A Saját erdő nem csupán portréfilm; egy meditatív, elgondolkodtató kiszakadás a valóságunkból, úgy, hogy közben a valóságunkról beszél. Pontosabban Nádas beszél, látni azonban nem láthatjuk, csak néhány hátulról felvett snitt erejéig bukkan fel erdőn-mezőn sétáló alakja. Szimpatikus koncepció, hogy az író gondolatai, személyisége, megnyilvánulásai kerülnek előtérbe, ugyanakkor némi misztikus aura is körüllengi.

A monológokat kiváló felvételek illusztrálják, melyeket Gombosszegen, az író lakhelyén forgattak. Egy természetfilm igényességgével készültek, azonban nem természetfilm jellegűek; részint amiatt, mert sokszor illusztratívan párbeszédbe lépnek az írói monológgal, részint, mert a képek fókuszában nem az ottani ökoszisztéma összefüggésrendszerei állnak. A felvételek főként ökológiai szelvényeket mutatnak, azokat viszont meglepő és megkapó perspektívából: közeli felvételek egy vándorpoloska-lárváról, egy rágcsáló sünről, talajközeli szemszögből fölvett séta a bozótban, aztán szuggesztív drónfelvétel a fenyvesek törzsei között. Érdekes, hogy – talán az írói figyelem aprólékosságának metaforájaként – számottevő mennyiségű a makrofelvétel; a leglátványosabb talán egy fürge gyík pulzáló oldalát és torokzacskóját szinte intim közelségből mutató jelenet.  Emellett kifejezetten látványosak a rontott, celluloidfilm-hatású felvételek; ezek is a mikrokozmoszról készültek, azon belül is a lebontó szervezetekről, és párhuzamba kerülnek Nádas társadalmi bomlásról szóló okfejtéseivel.

Nádas a filmben gyakran beszél társadalmi kérdésekről, problémákról; a monológok egy-egy kiemelt idézettel, epizódszerűen vannak elválasztva egymástól, ugyanakkor egyértelmű a folyamatosság és folytatólagosság. Már csak a témák változásából is; a júniusi, haragoszöld lombok közötti Gombosszegről készült drónfelvételtől, amely a falu történelméről szóló elmélkedés aláfestése, eljutunk a rohadó szilvák hullásával kísért, megrázóan személyes, borzongatóan őszinte gondolatokhoz. A derűvel kontrollált szorongások remek leképeződései az időről-időre felbukkanó szénrajz-vágóképek, amelyek az író közvetlen környezetéről készült grafikák.

Szóba kerülnek a háborús traumák, a reményvesztés, a demokrácia kilátástalansága, az öngyilkosság és az irodalomhoz fűződő viszony is.

„Az én életemhez az irodalom csak és kizárólag hozzátett. A cselekvési képességemből és a tevékenységi lázamból majdnem mindent elvett, tehát azt tönkretette. (…) Tulajdonképpen egy hosszú börtönbüntetésre vagyok ítélve. Gyerekkorom óta el vagyok ítélve erre, de ezt nem bánom. Nincs olyan sejtem, ami ezt bánná”

– jelenti ki határozottan. A film révén betekintést nyerünk ennek a bizonyos börtönbüntetésnek a színfalai mögé is: a dolgozószoba, a vadszőlővel befutott ház, a tágas kert az ominózus, óriás vadkörtefával, amely Nádas Péter fényképeinek visszatérő témája. Egyedül ezen a ponton volt hiányérzetem: a fotográfus Nádas kevéssé lett bemutatva – cserébe kifejezetten érdekes gondolatokat fogalmazott meg a fotózásról és a családi fotókról.

A film egyedi atmoszférájához hozzátartozik a jól illeszkedő zene; a film során ugyan nem válik dominánssá, de mindvégig karakteres marad. A New York-i Laurie Andreson zenéje szimbiózisban áll a képekkel, elősegíti azt a meditatív elmélyülést, amelynek a végére megnyugtató pontot tesz az utolsó, lassan kibontakozó felvétel.

A Saját erdő nem szokványos értelemben vett portréfilm. Elgondolkodtató, kizökkentő nagymonológ, amelynek köszönhetően végül mi is a gombosszegi fák közé vágyunk, miközben Nádas, az ember betekintést enged Nádas, az író mögé is.

Képek: Cirko Film