Izland a területét tekintve valamivel nagyobb, mint Magyarország, lakosságszáma alapján viszont csak a 182. helyen áll a földön, a maga 375 ezer körüli népességével. Misztikus, bizonyos értelemben furcsa hely, ahol a lakosság fele hisz a tündék létezésében. Ahol egy karácsonyi hagyomány (Jólabókaflóðið – könyvözön) szerint december 24-én este mindenki egy ajándékba kapott könyvet olvas forró csokoládé mellett. Ahol az emberek számára kifejlesztettek egy olyan alkalmazást, amin keresztül egy randin mindenki ellenőrizheti, hogy az illető mennyire közeli rokona (merthogy a rokona, az majdnem biztos). És ahol nincs hadsereg – bár ez végeredményben nem is annyira furcsa.

Kis ország – de kulturális értelemben jelentős. Ha csak a könnyűzene világát nézzük, jó pár híresség származik Izlandról, és rájuk is érvényes az, ami az országra: van bennük valami távoli, mágikus, a megszokott világunkon túli hangulat, perspektíva. Eredetiség. A klasszikus popzenében ezt Björk képviseli, aki úgy lett szupersztár, hogy közben sorra adta ki a mindenféle kompromisszumot nélkülöző, formabontó lemezeit. Hasonló utat jártak be mások is, említhetjük két zenekar, a Sigur Rós és a GusGus nevét – előbbi a poszt/rock és dream pop, utóbbi az elektronikus zenék világában tette le névjegyét a maga senki mással össze nem hasonlítható, melankolikus, gyakran sötét, bizonyos értelemben mégis kommersz és nagy közönségfigyelmet keltő produkciójával.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a Fekete Zaj Fesztiválon fellépő Kælan Mikla is ezt a benyomást erősíti. A zenekar billentyűse és énekese, Sólveig Matthildur egy interjúban elárulta, hogy amikor kisgyermekkorában a családjával a tengerpart mellé költöztek, ő az ideje nagy részében „elfekkel” és „sellőkkel” játszott. Ez persze csak utólagos geg, de az együttes szívesen rájátszik az olyan témákra, mint a boszorkányság – mind zenei, mind vizuális értelemben. A (jobb híján írjuk le így) darwave-szintipop zenekar egy középiskolai pályázatnak köszönhetően alakult meg. A három barátnő (Sólveig Matthildur, Laufey Soffia frontember és Rósa Margrét basszusgitáros) megnyerte a városi könyvtárban rendezett slam poetry-versenyt, és ebből nőtte ki magát az a zenekar, amelyet öt évvel később, 2018-ban már Robert Smith, a The Cure énekese invitált meg az általa szervezett Meltdown Festivalra. A lányok elsőre azt hitték, ez csak átverés, hiszen a The Cure – ahogy az egész kétezres években kivirágzó darkwave színtér, úgy az ő számukra is – az első számú zenei inspiráció volt.

2022 augusztusában tehát a Kælan Mikla már sztárstátuszban érkezett Magyarországra – a Fekete Zaj Fesztiválra legalábbis biztosan. A meglehetősen késői kezdésre (0:50) nagy tömeg gyűlt össze a nagyszínpad előtt, vegyes összetételű társaság, rockmaratonos és platformcipős arcok egyaránt, meg még egy csomó furcsa szerzet. „Három nő összejött, hogy furcsa dolgokat csináljanak” – olvastam egy interjúban (csak hogy újra és újra visszatérjek a beszámoló kulcskifejezéséhez), és erről az egyórás fellépésük alatt maradéktalanul meggyőztek. A lányok jelmezszerű, hosszú fekete ruhában, egyennyakláncot viselve léptek fel, és olyan szuggesztív hatást keltettek, ami azonnal beszippantotta a közönséget. Nekem legalábbis kedvem lett volna órákig nézni őket.

Persze, hallgatni is. A szintetizátor hol vészjósló, hol éteri dallamait, a basszusgitár határozott darálását, de leginkább Laufey Soffia hangját. A koncert nagy meglepetése számomra ő volt. Az éneklős részei abszolút helyén vannak a lemezeken, a sikoltozós-hisztérikus vokáljával viszont soha nem tudtam megbarátkozni. Ami a felvételeken kissé idegesítő, lélektelen póznak tűnt, az élőben megtelt élettel. Néhány szám maga volt a teljes kétségbeesés, amelyen keresztül megmutatkoztak azok a labilis, neurotikus tinédzserek, akik létrehozták ezt a nyers, kísérteties hangzást, ezeket a minimalista, világfájdalommal teli dalokat. Talán öregszem, de engem lenyűgözött a zenekarból áradó törékenység, amit még akkor is elhittem nekik, ha közben tudtam, hogy egy színpadi produkciót nézek, ahol talán – akárcsak az „egyenruhák” – minden gesztus begyakorolt.

A Kælan Mikla sokadszorra bizonyította be számomra, hogy a kevesebb több. Három és fél perc, hat sor, egy érzés, kábé ennyi elég is. A fenti dalszöveg egyszerű szépsége vált valósággá a színpadon, akár a korai időszakból származó karcosabb, punkosabb számokat hallgattuk, akár a legutolsó lemez nagyobb lélegzetű, dreampopos tételeit. Életem egyik legemlékezetesebb koncertélményét kaptam az izlandi lányoktól, amiből viszont kimaradtam, az – slusszpoén – egy koncert utáni csoportkép a mosdó előtt, két barátnőm és a teljes zenekar. Elkenődött szemfestékek, fehér rózsák, selyem, bársony, nejlon, a háttérben légkondicionálógép. Kösz a zajt.

Beszámoló a Godflesh és az Oranssi Pazuzu koncertjéről.