A Molnár Ani Galéria kiállítóterébe toppanva rögtön egyértelművé válik az a kurátori kihívás, amely mégis markáns meghatározója a Geometric Environments arculatának. Egy átfogó, geometrikus absztrakt merítés létrehozásához előnyt jelent több alkotó felvonultatása, maga a rendelkezésre álló tér viszont limitált. Ugyanakkor Máté Zsófia és Molnár Ani kurátorok hét művész munkáit gyűjtötték csokorba anélkül, hogy bármelyik kiállító bemutatott anyaga túlharsogná a többit. Ábel Tamás, Botos Péter, Haász István, Genti Korini, Reinhard Roy, Varga Dóra és Natalia Załuska képeinek és üveg objektjeinek élénk párbeszéde feszes tárlatot hoz létre, amelynek kontextusa új jelentésekkel gazdagítja az eddig különböző nemzeti közegekben létező műveket. A képek és szobrok dinamikus egyensúlyán át a látogató nem csupán kulturális, de mediális és technikai párhuzamokra lel.

Ugyan nehéz lenne a kiálltásban egy domináns főművet beazonosítani, Haász István a galéria hátsó falán elhelyezett Untitled (2021) és Objekt 091016 (2009) című bas-reliefszerű[1] tárgyai alkalmas kiindulási pontot jelentenek a kurátori narratíva értelmezésében. Haász, mint a Molnár Ani Galéria által régóta reprezentált alkotó és nemzetközileg elismert művész, biztos viszonyítási alapot jelent a kortárs szcénában jártas közeg számára. Színeiben és elrendezésében vibráló emblematikus kompozíciói évtizedek óta foglalkoznak a geometrikus absztrakció hagyományával, és meglepő, a síkból kitörő térbeli fordulatokkal fejlesztik azt tovább. Nincs ez másképp ezen a kiállításon megjelenő munkáival sem: már a terem végéből kitűnnek neonsárga felületükkel, amely kollázsolt, lejtő-emelkedő elemek útján lépi át a festészet határait. Ez a médiumok köztiség megakadályozza, hogy Haász képeit pusztán festményként, kollázsként, domborműként definiáljuk – vagy akár szoborként. 

Haász István Untitled (2021) és Objekt 091016 (2009) című képei © Biró Dávid

Beke László művészettörténész a „geometric environments” kifejezéssel illette Haász alkotásait, hogy elkerülje a művészeti kategóriák határainak lazulása okozta meghatározási problémát, vagy az abból fakadó restriktív besorolást. A Molnár Ani Galéria kiállításának címeként ez a fogalom interpretációs keret módjára helyez fókuszt mind Haász, mind a többi kiállító munkáinak közegteremtő jellegére. Hiszen a másik hat művész esetében is mediális áthágások történnek, melyek a geometrikus absztrakciót a sík-tér viszony határmezsgyéjére tolják. A Haász köré válogatott alkotók unikális stratégiákkal tematizálják a 2- és 3D közötti összemosódást, szemléletváltásra, aktív részvételre késztetve a látogatót: a művekhez közel kell hajolnunk, eltávolodnunk tőlük, körbejárnunk őket. Tehát úgy szükséges mozognunk a gravitációs mezejükben, hogy átadjuk magunkat a létrehozott geometrikus közegekben uralkodó sajátos fizikai törvényeket.

A galéria első termének jobb és hátsó termének bal falán a lengyel Natalia Załuska vegyes technikájú kollázsai Haászhoz hasonlóképp trükköznek a sík térbelépésével. Azonban a fiatal művész megközelítése enyhén brutalistább: a helyenként nyersen hagyott, máshol csillogóra lakozott farostlemezeket szögek tartják össze, így kölcsönözve ipari jelleget a sejtelmes kompozícióknak. Az eszkábált kinézet megtévesztő, mert a színes és nyers felületek kontrasztja, illetve az ellentétbe állított háromszögek dőlésszöge kalkulált művészi döntésekről árulkodik. Mintha a munkák folyamatosan a szétesés és összetartás finom választóvonalán egyensúlyoznának, egyszerre szólnak a vizuális re- és dekonstrukcióról.[2] Ebben a színhasználatnak szintén sok szerepe van, a mély tónusú kékek, feketék vagy éppen pasztell rózsaszín és fehér árnyalatok fokozzák a képi mélységérzetet.

Natalia Zaluska: Untitled (2019) © A művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából.

Załuska albán kortársa, a Molnár Ani Galéria bal oldalán két képet kiállító Genti Korini is architekturális megközelítéssel folytatja a geometrikus absztrakció hagyományát. Valójában az ő olajfestményei nem lépnek ki a vászon felületéről, de szocreál építészetet inspirációul hívó formáikkal direkt utalást tesznek egy politikailag töltött építészeti előképre, mely a posztkommunista régió sajátja. Tehát metaforikus értelemben feszegetik a sík-tér megkülönböztetést, sőt, valamennyire az idő, mint dimenzió határait is, amennyiben az említett történelmi struktúrákat egy elvont, absztrahált térbe emelik. Ez a megközelítés érdekes viszonyban áll Reinhard Roy – a hátsó terem ellenkező falán látható – festményeivel, akit ugyancsak a síkban létrehozott tér illúziókeltése foglalkoztat, ám vizuális nyelvezete sokkal tradicionálisabb. A 74 éves német művész képei az op-art mozgalom eszközeit használják a térbeliség kihangsúlyozására. Váltakozó színű pöttyök rafinált komponálásával moiré-effektust hoz létre, amely már messziről felhívja a figyelmet vásznai szédítő felszínére.

A kiállításon három kiemelkedő magyar üvegművész is képviselteti magát, akik teljesen más perspektívából közelítik meg a sík-tér-szín hármas dilemmáját, mint eddig említett művésztársaik. Az üveg materialitását (vagy inkább immaterialitását) kihasználva igyekeznek visszautalni transzparens tárgyaikat a kétdimenzionalitás világába. Ezen kísérletezések közül kitűnik Ábel Tamás Untitled (2022) című alkotása, amely a galéria központi falát öleli körbe két oldalról. A festett fapanelekből derékszögben összeácsolt objektnek csak másodlagos anyaga az üveg, amely applikált lemezek formájában jelenik meg a felszínen. A fekete-fehér színre lefújt fára helyezett, Hantaihoz hasonló technikával díszített piros-kék-fekete üvegcsempék egyszerre áttetszők, tükröződők és színesek, így keltve összezavaró dimenzionális hatást. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a művésztől szokatlan képi megoldás, amely egy új, izgalmas korszakot harangoz be a praxisában.[3]

Ábel Tamás alkotásának bal oldalán Botos Péter két szobra áll, melyek tanúskodnak a – fiatalabb üvegművészek által csak nagymesternek hívott – kiállító hihetetlen technikai készségeiről. A szikrázó, szabályosra csiszolt, geometrikus alakzatokat hidegmegmunkálás által hozta létre, így képezve különös elegyet az építészeti és szobrászati kinézet között. Ugyan a tárgyak egyértelmű térbeli kiterjedéssel rendelkeznek, a látogató nézőpontjának változásával megszámlálhatatlan különféle fénytörési lehetőséget tárnak elénk, olykor akár síkszerűvé változva. Botos objektjeihez hasonlóan Varga Dóra öntött üveg Submerge (2018) és Hole (2022) című alkotásai is elvárják a befogadó aktív, mozgáson alapuló részvételét. Az oldalról dimenzionális, futurisztikus mértani testekből építkező szobrok felülnézetben alaprajzszerű térképekké transzformálódnak. Ezáltal a falakat uraló térhatású képek érdekes inverziója rajzolódik ki a posztamenseken.

A tárlaton végig tekintve a dimenzionális és színbeli játékosság motívuma emelkedik ki, amely malterként fogja össze a sokszínű művészi produktumokat médiumtól, alkotótól és országtól függetlenül. A Geometric Environments képes úgy mesélni nekünk a határmezsgyékről, hogy felhívja a figyelmet mind a kortárs régióbéli művészeti tendenciák, mind saját életünk tranzitivitására. Akárcsak a Molnár Ani Galériában megjelenő munkák, a modern létezés is nehezen kategorizálható – talán ezért olyan lényeges a nézőpont és nézőpontváltás kérdése, hogy a dolgokat a maguk többdimenzionalitásában értékelhessük. 

Botos Péter üvegobjektjei a tárlatról © Biró Dávid

Fotók © Biró Dávid, a Molnár Ani Galéria jóvoltából