyoldalát.

Baz Luhrmann: Elvis

A hetvenes évek-epizódok adják az Elvis esszenciáját. Összecsapnak a hullámok a sztár feje felett, aki egyre inkább öntudatra ébred, átlátja, hogy mit tett vele Parker ezredes és a sztárság. A Priscilla Presley-hez fűződő viszony nem a legkidolgozottabb része a filmnek, sőt összességében inkább felületes, ám ezen keresztül jól érzékelteti Baz Luhrmann, hogy máig milyen konfliktus áll fenn a két alapvető amerikai érték, a siker és a család között. Ezeket a feszültségeket a klasszikus musicalek vagy amerikai sikertörténetek inkább elfedik, az Elvis viszont felszínre hozza és bemutatja őket. Ördögi láncreakció az, ami Presley-vel történt, hiszen őstehetsége volt, amellyel milliókat mozgatott meg, de ez és az ebből fakadó hírnév és csillogás, a magánélet és a karrier egybetolódása lehetetlenné tették, hogy mint ember boldog lehessen. Holott, a film szerint, ő is legalább annyira vágyott a klasszikus családi életre, mint azok, akiket szórakoztatott. Parker ezredes persze nagyban hozzájárult Elvis sikeréhez és bukásához egyaránt, de nem ő a kizárólagos bűnös, mint amilyennek Baz Luhrmann műve be akarja állítani. Ez egy hibája is a filmnek, hiszen Tom Parker is csak egy fogaskerék volt a siker sok sztárt mint embert összemorzsoló gépezetében. Parker pont azt tette, amire a rendszer tanította: bármit meg kell lépni a siker érdekében, bárkin át kell gázolni, még azon is, aki a sikert hozza, és semmi sem drága a győzelemért és a gyarapodásért.

Hibái ellenére az Elvis az utóbbi évek egyik legjobb zenés életrajzi filmje, messze felülmúlja a Freddie Mercury-filmet, a Bohém rapszódiát és az Elton John-biopicet, a Rocketmant is. A zenék, a komoly, társadalomkritikus téma, a rendezés és a vágás mellett kiemelkedő a színészi játék is. Austin Butler remek munkát végez a főhős szerepében, kiváltképp a cselekmény második felében, Tom Hanks pedig újfent zseniális, Parker ezredesként a jellemzően pozitív figurákat megformáló sztár új arcát ismerhetjük meg. Az Elvis egyszerre katartikus és őszintén megható lezárása ösztönöz az újranézés mellet arra is, hogy elgondolkodjunk a sztárság minden korábbinál súlyosabb problémáiról, a siker áráról és hátulütőiről, legyen szó egy tehetséges színész vagy popsztár kimerüléséről, összeroppanásáról, illetve ezzel összefüggő önpusztító életmódjáról (lásd Heath Ledger vagy Amy Winehouse esetét) vagy a filmipar legsötétebb titkairól (feltörekvő színésznők kihasználása a perverz filmmogulok részéről).

Elvis – színes, magyarul beszélő, amerikai-ausztrál életrajzi dráma, zenés film, 159 perce, 2022. Rendező: Baz Luhrmann. Forgatókönyv: Baz Luhrmann, Sam Bromell, Craig Pearce, Jeremy Doner. Zene: Elliott Wheeler. Operatőr: Mandy Walker. Szereplők: Austin Butler (Elvis Presley), Chaydon Jay (fiatal Elvis), Tom Hanks (Tom Parker ezredes), Olivia DeJonge (Priscilla Presley), Helen Thomson (Gladys Presley, Elvis édesanyja), Richard Roxburgh (Vernon Presley) Kodi Smit-McPhee (Jimmie Rodgers), David Wenham (Hank Snow). Bemutató: 2022. június 23. Forgalmazó: InterCom. Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott.

A cikkben felhasznált képek forrása: InterCom.

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Többek között Orvos-Tóth Noémi, Nyáry Krisztián és Kadarkai Endre beszélgetnek az alkotókkal
A Tár a velencei filmfesztiválon
Élménybeszámoló a X. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztiválról

Más művészeti ágakról

Vonnák Diána: Látlak, Jelenkor, Budapest, 2021.
irodalom

Vlagyimir Georgijevics Szorokin és M. Nagy Miklós beszélgetése a PesText Fesztiválon
Interjú Vizin Viktóriával eltérő kulturális tapasztalatokról, a külföldre költözés fontos állomásairól


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés