A négy évvel ezelőtti sikereket az új Über das Neue csak részint tudta idén megvalósítani. Ennek első és talán legfontosabb oka, hogy a kiállítás jóval túlnőtt eddigi méretein. Az idei Über das Neue – teljes nevén: Über das Neue. Wiener Szenen und darüber hinaus(1) – kurátori csapata nem csak több intézményt és Bécsen kívüli linzi kiállítóterek kurátorait hívta meg (többek között a bb15-t és a Memphis Kunstraumot), de ezen kívül is jóval több független művésszel dolgozott együtt. Talán a meghívott negyvenöt fiatal művésznek és huszonnégy kulturális helynek köszönhető, hogy az öt főből álló kurátori csapat egy Polifóniához hasonló koncepciót alakított ki. Mészöly Suzy és Bencsik Barnabás 1993-as projektjéhez hasonlóan az Über das Neue is elsősorban a kortárs művészet képviseletét és bemutatását célozta meg, és értelmezte önálló médiumként(2). A budapesti projekttel ellentétben nem az utcára, hanem egy múzeumi térbe kerültek be a néhol provokatív, sok esetben magát a művészeti világot is kritikusan vizsgáló alkotások, így az összhatás didaktikusra sikeredett. Bár láthatóságot kívántak kapni, minden igyekezet ellenére, pont azok a terület veszett el a Belvedere 21 terében, ami egy kis intézményben rendszerint nagyon is jól meg tud valósulni: a párbeszéd, amely csak az intimitással összefüggésben képes kialakulni. Az Über das Neue négy évvel ezelőtti sikereit az idei új kiállításával így ezek hiányából kifolyólag sajnálatos módon nem tudta megismételni. Az elsődleges cél, amely egy fiatal és mindig változásban lévő szcéna bemutatása lett volna, így végül a háttérbe szorult, mert túl sok eltérő komponensű projektet igyekeztek színre vinni, és pont annak az irányelvét felejtették el a szervezők, ami a legevidensebb: az úttörőt, az avantgárdot nem lehet keretek közé szorítani.

Markus Hiesleitner performansza (2023). Fotó: Lorenz Seidler (eSeL.at)

A mozgás motívumára és a dinamikusan folyton változó művészeti közegre, a kiállítás displayének építészei is rájátszottak, utalva ezzel a koncepcióra, amely főmotívumnak a mozgást, a folyton változásban lévő művészeti közeget jelölte meg. Az AKT-csoport olyan mobilis hatalmas gumikerekeken gördülő álfalakat hozott létre, amelyek sem egymáshoz, sem a kiállításokhoz nem illeszkedtek. A kurátori csapat bár igyekezett labirintusszerű, átjárható utakat biztosítani az egyes helyszínek között, az egyértelmű elválasztás a galériák és a meghívott művészek között nem vált egyértelművé, sokkal inkább azt a hatást hangsúlyozta, mintha a látogató maga mozgathatná el a falakat, és a display maga is interaktív funkciót töltene be. Nemcsak falszövegek, de a kiállításhoz rendszerint hozzátartozó handout és az alaprajz is hiányzott, amelyek csak még inkább fokozták a kaotikus hangulatot és az elveszettségérzést. Mintha csak a hiányzó komponenseket kívánták volna felerősíteni, a megnyitón sem volt szétválasztható, hogy pontosan mikor, hol és mi történik. Bár a kulturális nomadizmus és a nemzetköziség elvei mindenképp leképezhetőek a bécsi kisgalériák szintjén, az semmiképp nem lehetett szándékos, hogy az egymásba torkolló pop-up kiállítások szünetnélküliségét reprodukálják, amelyet oly sok biennálén, és művészeti eseményen megtörténik. Azonban alapjaiban ennek a hangulata uralkodott a megnyitón, amelyet elsőként Markus Hiesleitner perfromansza kísért, aki a bámészkodó tömeget kikerülve igyekezett a hatalmas nádkosarakból készített kerékpár installációját lavírozni, őt követte Malek Gnaoui and Vitória Monteiro a philomena+-tól, akik saját irodájukat helyezték át a szó szoros értelmében a Belvedere 21 kiállítóterébe, és ezt a pavilont választották a performansz helyszínéül. Mint ahogy a philomena+ példáján is látjuk, és ahogy az a többi projektben kiütközik, a legtöbb meghívott társintézmény alapötleteiben valóban innovatívnak és újítónak ígérkezik, a körülmények azonban nem engedték őket kiteljesedni, ilyen volt például a philomena+ helyválasztása, amely a térszűke miatt nem tudott kellő mennyiségű néző megfelelő perspektívából szemlélni. A megnyitó estéjét a Kunstraum Memphis performatív workshopja zárta, ahol a görög származású művész, Vana Kosztaloja többedmagával együtt az orosz harcművészet, a systema alapjait felhasználva küzdött posztmodern-perszónák ellen. A Demokratikus gyakorlatok – Test veszélyben (Democratic Exercices – Body at Risk) című perfromansz különböző fogalmakat és identitásokat vizsgál, amelyeket többek között a WOKE kultúrából emel ki, és különösképp az áldozat és az agresszor szerepeivel, illetve a másikkal való azonosulás témáival dolgozik. A projekt Chantal Mouffe koncepcióját veszi alapul, mely szerint az agonizmust és a politikát vissza kell hozni a nyilvános térbe(3). A politikai ellenfelek az agonista demokratikus modellben valójában szükségszerűek, és ennek megértését igazán csak az segíti, ha a nézők maguk is csatlakoznak a performanszhoz, ez azonban nem valósult meg a Belvederében, ahol a többség megfigyelő maradt. Bár a performanszok mind ígéretesnek tűntek, a hangosítás és a tér limitált helyzete miatt zárva maradtak a közönség előtt, nem tudtak valódi diskurzust elindítani, hiszen befogadásuk is korlátokba ütközött, annak ellenére, hogy karnyújtásnyira történtek a tömegektől. (A performatív küzdősport és harcművészeti workshopot leginkább a kisgyerekek élvezték, akik szüleiktől megszökve, a performansz előtti percekben örömmel használták ki a tatami által nyújtott lehetőségeket.) 

Vana Kostayola,  Jaskaran Anand, Simona Ferrar, Thomas Frank, Christoph Rothenbuchner, Pascal Thimoteé: Democratic Exercices - Body at Risk (2023) Fotó: Lorenz Seidler (eSeL.at)

A meghívott kiállítóterek vendég-kiállításai között is nagy differenciák mutatkoztak, elég csak a Kunstverein Gartenhaus részlegéhez érnünk, ahol négy darab függetlenfilmes plakát került kiállításra. Ezt összehasonlíthatjuk a philomena+ programjával, akkor egy sokrétűbb képet kapunk az osztrák kortárs művészetközvetítés pillanatnyi állásáról, melyet nem meglepő módon nagyrészt a láttathatatlan munka és a bürokrácia témakomplexumai jellemeznek. Mindezt bemutatva, az elsősorban építészeti és képzőművészeti projekteknek teret adó kisintézmény nem csak az irodai dolgozók mindennapjait szerette volna láthatóvá tenni, hanem egy változatos programot kínált: művészi intervenciókkal, vetítésekkel, performanszokkal és beszélgetésekkel. Érdemes azt is észben tartanunk, hogy a kisgalériák kurátorai többségében maguk is független művészek, jól érződik ez a school projektjén, akik mindenkitől függetlenül egy hat filmből álló vetítési programmal jelentkeztek. A művészek itt már jóval egyénibb hangot tudtak megszólaltatni és diverzebb világot megrajzolni a térben, amely sokkal inkább összhangba kerül a meghívott kiállító (azonban intézmény nélküli) alkotókkal. Pár meglepőbb konstellációt kiemelve, az utóbbiak közül: Francesca Aldegani antopográfiai leletei a kiállítás központi terében az álfalakról kígyó és anakondabőr képébe bújtatva lógtak le a falakról, míg Olivia Coeln fotói egészen sötét, alattomos hangulatot árasztottak, miközben valamit felfejtenek abból a misztikus szürrealizmusból, ami a korai avantgárd fotók sajátja. Ana de Almeida a vágyak, emlékek szuperaktivizmussal összekapcsolódó szappanarchívumát állította ki, míg Gabriele Edlbauer és Julia S. Goodman tovább vitték a pop-artos nosztalgiát sajtpultot és nem titkolt provokatív szándékkal zsibvásárt helyeztek kiállítótér központi részére különösen jól reflektálva a mega-kiállítás alaphangulatára. A fogyasztói kultúra és a képzőművészeti világ hasonlóságaival játszó művészpáros még a kiállítás építészeinek az orra alá is borsot tört azzal, hogy az eredeti gumiabroncsokat hatalmas sajtokra cserélték. 

Gabriele Edlbauer – Julia S. Goodman: Gut Gemeint/Well Intended (2013-2023), installáció, vegyes technika. Fotó: Lorenz Seidler (eSeL.at)

A megszokottól eltérő installatív megoldások mellett többen választottak médiaművészeti munkákat (vagy legalábbis egy interdiszciplinárisabb megközelítésmódot), köztük Guilherme Maggessi és Rafał Morusiewicz, akik textil és videómunkáikkal foglalnak kritikai álláspontot és vizsgálják a kortárs művészeti színtér LMBTQ+-érzékenységét. Evelyn Plaschg expresszív festményeivel egy tradicionálisabb irányt képviselt, míg Minda Andrén sorozata egészen belsőséges, intim világot tárt elénk. Festménysorozatában sejtszerűen bontja ki különböző testérzeteket, szervek képeit szürreális tereket képezve. A belső közeget célzó reflexiók Anna Spanlang videómontázsaiban válik leginkább kitapinthatóvá, amelyekben egyaránt reflektált a kurátori és művészeti pozíciók ellentmondásaira. Az okosmikrofont is alkalmazó Hui Ye videómunkáiban a mesterséges intelligencia mentálhigénére és munkaerőpiacra gyakorolt hatásait vizsgálta, míg Julia Zastava sajátos naiv-gót esztétikája egy a realitástól nem is messze eső párhuzamos univerzumban öltött testet, mikor grafitrajzain túl egy neonkerítést is a látogatók elé helyezett.

Szinte nehéz is volt hová kapnunk a fejünket, hiszen annyi minden történt egyszerre a kiállítótérbe, a Belvedere 21 Über das Neue. Wiener Szenen und darüber hinaus megnyitójának estéjén. A jó hír, hogy a kiállítás még tartogathat meglepetéseket, illetve ellensúlyozhatja az igencsak vitatható kezdeti eseményt, hiszen pár hét múlva cserélődnek a művészek, és az intézmények is új, független művészeti egyesületeknek és kisgalériáknak adják át helyüket. Ha a legújabb fiatal művészeti szcénára nem is, a kortárs művészeti színtér visszásságaira nagyon is fény derül az Über das Neuén, ahogy arra is kiváló példát láthatunk, milyen amikor egy alternatív köntösbe bújtatva igyekszik egy nagy intézmény elhitetni, hogy mennyire demokratikus és támogató a kisebb galériákkal szemben, miközben ugyanúgy újratermeli a művészeti mező egyenlőtlenségeit, ahogyan azt egy művészeti vásár tenné (Lásd: viennacontemporay, parallel). Bár a koncepciónak számos elődje volt, a legelsők között a Junge Szene Wien ’89: Bolder Plastiken Objekte a Wiener Secessionban, és a tradíció fenntartásának a vágya, máig él a nagyintézményekben, a kurátorok sajnos pont annak a lehetőségét hagyták elveszni, hogy egy igazán progresszív és újító platformot hozzanak létre a Belvedere 21 terében, és valódi állást foglaljanak arról milyen is az osztrák kortárs művészet ma. Így Az Újról. Bécsi jelenetek és azon túl, valóban csak részleteket villant fel abból a „filmből”, amely ugyan a nagy intézményeken kívül játszódik, mégis leginkább annyira formálja a diskurzust és az új generációt.

Fotó: Lorenz Seidler (eSeL.at)

Über das Neue, Belvedere 21, Teil 1. 7. April 2023-2. Juli.2023

Kurátorok: Christiane Erharter, Andrea Kopranovic, Ana Petrović, Claudia Slanar, Luisa Ziaja

(1) Über das Neue. Wiener Szenen und darüber hinaus, magyarra fordítva: Az Újról. Bécsi jelenetek és azon túl

(2) Polifónia- A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben, 1993, esemény, műleírás

(3) Chantal Mouffe, Ernesto Laclau: Hegemony and Socialist Strategy, 1985