A ’80-as és a ’90-es években az akcióvígjáték az egyik legnépszerűbb műfajként uralta a könnyed szórakoztatásért felelős hollywoodi filmgyártást. Gondoljunk csak a mára a műfaj klasszikusainak számító olyan alapdarabokra, mint például a Beverly Hills-i zsaru, a 48 óra, a Halálos fegyver, a Rossz fiúk, illetve ezek folytatásai. A ’90-es években és a 2000-es évek elején Quentin Tarantino függetlenfilmes eszközökkel (alacsony költségvetés, dialógorientált forgatókönyv, komplex narratíva) pumpált új ötleteket az akcióvígjáték gengszterfilmes szubzsánerébe, és alkotta meg saját szerzői kézjegyét. Az általa kikövezett úton aztán olyan filmesek bukkantak fel a semmiből, mint a brit fenegyerekek, Guy Ritchie és Edgar Wright vagy az amerikai Shane Black. Mindahányan frappánsan megírt párbeszédekkel, kreatív történetmeséléssel és stílusos vizualitással (klipesztétika) oldják a feszültséget, a humort mint mentőmellényt dobva be az erőszakos jelenetek sodrásában a fejét csak kapkodó nézőnek. Potyognak a hullák, tocsog a vászon a vértől, de mindez elveszíti valódi súlyát, mert minden gyilkolásra érkezik egy poén.

A műfajkeverés népszerű, azonban a kivitelezés számos akadályba ütközhet, hiszen az új formula megalkotásához el kell találni az ideális arányokat – jelen esetben a humort úgy kell ötvözni az akcióval, hogy az egyik ne oltsa ki a másikat, éppen ezért mára elvétve találunk olyan darabokat, amelyek a látványos és eseménydús akciót ügyesen keverik a komédia műfajával, és ha készülnek is akcióvígjátékok, azok sok esetben félúton elbuknak, és végül felemás sikerű produkció kerekedik. Az elmúlt évek filmterméséből például Shane Black Rendes fickók című detektívfilmje (buddy cop) és a Kingsman-franchise voltak azok a mozik, melyek remekül idézik fel az egykori műfajmix aranykorát.

A képregényfilmek dominanciája mellett szükség van eredeti akcióvígjátékokra, hogy a moziban helyet foglaló közönség bő két órára elmerülhessen a túlesztétizált, valóságtól elrugaszkodott világban, melyben pofonok csattannak, fegyverek sülnek el, és a karakterek nem szuperhősök, nincs post credit jelenet, a történet teljes ívet jár be. A gyilkos járat szintén az önfeledt szórakoztatást tűzi ki célul, és ezt többnyire szállítja is.

A film rendezője, David Leitch filmes pályafutását kaszkadőrként kezdte (eleinte Brad Pitt dublőre volt például a Harcosok klubjában és a Mr. és Mrs. Smith-ben), majd igazi amerikai sikersztoriként, szépen haladt feljebb a ranglétrán: először másodrendezőként a komplexen megkoreografált akciójelenetek levezénylésében volt feladata (John Wick), ezt követően pedig a rendezői széket is elfoglalta (Atomszőke, Deadpool 2). Leitch specialitásai az innovatív kaszkadőrmutatványok, melyekben a figurák a legkülönfélébb helyzetekből és harcászati eszközökkel próbálják menteni a bőrüket.

A gyilkos járat címe angolul Bullet Train, mely a japán szupergyors vasúthálózatra, a Sinkanszenre utal; a film a Tókaidó Sinkanszen azon vonalszakaszára helyezi a cselekményt, melyen az utasok 2 és negyed óra alatt jutnak el Tokióból Kiotóba. A szupervonatra felszálló szereplők így nemcsak helyhez vannak kötve, hanem az idő is korlátozott, tehát adott idő alatt kell eljutni A-ból B-be és végrehajtani a megbízást, remélhetőleg sértetlenül. A kérdés már csak az, hogy a kiotói peronon kikkel találkozhatunk még azok közül, akik Tokióban jegyet váltottak.

A történet főszereplője a Katica fedőnéven futó bérgyilkos, aki pszichológusával éppen a konfliktuskezelésén dolgozik, amikor érkezik a következő megbízatás, amelyben egy másik ügynök helyére kell beugrania. A feladat látszólag egyszerű: felszállni a Tokió–Kiotó járatra, ahol egy pénzzel teli aktatáskát kell ellopni, majd kiszállni a következő állomáson. Katicának azonban pechje van – fedőnevének jelentésével ellentétben a balszerencse mindig utol éri –, ugyanis a vonaton ül a bérgyilkos „ikerpár”, Citrom és Mandarin, akik egyrészt a fémtáskát védik, másrészt a megbízójuk fiát kísérik.

Ahogy beindul az események láncolata, és a zsákmány állomásról állomásra másnak a birtokába kerül, úgy kapcsolódnak be olyan alvilági karakterek, mint Darázs, Herceg és Farkas, miközben flashback segítségével egyre több információt tudunk meg a bérgyilkosok hátteréről, illetve a japán maffiaszervezetről, amelynek élén a Fehér Halálként elhíresült álarcos idegen áll. Régről táplált bosszúszomj, rejtélyes halálesetek, a sors és a végzet témái váltják egymást, azonban A gyilkos járat – a 18-as korhatár besorolás és a szövevényes cselekmény ellenére – a humor vágányán zakatol tovább, és amikor komolyra fordulnának a dolgok (például meghal valaki), menetrend szerint érkezik a komikus ellenpont.

A forgatókönyv Iszaka Kotaro 2010-es Mariabitoru című könyvén alapul, amelyből meghagyták a japán helyszínt és kulturális közeget, azonban a főbb karaktereket amerikanizálták. Így A gyilkos járat külcsínben ízig-vérig japán: megjelenik a szamurájkultusz, az anime- és mangaesztétika, továbbá híres popslágerek japán változata csendül fel (Staying Alive, Holding Out for a Hero). Ebbe az ázsiai miliőbe dobják be a hollywoodi színészeket, akik láthatólag élvezik a környezetváltozást, csak sajnos ez a helyi színészek hátrányára válik, mivel ők többnyire megragadnak sztereotipizált japán figuráknak.

A gyilkos járat legnagyobb erőssége a színészek önfeledt, olykor burleszket idéző játékában rejlik, különösen Citrom és Mandarin párosát alakító Bryan Tyree Henry és Aaron Taylor-Johnson szóváltásai és helyzetkomikummal tarkított jelenetei emlékezetesek. Bryan Tyree Henry karaktere például életvezetési és emberismereti tudását a Thomas, a gőzmozdony animációs sorozatból veszi át, ez a többször visszatérő geg kifáradhatna, de a színészeknek köszönhetően végig megmosolyogtató marad, és még működik is, ahogy a különböző vonattípusokkal jellemzi a gazfickókat. A film húzóneve nyilvánvalóan Brad Pitt, aki Katica szerepében örömmel elbohóckodik, és nem fél hülyét csinálni magából. Mellettük feltűnik még a manipulatív Herceget játszó Joey King, a Farkas bőrébe bújó rapper, Bad Bunny (vagyis ‛rossz nyuszi‛, a casting önmagában zseniális), illetve a hibázni képtelen Michael Shannon alakítja az elvetemült Fehér Halált, a fiát pedig Logan Lerman. A japán apa-fia kettőst Hiroyuki Sanada és Andrew Koji formálja meg. Az illusztris társasághoz pár percnyi cameo erejéig csatlakozik Sandra Bullock, Ryan Reynolds és Channing Tatum.

A szupervonat minden megállóban 1 percig vár egyhelyben, majd ismét csúcssebességre kapcsolva folytatja útját. A gyilkos járatra alkalmazható a vonatanalógia: a cselekmény izgalmas tempóban halad, pofonok és poénok záporoznak, de a több mint 2 órás játékidőben a sztori olykor belassul és ledobja a nézőt, hogy aztán a fináléban ismét sínre kerüljön, és egy őrült és agyament akciómutatványban csúcsosodjon ki. David Leitch filmje nem váltja meg a műfajt, viszont könnyed délutáni mozinak alkalmas, és néha ennyivel is be lehet érni, főleg, ha Brad Pitt az útitársunk.

Képek forrása: InterCom