bezár
 

színház

2022. 10. 30.
Színháztörténet és diktatúra-ismeretek nem csak kezdőknek
A zseni a Katona Kamrájában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Katona József Színház már másodszor fordul a kortárs lengyel szerző, Tadeusz Słobodzianek drámáihoz: a holokauszt-tematikájú, nagy sikerrel játszott A mi osztályunk után most a szovjet-orosz diktatúra kapcsán gondolkodhatunk el különböző életlehetőségekről egy élhetetlen, nem túl emberbarát világban. Mit tehet és mit tesz meg egy diktatúrában a művész, az újságíró vagy a hatalom birtokosa és kiszolgálója? A Katona másfél órás egyfelvonásosa nyilván nem adhat teljes képet, de finom jelzésekkel a típuskaraktereken át is jelez korszakokon átnyúló problémákat és megoldási próbálkozásokat. Ami Sztálin dolgozószobájában történik, óhatatlanul eszünkbe idézi napjaink kérdéseit művészetről és hatalomról, behódolásról, kompromisszumokról és kultúrharcról.

Sztálin dolgozószobájával szemben ül a néző, és első pillantásra minden olyannak tűnik, amilyennek elvárjuk: a Lenin-kép szemközt, a diktátor születésnapjára felhalmozott virágok és ajándékok a sarokban (köztük egy korabeli, két világháború közötti asztali állóóra a kedvencem, történelmileg hiteles kellék), a tekintélyt sugárzó hatalmas íróasztal és mögötte a jól ismert Sztálin-alak. Mindemellett az egész előadásra jellemző az, ami a díszlettervező, Khell Zsolt munkáját jellemzi: az első, egyértelműnek és könnyen értelmezhetőnek tűnő jelzések mellett feltűnnek a történelmi abszurd finom jelei. A képkeretek üres, fehér téglalapok a falon, mint ahogy a hátrafésült hajú és Sztálin-bajuszú diktátor Fekete Ernő alakításában egyszerre jól beazonosítható típus és remek színészi jelzésekkel attól eltávolított figura. Fekete Ernő sok apró gesztusa igazából csak később nyer értelmet a néző számára: amikor Sztanyiszlavszkij színháztörténeti hosszú kiselőadását megszakítja egy-egy „Tudom”-mal, akkor és ott elhisszük, és csak később jövünk rá, hogy igazából sosem tudhatjuk, valóban ilyen tájékozott-e a diktátor a Sztanyiszlavszkij, Vahtangov és Mejerhold neve által fémjelzett színészképzési és színházesztétikai kérdésekben, vagy csak úgy tesz, hiszen neki mindenről tudomása kell, hogy legyen. Ezt az alig észrevehető lebegtetést valós és képzelt között Fekete Ernő és az előadás egésze remekül kezeli.

Szkéné színház

Hiszen nem tudhatjuk, valóban találkozott-e 1937-ben az akkor már régóta világhírű Moszkvai Művész Színház vezetője, irányadó szelleme és a színészképzés máig ható módszerének megalapozója, Konsztantin Sztanyiszlavszkij Sztálinnal, hogy befolyását és nemzetközi hírnevét kihasználva előterjessze „három kívánságát” annak, aki minden élet, halál és karrier ura volt akkor a Szovjetunióban. Vagy igen, vagy nem. Éppen ebben áll a művészet szabadsága és szépsége, hogy az elképzelt szituáció kibontásában valós történelmi és lélektani kérdéseket fogalmaz meg. Nem tudhatjuk, pontosan mi hangzott vagy nem hangzott el Sztálin dolgozószobáiban, hiszen mindennapi gyakorlat volt az, ami az előadásban is elhangzik, hogy Sztálin utasítja titkárát az elhangzott beszélgetés hangfelvételének törlésére. Ennek ellenére a magatartásformák és karaktertípusok megjelenítése korszakokon átívelő tanulságot hordoz.

Sztálin, a diktátor mellett – ahogy a színlap is jelzi – a többi karakter is egyszerre valós történelmi figura, tipikus magatartásforma és színészileg finom jelzésekkel egyénített alak. Sztanyiszlavszkij szerepében Máté Gábor tündököl: az öregedő, szívinfarktusokon is túl lévő művész-rendező-gondolkodó egyszerre rettegő, és ezt a rettegését színészileg kiválóan leplező, joviális és tekintélyt keltő alak, aki lelkesen elemzi egyszemélyes, de igen figyelmes hallgatóságának Hitler és Mussolini testbeszédét, majd magának a diktátornak is tanácsokat ad, és alap színészképzési gyakorlatokra veszi rá. „A színészet akció”, mondja, „Koncentráljon a cselekvésre”, és somolyogva figyeljük, ahogy Sztálin buzgó színésznövendékként a pipáját tölti az asztal sarkán cigarettadohánnyal. Azonban végig ott lebeg a látott jelenet mögött a fenyegetés, és nem lehet eldönteni, Sztanyiszlavszkij valóban ennyire bátor, vagy csak a veszélyről bután elfeledkező lelkes tanárember, mint ahogy az is ott rejlik a jelenetben, hogy Sztálin bármelyik pillanatban véget vethet saját színészkedésének és a színészi tutorálásnak, kiküldheti és halálra ítélheti a „mestert”, függetlenül attól, mennyire népszerű és ismert művész. Szándékosan eldöntetlen kérdés marad végig, ki itt az igazi „zseni”: Sztálin mint a hatalomtechnikát színészileg is jól működtető diktátor, vagy a színésztechnikát zseniálisan ismerő, és ezen hitében a diktátorra is hatással lévő Sztanyiszlavszkij.

