bezár
 

zene

2022. 08. 24.
Pszichedelikus-indusztriális metáltrip a Mátrában
Fekete zaj – szerda este, éjszaka
Tartalom értékelése (4 vélemény alapján):
Harminc év várakozás után láttam végre élőben tinédzserkorom meghatározó zenekarát, a Godflesh-t. Ráadásul ugyanaznap az Oranssi Pazuzu is fellépett Mátrafüreden. 2 in 1, 8/10 pont, kétórás pszichedelikus-indusztriális metáltrip, apró csalódásokkal.

Szerencsém volt az idei Fekete Zaj Fesztivál programkiírásával, szerdán este egymás után lépett fel kamaszkorom ikonikus indusztriál metál zenekara, illetve – ugyancsak extrém zenei fronton – az utóbbi évek egyik legizgalmasabb együttese: a Godflesh és az Oranssi Pazuzu. A fesztivált először 2009-ben rendezték meg, és az azóta eltelt bő egy évtized alatt a Sástó Kemping ikonikus helyszínné vált – legalábbis underground zenei körökben. A Fekete Zaj találó elnevezés, a mátrafüredi erdőben megfér egymás mellett a death metáltól a dark szintipopig minden, ami a maga műfaján belül kellően sötét, elvont, sok esetben formabontó és radikális. A fesztivál családias hangulatú piknik feketébe öltözött dark, gót és metálos arcokkal, platformcipők, lakk és lánc, a nyugalom szigete a normalitás világában. Ismerősökbe botlunk, szocmunkás fociultra Pécsről, tánckoreográfia gyakorlótárs Budáról. Mindenhol szelektív szemeteskukák, argentin grillkolbász vegánverzióban.

Az Oranssi Pazuzu már a színpadképpel meglep, három szintetizátorra nem számítottam, a 2007-ben alakult finn zenekart kezdetben mégiscsak black metálként könyvelte el a szakma. Csakhogy az elmúlt évtizedben az egyik legjobb dolog, ami az extrémzenei irányzatokban történt, az az újhullámos black metál előretörése – a hagyományos hangzásvilág mellett virágzanak a műfaj pszichedelikus, indusztriális újraértelmezési kísérletei. Az Oranssi Pazuzu leírásaként egyre gyakrabban kerül elő a krautrock jelző, és a Fekete Zajon előadott bő háromnegyedórás műsor közben valóban többször jutott az ember eszébe a Pink Floyd, mint mondjuk a Burzum. Juno „Jun-His” Vanhanen mindent megpróbált a mikrofonnál, de az általa előadott black metálos károgás ellenére a zene hamar elvesztette black metál-jellegét, a dalok feloldódtak valami furcsa, fátyolos hangulatban.

Nem könnyű leírni az Oranssi Pazuzu zenéjét, a zenészek egymástól távol eső műfajokból merítenek, a végeredmény pedig egészen egyedi. A kulcsszám talán az együttes legutolsó lemezéről (Mestarin Kynsi, 2020) származó – és a koncerten is előadott – Uusi teknokratia. A dal alapja egy pulzáló, egymásba fonódó gitár- és fuvolafutam, amelyet paranoid, monoton riffelés, atomjaira effektezett női énekhang, majd egy disszonáns gitárszóló (mint feloldás) követ. A számhoz készített klip sem tipikus: Fritz Lang Metropolisát idézi. Ez mind szép és jó, a koncert azonban ezzel együtt is hagyott némi hiányérzetet a nézőkben. A kissé tompa hangzás főleg a gitárok erejét és színeit fojtotta el, a szintetizátorok néha mindent leuraltak. A magam részéről persze, élveztem ezt a „lila ködöt” is, különösen Niko „Ikon” Lehdontie gitárost figyelve. Minden metálzenekarba kell egy Jézus Krisztus-szerű arc, és az Oranssi Pazuzunál ez Ikon volt, aki olyan átéléssel és lazasággal táncolta végig a koncertet, mintha tahiti dallamok folytak volna ki az ujjai közül, nem pedig sötét és nyomasztó témák.

Oranssi Pazuzu

Az Oranssi Pazuzu-koncert után rövid sétát tettünk a környéken, megszemléljük a Sástót – amely a legfrissebb hírek szerint a nyár végére akár teljesen ki is száradhat. A kacsák mit sem sejtve úszkálnak a térdig érő vízben, nem is zavarjuk őket. A fák egykedvűen zúgnak, nekem pedig eszembe jut kamaszkorom egyik magányos szilveszter éjszakája, amelyet a pestszentlőrinci kiserdő ösvényein töltöttem, a walkmanemben a Godflesh pörgött. Ez valamikor 1993 körül lehetett – nagyjából harminc éve, azóta várom, hogy élőben lássam a zenekart.

Az angol együttes két tagja (Justin Broadrick – gitár, ének; G. C. Green – basszusgitár) a nyolcvanas évek elején – Paul Neville-lel kiegészülve – éveken át a Fall of Because nevű experimentális zenekarban zenélt együtt. Broadrick és Green 1988-ban aztán átnevezte a bandát Godflesh-re, és ekkor döntöttek úgy, hogy dobgépet használnak (korábban Broadrick dobolt). A zenekar az 1989-ben kiadott Streetcleaner című albummal pillanatok alatt kultikus státuszt vívott ki magának. A zene alapját a dobgép, valamint Green agyoneffektezett basszusgitár-ütemei adták, erre érkeztek a minimalista riffek, üveghangok, zajok, Broadrick üvöltése. Pársoros dalszövegek, repetitív témák, klausztrofób hangulat 5-10 percben – ez egy tipikus Godflesh-szám receptje. Harminc évvel ezelőtt mindez forradalminak számított, a Godflesh-t az indusztriál metál úttörőjeként tekintik, a birminghami együttes azonban – a vele egyszerre induló Ministryvel és számtalan követőikkel ellentétben – mindvégig radar alatt maradt, az underground színtéren.

A Godflesh koncertjén megnőtt a nézők átlagéletkora is, nem én voltam az egyetlen, aki harminc éve várt. Furcsa, szent áhítat övezte a több, mint egyórás fellépést, amelyen az együttes minden korszakából hallhatunk számokat. Kicsit tartottam a koncerttől, a hosszú, monoton számok és a két zenész introvertáltsága miatt (Green egykedvűen pengetett, Broadrick arcát pedig egyáltalán nem láttuk a hajától), de a Godflesh lényegesen egyszerűbb zenéje jobban átjött a színpadról, a csörlőszerű basszusokat szépen ellenpontozták az elszállós gitártémák. Jellemző, hogy sikerült visszatapsolnunk a zenekart, akik erre a kritikusok által minden idők egyik legsötétebb albumának tartott Pure-ról játszották el ráadásként a kilenc és fél perces Monotremata című számot. Pedig – viccelődtünk egymás közt – megtehették volna, hogy előadnak egy harminc másodperces Napalm Death-klasszikust, Justin Broadrick ugyanis a nyolcvanas évek közepén gitározott az ugyancsak birminghami grindcore-legenda kötelékében. Mint ahogy később, másodállásként annyi zenekarban – a Wikipédia húsz zenekari tagságot és nyolc további szólóprojektet tulajdonít neki. (Ezek közül egyébként a legizgalmasabb talán a Greennel, Bill Laswellel, Mick Harris-szel, és a free jazz-istenségnek tekintett John Zornnal közös Painkiller nevű avantgarde formáció két, egyenként 25 perces improvizatív zajlemeze.)

Godflesh

Nem ez volt életem legvidámabb koncertje, de nem is számítottam másra. Persze, fennállt a csalódás lehetősége: más tizenhat éves korban rajongani egy zenekarért, és más megnézni őket harminc évvel később egy fesztiválon. Az egyetlen igazi csalódást ezen az estén az jelentette, hogy hiába mentünk vissza háromszor is a merch-pulthoz, nem volt Godflesh-póló.

Beszámoló a Kælan Mikla koncertjéről.

A szerző fotóival

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Tibor Noé --

Prózaíró (1976, Budapest).


További írások a rovatból

A 180-as Csoport című kötet bemutatója
„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban
A Bélaműhely koncertje a pécsi Szabadkikötőben
Az UMZE kamaraegyüttesének pécsi koncertjéről

Más művészeti ágakról

Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés