bezár
 

zene

2023. 04. 24.
Itt vagyunk, és minden rendben van
Interjú Fekete-Kovács Kornéllal kezdetekről, jazzről, külföldi lehetőségekről, a Modern Art Orchestra vezetéséről
Tartalom értékelése (7 vélemény alapján):
Fekete-Kovács Kornél trombitás, zeneszerző, zenekarvezető. Több díj, köztük Liszt Ferenc-, Fonogram- és Artisjus-díj tulajdonosa, számos hazai és nemzetközi formációval játszott már együtt, rendszeresen lép fel külföldön külföldi előadókkal. 2005-ben, hazánkban úttörőként, megalapította a Modern Art Orchestrát, az artisztikus felfogású jazz big bandet, amivel azóta bejárták a világot: koncerteztek Amerika keleti és nyugati partján, turnéztak Ennio Morriconéval, számos koncertet adtak országhatáron belül és kívül is.

PRAE.HU: Zenélsz, zenét szerzel, zenekart vezetsz, tanítasz…

Már nem tanítok. 2010-ig tanítottam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszékén, és 2016-ban fejeztem be a tanítást a Kőbányai Zenei Stúdióban.

prae.hu

PRAE.HU: Hogy találod meg az egyensúlyt? Elég sok mindennel foglalkozol még így is.

Nehezen, és nem is biztos, hogy megtalálom. Az egyensúly nem egy állapot, hanem egy folyamatnak az eredője. A kötéltáncos sem cövek egyenesen áll a kötélen: néha erre dől, néha pedig az ellenkező irányba, és a kezében lévő súllyal kompenzál. Ez az életben is így van.

PRAE.HU: Tizenhétévesen a Bartók konziban azt a választ kaptad, hogy talán már késő elindulni. Hogyhogy nem hátráltál meg?

Már akkor is értettem, hogy a zenei pálya klasszikus értelemben egy verseny. Minél korábban kezdi el az ember, hogy egy hangszeren művelje a tudását, annál előnyösebb helyzetbe kerül a többiekkel szemben. Baján nőttem fel, ahol nem volt biztosítva professzionális út egy zenei pályának. Általános, alapfokú zeneiskola működik Baján, ahol a tanárok elkövettek mindent annak érdekében, hogy a lehetőségekhez képest minél magasabb szintű tudást kapjak, de konzervatóriumi keretek között nem tanulhattam, csak később, 18 évesen, Budapesten. Ahhoz, hogy konziba járjak, el kellett volna menjek egy másik városba, és a szüleim azt gondolták, hogy a gyereknek jobb, hogyha inkább otthon marad a családjával. Osztom ezt a véleményt.

PRAE.HU: Fontosnak tartod az intézményes képzést a szakmán belül, vagy lehet érvényesülni enélkül is?

Lehet, de sokkal nehezebb. Egy intézmény jó esetben nemcsak struktúrát ad az oktatásnak, hanem közösségbe is integrálja a hallgatókat. Ez egy olyanfajta kapcsolati rendszer, amit máshol nem lehet felépíteni. Kezdve azzal, hogy az ember az osztálytársaival, évfolyamtársaival kialakít egy viszonyt, ami egy egész életre meghatározó. Szendőfi Petivel osztálytársak voltunk a Jazz tanszéken, még konzis korunkban, és azóta is együtt alkotunk, együtt játszunk. Ez csak egy példa. Az ember a tanáraival is létrehoz kapcsolatokat, akik először elhívnak muzsikálni, ebből rengeteget tanulunk, beépülünk egy másik környezetbe, közösségbe, és így hozzuk létre a kapcsolati hálónkat. Ez egyértelműen az iskolából, az intézményből indul ki.

PRAE.HU: Ha már tanárok: kit tartasz meghatározó mesterednek?

Tomsits Rudihoz jártam trombitát tanulni, ő nagyon fontos állomása volt az életemnek. Előtte pedig volt egy Pál János nevű tanárom, aki a zeneiskolában – még Baján – tanított engem, neki is nagyon sokat köszönhetek. A konzis évekből pedig Friedrich Károlyt emelném ki, aki hangszerelést és jazztörténetet tanított. Tulajdonképpen ő volt az, aki elindított ezen az úton, hogy kreatívan, komplexebb módon foglalkozzak a zenével, és ne csak egy hangszeren keresztül. Később pedig aktív muzsikusként Butch Lacy volt az egyik legmeghatározóbb mester az életemben, de ide sorolom Dés Lacit, Babost és Szakcsit is.

PRAE.HU: Visszagondolva milyen meghatározó állomások voltak az életedben?

Tizenhétévesen megismerkedtem a jazz muzsikával: szerelem első látásra. Nincs más, műfajba sorolható közösség, ami hasonlóképpen tud reagálni a másikra, mindenki nyitott, és mindnyájan abból építkezünk, amit a másiktól kapunk, akár egy előadás alkalmával, akár egy próbán, akár egy beszélgetés folyamán. Tehát ez nagyon fontos mérföldkő. A tanulmányaim és a pályám elején arra koncentráltam, hogy előadóművész leszek. A következő lépés, amit Friedrich Karcsi segítségével tettem: elkezdtem azzal foglalkozni, hogy miként lehet a zenét nemcsak egy nagyon szűk lőrésen keresztül nézni – az ember három billentyűt lát maga előtt –, hanem beleástam magam a hangszerelésbe, később pedig a zeneszerzés alapvetéseibe. A következő mérföldkő az volt, ami a nagyzenekar felé sodorta a figyelmemet. A konzis éveim alatt nagyon fontos és közeli élményt jelentett, hogy big bandben játszhattam, és ez az első külföldi megkeresésemkor teljesedett ki. Egy nemzetközi zenekarba kaptam meghívást, és belepillanthattam abba, hogy a nagyzenekari jazz az országhatárokon kívül hogyan, miként zajlik, hogy mennyire komoly és mély letétemény a jazz muzsikán belül. Nem a szórakoztató zenéhez kapcsolható, mint ahogyan a swinges, nagyzenekari hangzást fiatalkoromban emlegették Magyarországon. Az innovatív, korszerű jazznagyzenekari hangzás egyáltalán nem kapott helyet a magyar zenei palettán. Amikor kikerültem az EBU Big Bandbe, Amszterdamba, azzal szembesültem, hogy élő zeneszerzők írnak erre a formációra elképesztő magas színvonalon. Ekkor ismertem fel, hogy erre szeretném tenni az életemet.

Fekete-Kovács Kornél

PRAE.HU: Innen jött a Modern Art Orchestra alapításának az ötlete?

Tulajdonképpen igen, de jó pár évet várnom kellett, mert ehhez nemcsak az elhatározás szükséges. 1997-ben kaptam egy felkérést a Cotton Club Singers énekegyüttestől, hogy egy Budai Parkszínpadon levő koncertjükhöz szervezzek egy big bandet, és hangszereljem meg az általuk felrajzolt repertoárt. Összehívtam erre egy zenekart az éppen aktuális kapcsolati tőkéből, és nagyon jól sikerült a koncert. Tanultam korábban nagyzenekari hangszerelést, és hogy hogyan kell erre az apparátusra írni. Ha jól emlékszem, augusztusban volt a koncert, és egy hónappal később megkeresett a Cotton Club Singers akkori menedzsmentjéből egy fiatalember, Léderer Tamás, hogy ő és a zenekar szeretné ezt a kollaborációt folytatni. Azt válaszoltam erre, hogy a saját elképzeléseim nagyon mások, tehát az a fajta, szórakoztató zenébe hajló orientáció, amit a Cotton Club Singers képviselt, bár nagyon tisztelem és elfogadom, de az elképzeléseim sokkal markánsabbak és sokkal inkább az avantgárd kortárs jazz irányába mutatnak. Kialakult egy koncepció, miszerint ez a két dolog megférhet egymás mellett, és a szakmaiság, amit az én elképzeléseim mutatnak, tudják az Cotton Club Singerst támogatni abban, amit csinál, illetve a népszerűség, amit az énekegyüttes képviselt akkoriban, tudja támogatni a nagyzenekar törekvéseit. Ez a kollaboráció sajnos pár hónap után megdőlt. A különböző elképzeléseket projekt szinten össze lehetett fésülni, de hosszú távú, állandó együttműködésként nem. Ekkor már átnyúltunk 1998-ba, és ekkor alakult meg a Budapest Jazz Orchestra a két dolog különválásából: lett a Cotton Club Singers és a Budapest Jazz Orchestra, amit hét éven keresztül vezettem. A hetedik év végére az derült ki, hogy van pár olyan tag, aki ezt nem szereti csinálni, illetve ők egy univerzális zenekart láttak ebben inkább, ami minden feladatra bevethető. Mindezek után, tiszta alapokon alapítottam meg 2005-ben a Modern Art Orchestrát, ami egyértelműen az én zenekarom, senkivel sem kell alapítói közösséget vállalnom, és az a koncepció érvényesül, amit én gondolok.

PRAE.HU: Mennyire cserélődtek a zenészek az alapítás óta?  

Van jó pár olyan muzsikus, akik a kezdeti zenekarban is helyet foglaltak. Például Cseke Gábor, Bacsó Kristóf, Bajusznács Mihály, Korb Attila, Barbinek Gábor, Kovács Péter, szóval vagyunk jó páran, akik ott voltunk a legelejétől, és ennek lassan tizennyolc éve. Nehéz egyben tartani egy ekkora társaságot, illetve nehéz az embernek tizenhét éven keresztül a saját életét úgy menedzselni, hogy egy ilyen zenekarban folyamatosan jelen tudjon lenni.

PRAE.HU: Magad is több külföldi formációval játszottál, illetve a MAO is rendszeresen lép fel külföldi előadókkal, koncertezik külföldön. Hogyan találtad, találod meg ezeket a nemzetközi lehetőségeket?

Ez egyrészről kapcsolati tőke, nagyon ritka, hogy egyszer csak ismeretlenül csörög a telefon. Valójában minden mindennel összefügg, és a legjobb promóció egy művésznek az, ha játszik. Csinálhatok bármit a honlapommal vagy posztolhatok bármit a YouTube-csatornámra, ami szükséges dolog, de a legjobb promóció az, ha te meg én együtt játszunk. Hadd mondjak egy példát: a Magyar Rádió delegált engem 1994-ben az EBU Big Bandbe, ahol egy trombitakórusban ültem egy lengyel trombitással, akit úgy hívnak, hogy Piotr Wojtasik. 2002-ben kaptam egy e-mailt Kuba Stankiewicz zongoristától, aki éppen egy visegrádi zenekart szervezett. Piotr Wojtasik közös kollégánk ajánlott engem, hogy magyar résztvevőként, trombitásként jó lenne, ha részt tudnék venni ebben. Ez az a zenekar, 2002-ben, ami az északi szomszédaink, a szlovák, cseh és lengyel muzsikustársaimmal való kapcsolódást elindította. A nagyzenekar teljesen más dolog, nagyon nehéz megmozdítani, teljesen más, mint amikor egyedül felülök egy repülőre vagy beülök az autóba, és elautózom Prágába. Nem is az igény a kérdéses, hanem inkább az, hogy ennek mi a financiális háttere. Az is érdekes, hogy mennyire nincsenek összehangolva ezekkel az igényekkel a financiális források,  amelyeket a hazai támogatási rendszerek rendelkezésre tudnak bocsátani. Külföldön nem lehet fél éven belül leszervezni egy fesztivált, sőt még egy év sem elég. Ha ki szeretném vinni a zenekart a montreux-i fesztiválra, az egy kétéves előkészítői munkát igényel.

PRAE.HU: Egy fesztiválon való részvétel nem meghívásos alapon működik?

Lehet meghívásos alapon is, de az, hogy egy fesztivál egy ekkora produkciót 100%-ban ki tudjon fizetni, az nagyon ritka. Sokféle verzió van. Sok olyan fesztiválon játszottunk, ahol teljes finanszírozást kaptunk. Ezek a meghívások azt a célt tudják szolgálni, hogy a menedzsment el tud indulni egy több állomásos turné megszervezésében.  Ha már van egy bázis, akkor ahhoz hozzá lehet tenni kisebb helyeket, egy öt-hat állomásból álló turnét leszervezni, és örül az ember, ha nullára ki lehet hozni. Például az amerikai, nyugati parti turnénk esetében a SOKA Egyetem biztosította számonkra ezt a kiinduló pontot, de ahhoz, hogy oda eljussunk, meg kellett venni huszonkét darab repülőjegyet, kifizetni a zenekar napidíját, stb. Egy koncertre vonatkoztatva nincs az a befogadó, aki ezt tudja finanszírozni. Ez egyébként nemcsak a MAO-val, vagy magyar zenekarokkal van így, hanem bizonyos létszám felett, külföldi együttesek is úgy hasonlóképpen turnéznak, a finanszírozás egy része más forrásokból történik.

Fekete-Kovács Kornél

PRAE.HU: Az Ennio Morriconéval közös európai turné hogy kezdődött?

Egy pályázatként indult. Morricone turnéit egy holland rendezvényszervező iroda szervezi, akik hirdettek zenekaroknak egy gyakorlatilag teljesen piaci alapokon működő tendert. Voltak minőségi szempontok, illetve, hogy ki mennyiért vállalja el a kétszer hat állomásos turnét, amin Morricone is részt vesz. Érdekes dolog, hogy az a turné, amire mi leszerződtünk, egy kétszer hat állomásos európai turné volt, amiből sajnos a második hat állomás elmaradt, mivel sajnálatos módon a Maestro az ötödik koncerten a pulpitusról lelépve elesett. A következő, bécsi koncertet még végigcsinálta, majd a két hét szünet nem volt elég a rehabilitációhoz, ezért a második hat alkalmat lemondta. Annyira megszerette a zenekart, hogy foggal-körömmel kiállt mellettünk, és azt mondta, hogy a turné folytatására bennünket szeretne szerződtetni. Egy külföldi együttes viszont pár ezer euróval alattunk ígért, és attól függetlenül, hogy a Maestro bennünket akart, a menedzsment másként döntött. Ez egy üzlet, kérem.

PRAE.HU: Hogyan működik a MAO marketingje? Ki végzi? Mennyire játszik fontos szerepet a social média?

Egy kolleganőnk, Tamás Kinga az, aki egy személyben összefogja az egész marketing-tevékenységet. Vannak tartalomszerkesztő munkatársaink, akit kiemelnék, Zipernovszky Kornél, szakértő, újságíró, esztéta, zenetudós. Nagyon büszke vagyok rá, hogy foglalkozik a zenekarral. Vannak kollegák, akik pedig külsősként videós tartalmakat szerkesztenek, olyan is adódik, hogy egy-egy kiemelt projekt kedvéért felveszünk sajtósokat, de az egész összefogásáért Kinga a felelős, illetve a hétköznapokban is ő az, aki a marketinget menedzseli: az összes social média-felületünket, a kézzel fogható és könnyen elérhető sajtómegjelenéseinket, szerződéses partnereinket mind ő tartja kézben.

PRAE.HU: Mennyire nehéz ma, itthon fenntartani egy olyan együttest, mint a MAO?

Nagyon nehéz. Amikor jobb a finanszírozási helyzet műfajszinten, azért nehéz, mert akkor nemcsak nekünk van több lehetőségünk, hanem mindenkinek, és az a tizennyolc-tizenkilenc zenész rengeteg helyen játszik. Például az első karantén után „maradtak bent” pénzek, amelyek különböző projekttámogatásokból származtak. Amikor feloldották a karantént, nem tudta senki, hogy mennyi ideig lesz újra nyitva az ország, így egyik pillanatról a másikra mindenki játszott mindenfelé. Volt három hónap, amikor mindennap muzsikáltunk, aztán ismét bezártak mindent, és megint nem volt zenélési lehetőség. A másik része pedig az, hogy amikor én 1998-ban a Budapest Jazz Orchestrával, aztán 2005-ben a MAO-val elkezdtem dolgozni, akkor nem volt támogatásunk, a zenekar szerelemgyerek volt. Úgy állt hozzá mindenki, hogy „jaj, de jó, hogy végre itt lehetek”. Amikor egy picit jobb helyzetbe került a zenekar financiálisan, akkor billentek az arányok afelé, hogy az embernek nem kellett oly sok más dolgot elvállalni ahhoz, hogy egzisztenciálisan hasonló helyzetben tudjon maradni. Mostanra majdhogynem professzionális szinten működő társulatról van szó. Azért csak majdhogynem, mert annyi támogatást mi sosem kaptunk, hogy a zenészek státuszban lehessenek a zenekarban, és ne kelljen alapvető módon mással is foglalkozniuk, hanem mindig projektekre szerződtünk. A fellépések gyakorisága és a menedzsment felépítése viszont már arra a szintre épült fel, amikor a legtöbbet koncerteztünk. Most a koncertekből sokkal kevesebb van. Ez abból fakad, hogy a támogatás is kevesebb, és sajnos megint egy picit lejjebb kell építeni, mivel a mostani kilátások nem afelé mutatnak, hogy ez hosszú távon tartható lenne. Bízunk és remélünk, de túlságosan optimista nem vagyok. A nagyzenekar fenntartásához pénz kell, illetve azt mondom, hogy vagy pénz kell hozzá, vagy egy olyan „ego food”, ami az embert oda viszi el, ahova más nem tudja elvinni.  

PRAE.HU: Mennyire fontos az, hogy hol laksz? Felmerült egy ponton a külföldre költözés gondolata?

Folyamatosan felmerül, de egyrészt nagyon sok gyerekem van: öt fiam, ez visszatartó erő, illetve, ha az ember belekezd egy munkába, azt nem lehet ott hagyni: a zenekar az egyik gyerekem, ráadásul a legfalánkabb, a legtöbb időt és energiát igényli. Ez elől el lehet menekülni, de ott hagyni nem.

PRAE.HU: A vándorzenész, gyökértelen élet sem élet, családi alapok nélkül…

Sok példa van arra, akik megjárták a nagyvilágot, például Bacsó Kristóf vagy Szabó Dani barátaim. Elmentek, de végül csak úgy döntöttek, hogy itt jó. Ez egy nagyon inspiráló közeg, és sok mindenre kínál lehetőséget. Ez a személyes tapasztalatom: támogató közegben élek. Sosem lehet tudni, mi lenne, ha ugyanezt csinálnám Németországban, de Németországban ezt már olyan sokan csinálták, hogy nem biztos, erre ott szükség lenne, viszont itthon ezt előttem még senki sem csinálta. Látszik, hogy van igény rá, mert azóta, amióta elkezdtem – 1998-ban – van a Budapest Jazz Orchestra, BJC Big Band, Kecskemét Jazz Orchestra, jönnek azok a zenekarok, akik, ha nem is pontosan ugyanazt a gondolkodásmódot folytatják, de mindenképp csatlakoznak ahhoz a fajta szellemiséghez, amit nálunk láttak.

PRAE.HU: Akkor ez a te hatásod, mondhatjuk.

Szerintem igen, szóval lehet menekülni, de ha az embert idekötik az ambíciói, akkor nehéz. Mindig igyekeztem magamon is dolgozni az elmúlt évtizedekben. A mai napig mindennap a kezembe veszem a hangszert, és gyakorlok, csinálom, érdekel, de emellett a zenekar nem feltétlenül én vagyok. Van egy koncepció és egy arculat, de ez nem rólam szól. Ez mindenkiről szól.

PRAE.HU: Mit gondolsz, jazz zenészként vagy klasszikus zenészként könnyebb itthonról utat törni a külföldi színtérre?

Sehogy sem könnyű. A mostani fiatal generációnak annyival könnyebb, hogy nincsenek határok. Oktatás szempontjából, ha valaki megfelelő tudással bír, felvételizik Európa bármelyik iskolájába, felveszik, európai állampolgárként gyakorlatilag jár neki, hogy ott folytassa tanulmányait, ahol szeretné. Ahogy említettem az elején, az iskola nemcsak egy tudásközpontú intézmény, hanem kapcsolatépítés szempontjából is bázis. Akik például Grazba jártak iskolába, nagyon meghatározó kört képviselnek: itthon is játszanak, de Európa-szerte egymással is, az ottani kollégáikkal, akik ugyanúgy Grazba jártak iskolába. A másik pedig, hogy a világhálón már minden elérhető. Fiatalkoromban bementem a lemezboltba, és a nagyon szűk kínálatból havi egy lemezt meg tudtam engedni magamnak. Ennek bizonyos szempontból meg volt az előnye, mert azt az egy lemezt elég sokat hallgattam, és nem volt felületes a hallgatási élmény. Nem könnyebb sem klasszikus, sem jazz zenészként külföldön érvényesülni. Halmazelméleti alapon, ha azt nézem, hogy a klasszikus zenei és a jazzoktatás évente hány muzsikust ad az országnak, a kettő közti különbség fedi le a top művészeti kategória arányait is. A klasszikus vonalon sem elég az, ha valaki nagyon jó, hanem ahhoz kell egy olyan iroda, akivel leszerződsz, megbízol bennük, és valóban jól végzik a munkájukat. Rendelkeznek kapcsolati tőkével, és ezt a művész a karrierjének az építésére fordítják. A jazz műfajban nem nagyon vannak ilyen irodák.

PRAE.HU: Igen, például Harcsa Veronika is saját magát menedzseli.

Így van. A külföldi vonalon Veronika is egy nagyon jó példa. Brüsszelbe járt iskolába, az ott szerzett kapcsolati tőkét használja, ami egyre csak növekszik. Egyik hozza a másikat, de valójában onnan indul ki.

PRAE.HU: Mit tartasz sikernek?

Az a siker, amikor valaki azt csinálja, amit szeret. Egy belső dolog. Lehetnek pozitívak a visszajelzések, ha azt érzem, hogy nem játszottam, játszottunk jól, akkor azt nem tartom sikernek. Az nagyon fontos, hogy amikor játszunk, akkor minél kevesebb erőfeszítéssel tudjon az megtörténni, aminek meg kell történnie. Amikor ez viszonylag akadálymentes, arra mondom, hogy jól játszunk. Amikor ezért hegyeket kell arrébb vinni, akkor is lehet, hogy jól játszottunk, de az már nem annyira jó érzés. Egy nagyzenekarban sok mindennek kell érvényesülnie, hogy ez létrejöjjön, de mindenképp azon a személyen múlik a legtöbb, aki a zenekarral szemben áll és irányítja azt. Rendkívül fontos, hogy megfelelő emocionális és mentális állapotban legyek, hogy odaállva a zenekar elé azt tudjam sugározni: „igen, itt vagyunk, és minden rendben van”.

PRAE.HU: Mik a terveid a jövőre nézve?

Ligeti György születésének századik évfordulója van 2023-ban, aki a magyar zenének egy rendkívül fontos alakja, számomra pedig elképesztően szimpatikus ember. Nagyon sajnálom, hogy nem ismertem az életében. Ahogy egyre mélyebbre ásom magam az interjúiban, nekrológokban, különböző írásokban, egyre inkább az körvonalazódik bennem, hogy úgy gondolkozik a zenéről, ahogy én szeretnék. Májusban lesz egy bemutatónk, erre készülünk. Egy Ligeti-programot állítunk össze, nagyrésze eredeti darabokból fog állni, azoknak a Modern Art Orchestrásított változataiból, másrészt pedig születnek majd új kompozíciók is, amelyek próbálják a mi, mai gondolkodásmódunkból megközelíteni az ő zenéjét. A BMC Nagytermében lesz a koncert, május 24-én. Egész héten Ligeti Györgyre fogunk emlékezni. Ez lesz a negyedik állomása a sorozatunknak: kezdtünk a Bartók-lemezünkkel, folytattuk a Kodállyal, tavaly októberben mutattuk be Liszt Via Crucisát, és ez lesz a negyedik állomás. Ezen kívül készülök egy kisebb formációval is, ami még csak körvonalazódik a fejemben. Egyetlenegy fix tagom van: Komjáti Áron, a MAO gitárosa, aki nemcsak a nagyzenekar tagja, hanem játszik például a Balázs Elemér Groupban is. Vele gondoltam egy olyan utat keresni a zenében, ami mindkettőnket érdekel, és Áron elég erős hajlandóságot mutat. Egyelőre azt próbáljuk felvázolni, hogy miről is szóljon ez a zene, a zenekar többi tagját pedig ennek megfelelően választjuk majd ki. Jelenleg ezek a rövidtávú terveim.

 

Fotó: Mariia Kashtanova 

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Fekete-Kovács Kornél tapasztalata, miszerint egy nagyzenekart menedzselni nagyon más, mint önmagát, nincsenek összehangolva az igényekkel a financiális források, amelyeket a hazai támogatási rendszerek rendelkezésre tudnak bocsátani. Külföldön nem lehet fél éven belül leszervezni egy fesztivált, sőt még egy év sem elég. Ha ki szeretné vinni a zenekart a montreux-i fesztiválra, az egy kétéves előkészítői munkát igényel.

nyomtat

Szerzők

-- Otten Marina --


További írások a rovatból

Bartók György szerzői estje a Fugában
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

Michael Sarnoski: Hang nélkül – Első nap
színház

Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés