Forgács Nóra Kinga

Nem vagyok a rendszeresség és a rendszerezés hőse, nem vezetek naplót, még csak letterboxdot sem használok. Maradnak az internetes listák és a csupasz emlékezés. 2006, úgy tűnik, erős év volt: A tökéletes trükk, A tégla, A mások élete, A család kicsi kincse, Az ember gyermeke, Véres gyémánt, Esküvő után, Az utolsó skót király, Zuhanás, Volver a nemzetközi terepen, itthon pedig Fehér tenyér, Taxidermia, Friss levegő... De hogy valamelyik film ezek közül valami jelentőset hozzátett volna ahhoz, amilyen emberré váltam? Hát nem tudom. Mind hozzátett ahhoz, hogy milyen nézővé váltam. Sok hozzátett ahhoz, hogyan gondolkodom. Ezzel nem akarok megelégedni, más évekből vannak letaglózó, megváltó, megváltoztató filmélményeim. Talán csak nem jut az eszembe? Faggatom az agyam, szurkálom az emlékezetem furfangos bársonyfüggönyeit. Kell, hogy legyen valami. Lehetne a 2006-os hazai bemutatókat is nézni, így más évek filmjei is beterelhetők a mezőnybe. A fegyvernepper, A gyermek, C.R.A.Z.Y., Aaltra, Huncut felhőcske, Reggeli a Plútón, Good Night, and Good Luck, Brokeback Mountain - Túl a barátságon, Matchpoint, A szerelem következményei, Vadító szép napok... És meg is érkeztünk. Ha visszagondolok, mi volt számomra a meghatározó élménye a kétezres évek közepének filmjeiben, egy jól körülírható hangulat kerít hatalmába, vágyódás és magány, érzékiség és hiány, pillanatnyiság és örökkévalóság, kisszerűség és grandiozitás, vitalitás és hanyatlás, szerelem és halál, alapos felkészülés és végzetesen elhibázott időzítés metszetében.

Akkoriban lélekben éppen felnőttem ehhez a zűrzavaros-kulimászos dologhoz, az élethez, a nagy érzéseken túl a filmekben mániákusan ragaszkodtam a levegős tempóhoz, a sűrű atmoszférához és a filmkép érzékiségéhez. Wong Kar-Wai és Paolo Sorrentino (és persze Christopher Doyle és Luca Bigazzi operatőrök) így lettek meghatározóak. Tökéletes trükk, hogy bár nem volt 2006-os kedvencem tőlük, de mindkettejüktől bemutattak itthon egy-egy filmet, egy-egy kedvencemet, emiatt választom végül az 1990-es Vadító szép napokat és a 2004-es A szerelem következményeit. Ha feljegyezném a filmélményeimet, a jegyzetek alapján el lehetne mesélni a lelki életrajzomat. Valami olyat, ami valahol a konkrét életesemények és a semmi között létezik, ahogyan a filmkép is a semmi és a fizikai valóság között. De nem vezetek naplót, még csak letterboxdot sem használok. Marad a csupasz emlékezés.

Kiss Dalma

Amikor a prae.hu 20. születésnapja alkalmából arra kértem a filmrovat szerzőit, hogy írják meg, melyik volt a kedvenc filmes élményük 2006-ból, még nem gondoltam, hogy a saját emlékeim között kutakodva milyen kihívás lesz kiválasztani azt az egyetlen művet, amely meghatározó alkotásként formálta az ízlésemet és a filmekhez való viszonyomat. 2006 több szempontból is fontos dátum; egyrészt a magyar politikára és a közhangulatra rányomta a bélyegét az őszödi beszéd kiszivárgása és az azt követő zavargások, másrészt abban az évben fejeztem be az általános iskolát, és kezdtem el a gimnáziumot. Egy fejezet lezárult, egy új pedig elkezdődött. Abban az időben elsősorban a tévében néztem filmeket – örök hálával tartozom a Filmmúzeum csatornának, ahol számtalan klasszikussal ismerkedtem meg, többek között A vágy villamosával. Emellett sok filmet másolt DVD-n szereztem be, éppen ezért ma már nehéz felidéznem, hogy mit, mikor és milyen körülmények között láttam először. Ha eltekintek attól, hogy ezeket a filmeket valószínűleg nem 2006-ban láttam, akkor olyan címeket emelnék ki, mint a Volver, a Túl a barátságon, A tégla vagy Az ördög Pradát visel.

Ha pedig ragaszkodom – márpedig ragaszkodom – a moziélményhez, akkor a Csak szex és más semmi című romantikus vígjátékot választom. A városi művelődési ház akkoriban moziként is működött és 2006 Valentin-napján ingyenes vetítést tartottak Goda Krisztina 2005-ös filmjéből. Elevenen él bennem a kép, ahogy a legjobb barátnőmmel sétálunk hazafelé, és egymás szavába vágva áradozunk arról, milyen jó pasi Csányi Sándor, és hogy mennyire jól szórakoztunk. A Csak szex és más semmi nemcsak a 2000-es évek egyik legjobb műfaji filmje, hanem olyan alkotás is, amely remekül megragadja a korszak hangulatát: a szingliség mint társadalmi jelenség meghonosodását és az internetes társkeresés útvesztőit, különösen egy olyan, harmincas éveiben járó egyedülálló nő szemszögéből, aki gyereket szeretne. Nem véletlen, hogy annak idején nagy siker lett. Felnőtt fejjel újranézve ugyanúgy működik. Ismerősen csengenek a párbeszédek, nosztalgiával tölt el a Boldogság, gyere haza – és nem akarom kritizálni.

Benke Attila

2006 már csak azért is különleges év számomra, mert ekkor töltöttem be a 20-at és kezdtem el bölcsésztanulmányaimat, amelyek a prae.hu felé vezető útra irányítottak. Akkoriban még nem voltam tudatos filmnéző, úgyhogy egy csomó mindenről lemaradtam, és csak utólag pótoltam őket, mint a beteg, ám zseniális Taxidermiát, vagy sorozatok közül a remek Dextert és a még remekebb Death Note animét. De egy valamit nem hagytam ki, nem maradt radar alatt: Zack Snyder 300-a! Ezt ugyan sokan fasiszta propagandának titulálták, rendezője pedig nemrég a „legmelegebb filmnek” nevezte, az én figyelmem pusztán azért ragadta meg, mert rajongok a sztoriért. Leónidasz király és katonái hősi helytállása mindig is lenyűgöztek, még Hérodotosz klasszikus történetírását is beszereztem, hogy mindent megtudjak a görög-perzsa háborúkról, sőt tiniként írtam egy drámát erről. Így hát rohantam a filmre, amikor végre bemutatták a mozikban, nálunk már pont nem 2006 decemberében, hanem pár hónappal később. Azt csak utólag tudtam meg, hogy ez egy Frank Miller-képregény adaptációja, ezért egy kis időre én is beálltam a Zack Snydertől elaléló nézők sorába.

Aztán a Watchmen kijózanított, mert az meglehetősen buta feldolgozás a minden szempontból igen zseniális képregényhez képest. A 300 könnyedebb, egyszerűbb sztori, jobban is feküdt Snydernek. Képileg máig lenyűgözőnek tartom, mert olyan, mint egy mozgó festmény vagy képregény. Voltam is olyan merész, hogy filmszakon az egyik kurzusra bevittem példának a totálképekre és a képkomponálásra az idős tanár úrnak meg arcára fagyott a mosoly az erőszakorgiát látva. De azt el kellett ismernie, hogy képileg ütős alkotással áll szemben.

Horányi Péter

Idén húsz éve jelent meg a nagyszabású és külföldön is kultikus státuszt nyert Taxidermia. Pálfi György második filmje a korszak számos fiatal alkotójához hasonlóan, ám jóval radikálisabban, az egyéni test és a történelem viszonyát vizsgálja, három generáció történetén keresztül, a II. világháborútól a szocializmuson át egészen a rendszerváltás utáni időszakig. A Taxidermia testei perverzek és mohók, falánkak és öncsonkítók: saját magukat táplálják dagadtra, hogy végül egy korszak kitömött relikviáivá váljanak. A film húsz évvel később is szinte ugyanolyan frissnek hat, a 20. századi magyar történelem különös és groteszk korlenyomataként ma is egészen értékes műalkotás. Friss kamasz fejjel, annak idején számomra meghatározó és egyben elborzasztó élmény volt először látni. Kinyitotta előttem a világot arra, hogy mire lehet képes a film, és milyen szférákat tárhat fel. Az egyik első olyan, azóta is ritkán tapasztalt filmélményem volt, amely során azt éreztem, hogy a cselekmény során bármi megtörténhet, nincsenek szabályok, nincsenek törvények. Ez pedig végtelenül hátborzongató és felszabadító érzés volt.

Dombai Dóra

A filmművészethez való szorosabb kötődésem éppen 2006 körül, gimnáziumi tanulmányaim utolsó éveiben kezdte megmutatni magát. Ekkor váltam rendszeres látogatójává a szerda délutáni iskolai filmklubnak, ahol az Amarcordtól a Birdyig terjedő fesztávon sok meghatározó élményt köszönhettem a gimnázium filmrajongó rajztanárának. Ekkor vettem részt életem első tudományos diákkonferenciáján, ahol a művészettörténet-mezőnyben szokatlan és viszonylag bátor módon filmművészeti témát választottam. Mindezek a meghatározó élmények mégis eltörpülnek a legfontosabb mellett: ekkor kezdtem el önállóan moziba járni – hogy azután egy életre ott ragadjak. 2006-ban a születésnapom idején mutatták be itthon az Alan Moore kultikus képregényéből készült, de mérsékelt kritikai sikert aratott V mint vérbosszú című filmet. A disztópikus Anglia-vízió, a direkt társadalomkritika és a zsarnokság természetrajza rám olyan elemi erővel hatott, mint addig semmi más. Ez volt az első film, amely elérte, hogy a bemutatás időszakában egymás után három alkalommal jegyet váltsak rá a moziba, és ezzel a filmmel ismertem meg az élményt, amikor egy mű szórakozásnak indul ugyan, utána mégis hosszú ideig velem marad. 

Varga Kinga

Két sorozatot néztem, akkor még a TV-ben és DVD-n, a Vészhelyzetet és a Szívek szállodáját. Emlékszem például egy olyanra, hogy megkaptam DVD-n a Vészhelyzet első évadát, és az valami csodálatos élmény volt, ahogy a kezemben foghattam a számomra oly sokat jelentő zöld színű díszdobozos kiadást, legalább négy lemez volt a dobozban, külön leírás a részekről, és extrák. Lehetett nézni eredeti hanggal. Elkezdtem egymás után nézni a részeket, felemelő, egyben kicsit azért csömört okozó élmény volt, és akkor még hol voltak a ledarálós streamingszolgáltatók. 19 éves voltam, elsőéves egyetemista.

Földes Angéla

Egy domesztikálódott medve és egy kirekesztett szarvas túlélő huzavonája a vadászidényben – nyolcévesen nem is kell más. Ha szülő valaha megbánta, hogy DVD-t vett a gyereknek, az nálunk a Nagyon vadon miatt lehetett. Boog és Elliot idétlen kalandjait vallásos jelleggel néztem újra és újra, amíg kívülről nem tudtam az egészet.

Miután Elliot biztatására Boog teljesen beáll a cukortól a város kisboltjában, minden kisiklik és deportálják a házimedvét a vadonba. A közeledő vadászidényben senki sincs biztonságban, főleg a paranoid vadásztól, Shaw-tól. Ezúttal azonban az állatok megvadulnak, fellázadnak és visszaverik a vadászokat. Vannak itt PTSD-s kacsák, elitista szarvasok, territoriális mókusok, párna-nyuszik, egy megvadult tacskó, fennkölt borzok, karate lazacok, építőmunkás hódok és stalker tarajos sül. Ha ez még nem lenne elég, a film egyik visszatérő motívuma a „hol van a WC az erdőben?” Ennek a filmnek köszönhető, hogy a mai napig nem tettem le róla, hogy egyszer részt vegyek egy állatbarát nyuszicsatában.

Tóth Aliz

A Jégkorszak második része egyike a kevés gyerekkori mozis élményemnek, és azóta is a kedvenc részem a teljes sorozatból. Az első film végén Manny, Sid és Diego egy csordává válnak, akik vigyáznak egymásra és kitartanak a másik mellett. A Jégkorszak 2-ben új kihívásokkal kell szembenézniük: olvadnak a jéghegyek és árvíz fenyegeti az otthonukat. Az állatok a hegyen lévő bárka felé igyekeznek, hogy abban vészeljék át a közelgő áradást. A hegy felé tartó meneteléskor azonban Manny szembesül azzal a ténnyel, hogy talán ő az utolsó élő mamut. 

A Jégkorszak 2 - Az olvadás olyan film, amit felnőttként talán még jobban szeretek, mint anno. A globális felmelegedés miatt panaszkodó állatok, Sid viccei a kihalásról, Ellie, aki oposszumnak hiszi magát és persze az elmaradhatatlan motkány. A Jégkorszak-filmek legjobban sikerült darabja, vicces és megható és századszorra is végig izgulom, pedig pontosan tudom, hogy mindenki megmenekül a végén. Egy örök klasszikus 2006-ból. 

Rikker Krisztina

Egy ifjú parasztlegény, egy zsarnok király, egy démoni varázsló és egy fenséges teremtmény: csupán néhány szereplő a 2006-os Eragon című fantasyfilmből. Alagaësia világába csöppenünk, ahol egykor sárkánylovasok járták a vidéket, most azonban egy kegyetlen uralkodó tartja rettegésben a népet. A történet ott kezdődik, hogy egy falusi fiú, Eragon különös tojásra bukkan az erdő mélyén. Amikor abból egy sárkány kel ki, azzal mindkettejük sorsa megpecsételődik. Útnak indulnak, hogy megtalálják a lázadókat, miközben újjáéled a sárkánylovasok legendája.

Számomra nosztalgikus érzéseket kelt ez a film. Emlékszem, ahogy apukám behelyezte a CD-lemezt a lejátszóba, majd a nappaliban ülve, egy kis nassolnivaló kíséretében végignéztük. Emlékszem, hogy féltem a gonosz mágustól, de arra is, hogy mennyire lenyűgözött ez a világ. Akkor elhatároztam, hogy egyszer mindenképpen elolvasom az alapjául szolgáló regénysorozatot. Most, évekkel később újranézve a filmet, úgy érzem, épp itt az ideje kézbe venni azokat a könyveket.

Horváth Péter

A tégla azok közé a filmek közé tartozik, amelyekhez a személyes emlék és maga az alkotás is szorosan kapcsolódik. Annak idején a dunaújvárosi Dózsa Moziban láttam a családdal, és már akkor erősen megmaradt bennem a film nyomasztó atmoszférája. Martin Scorsese nem egyszerű gengsztertörténetet mesél, hanem a beépülés történetén keresztül a bizalom, az identitás és az árulás kérdéseit is feszegeti. A film egyik legnagyobb erőssége, hogy folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt, miközben a jó és rossz, rendőr és bűnöző közötti határok fokozatosan elmosódnak. Leonardo DiCaprio és Matt Damon alakítása ezt a kettősséget különösen jól érzékelteti, Jack Nicholson pedig kiszámíthatatlan és karizmatikus jelenlétével tovább növeli a feszültséget. A feszes tempó, a kiváló színészi játék és a morálisan összetett karakterek miatt a film a befejezés után sem engedi könnyen el a nézőt. Számomra éppen ettől vált igazán emlékezetessé, nemcsak szórakoztat, hanem kellemetlen kérdéseket is hagy maga után. A mozizás után a családdal még sokat beszélgettünk róla. Egy film akkor igazán jó, ha nem ér véget azzal, hogy felkapcsolják a lámpákat, A tégla nálam pontosan ilyen volt.