Kerzsencevet, a kritikust Elek Ferenc remekül festi meg: ez a minden porcikájában szolgai, de egyben szemüvegét önérzettel tologató, hiszen némi hatalommal rendelkező kisszerű és önelégült alak sajnos nagyon ismerős napjaink magyar kulturális világában is. Ő az a mindenkori, kis tehetségű vagy tehetség nélküli értelmiségi, újságíró, aki a hatalomhoz törleszkedve a csillagokat is lehazudja az égről, és egymásnak tökéletesen ellentmondó dolgokat ír le minden lelkiismeretfurdalás nélkül, majd baj esetén a szerkesztőre vagy bárki másra hárítja a felelősséget. Gerince nincs, tudása hiányos, jelentéktelen alak – lenne, ha a diktatúrának nem lenne rá szüksége. De van, és ezért hatalma is van nála jóval tehetségesebbeket tönkretenni, és ezért egy nagyobb lakást kapni a hatalomtól. A közönség számára kicsit talán reménykeltő az, hogy Sztálin tisztában van Kerzsencev gerinctelen csigavoltával – még a nevét sem hajlandó pontosan megjegyezni, és egy hideglelősen erőszakos és groteszkül mulatságos jelenetben fizikailag is bántalmazza. Azaz nem becsüli semmire, csak használja. Az előadásban Sztálin jóval műveltebbnek és okosabbnak tűnik sok mai alteregójánál, persze kérdés marad, ebből mennyi a történelmi igazság és mennyi a „színészkedés.” Történelmi tény, hogy valóban ismerte és kímélte például Bulgakovot – egy ideig, és csak bizonyos drámái kapcsán, de épp oly jól ismert az is, ahogy Mejerholdot végül halálba üldözte, hiába tudja itt ezen a délutánon még megmenteni őt Sztanyiszlavszkij.

Talán néha hosszúak a politika- és kultúrtörténeti, színházesztétikai monológok, de valószínűleg erre szüksége van azon nézőknek, akik nincsenek tisztában azzal, mi volt a konfliktus és a pontos viszony a tanítványból riválissá váló Mejerhold és mestere, Sztanyiszlavszkij között, ehhez hogyan viszonyult Vahtangov és a korabeli kultúrpolitika. De még az ezeket a problémákat jobban ismerő néző is elgondolkodik sok mindenen, például azon, hogy volt egy pont, mikor Mejerhold volt pozícióban, és elítéltette volna a hatalommal a „polgári értékekrenddel” bíró Sztanyiszlavszkijt, miközben itt, 1937-ben épp a mester próbálja megmenteni tanítványát a hatalomtól. Hogy ez mennyire nem sikerült végül, ahhoz érdemes ehhez az előadáshoz párdarabként megnézni Matei Visniec drámáját a Szkénében a Vádli Társulás előadásában (III. Richárd betiltva avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Mejerhold utolsó rémálma nyomán).

A hatalom dolgozószobáján kívüli világ beszűrődik egyrészt Sztálinnak a titkárral, Proszkrjobiscsevvel (Kocsis Gergő) folytatott dialógusán keresztül, másrészt a vetítésben, amely a fekete-fehér archív anyagot vörös rózsákkal, szélforgókkal és kortárs orosz rappel ötvözi. Ugyan a montázsvetítés most nagyon divatos színházi eszköz, véleményem szerint e nélkül is megállna az előadás. Mindenképp érdekes és elgondolkodtató képet kapunk hatalom és kultúra viszonyáról egy olyan estén, mely főként a színészi játékra és a finom rendezői gesztusokra helyezi a hangsúlyt. Jót tenne a magyar drámának és színházi kultúrának, ha végre őszintén szembenézne saját hasonló történelmi és jelenkori szituációival is, Aczél Györgytől napjaink potentátjaiig.

 

Tadeusz Słobodzianek: A zseni
Fordította: Spiró György
Szereplők:
Sztálin, diktátor: Fekete Ernő
Sztanyiszlavszkij, művész: Máté Gábor
Proszkrjobiscsev, titkár: Kocsis Gergely
Kerzsencev, kritikus: Elek Ferenc
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Dramaturg: Török Tamara
Zene: Vajdai Vilmos
Fény: Pető Gergő.
Videó: Koltay Dorottya Szonja
Súgó: Boncza Anita
Asszisztens: Hornung Gábor
Rendező: Ascher Tamás
Katona József Színház, Kamra
2022. október 24.
Fotók: Rácz Gabriella

nyomtat

Szerzők

-- Pikli Natália --

Egykori magyartanár, jelenleg egyetemi oktató, kutató, örök szerelemben a színházzal - akit a színház és színházcsinálás füstje egyszer megcsapott kamaszként... Most épp a Magyar Shakespeare Bizottság elnöke is.


További írások a rovatból

színház

Operabeavató: A Bánk bán-sorozat I.
Widder Kristóf és Tóth Réka Ágnes darabja Szentendrén
A THEALTER30(+1) – Színháztudományi konferencia-kötetről
színház

Interjú Gáspár Ildikó rendezővel külföldi tapasztalatokról, az érvényesülés különböző lehetőségeiről dramaturgként és rendezőként


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés