bezár
 

art&design

2023. 06. 17.
Zuhanó állak
Ellentmondások a Dubai Világkiállításon
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Sodor a tömeg. A biztonsági robotok felügyelete alatt a megszokott kiállítási központokkal ellentétben itt kiemelkedően kellemesre dizájnolt sétautakon sétálok csodából csodába. Tátott szájjal, a fejemet kapkodva egy-egy önmagában is szobrászati műalkotásnak kinyilvánítható pavilonépületről el. Amíg az egyikben vagyok, már látom a következőt, ahova szaladni kell, mert odavonz méretes, színes-szagos bája mindnek, minek zenéjére minden irányban szökik a víz, és ez emelkedettség, és eufória, majd tükör, és csillogás, de már megint, és megint, meg multikulti, meg arcok, ruhák, testek, hő, este, koncert, buli, karnevál, és ingerimmunitás.

w

Vízi attrakció

A 2021. októberében megnyílt és 2022. március végéig az Egyesült Arab Emírségek dubai emírségében látható Expo 2020-at nagyjából öt évig építették, és az ENSZ által elismert 195 országból 192 vett részt.  Ez a 35. világkiállítás az első, amelyet a Közel-Keleten rendeztek meg, éppen az Egyesült Arab Emírségek megalakulásának 50. évfordulóján. Ez azonban nem tervezetten alakult így, hanem a koronavírus miatt halasztották egy évet az eseményt – innen jön a névben is a 2020. 

A mostanság ötévente megrendezésre kerülő megakiállításnak nagy múltja van: első alkalommal az angol királyi család kezdeményezésére(1) gyűltek össze a világ országai 1851-ben a londoni kristálypalotában a The Great Exhibition of the Works of Industry of All Nations elnevezés alatt, ahol például a magyar cifraszűr díszérmet nyert(2), a Herendi porcelán szintén bemutatásra került; Viktória királynő rendelt is belőle egy készletet. A tárlat – amelyen akkor 25 ország vett részt – egy olyanfajta országimázs-építés, hatalmi technika és technológiai versengés volt, ami a korabeli gyarmatbirodalmakat pozicionálta egymáshoz képest. A legújabb technológiák felmutatása az ipari forradalom alatt végigkísérte a világkiállításokat: 1862-ben Londonban világot látott a mosógép, 1876-ban Philadelphiában a telefon, 1878-ban Párizsban a fonográf, 1893 Chicagójában a cipzár, 1939 New Yorkjában pedig az élő televíziós közvetítés. Egyébként az 1939-es new yorki világkiállítástól kezdve már nem az újítások voltak fókuszban, sokkal inkább egy-egy kulturális kérdés, amely a jobb jövő és a jobb társadalom formálásán gondolkodott. Budapest is többször tervezett világkiállítást rendezni, például 1896-ban vagy 1996-ban, de ez végül mindig meghiúsult.

A világkiállítás kiváló kordokumentumként szolgál: a viktoriánus érában – mai fogalommal azt mondhatnánk – a gyarmatosító tekintet volt szembe tűnő, gyakran állítottak ki a gyarmatokról származó embereket egy körülhatárolt területen, eredeti környezetüket imitálva, és az európai felsőbbrendűséget hirdetvén „primitívnek” bélyegezve őket. Ezek a human zoo-k a korban nem csak a világkiállításokon voltak jelentős látványosságok, és szokásuk nem is olyan régen, csak 1958-ban ért véget.

A hidegháború alatt az űrverseny dominálta az amerikai és az orosz pavilont, az 1980-as évektől pedig nemzetbrandingről beszélhetünk Persze, ez korábban is jelen volt, de napjainkban, például az elemzett kiállításon már nem amolyan szimbolikus értékekkel, azaz felfedezésekkel telített módon történik ez, hanem rengeteg turisztikai promóvideó segítségével, amelyek szimplán felkiáltanak, hogy gyere hozzánk, itt költsd a pénzed. Az Expo 2020 előtti kettő kiállítás koncentráltabb témamegjelölést adott, mint ez utóbbi, a 2015-ös milánói az urbanizációra fókuszált, a 2010-es shanghaji pedig a táplálékellátásra, de úgy gondolom, a 2021-es Connecting Minds, Creating the Future hívószó jelentésernyője alá csaknem bármit be lehetett csatornázni. 

Az biztos, hogy két vonás az összes eddigi világkiállítást összeköti: a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok építése – akár szerződéskötések tekintetében - esszenciális ezeken az eseményeken. Illetve a résztvevőket mindig elfogja a vágy azzal kapcsolatban, hogy megkísértsék a jövőt; megpróbálják megfogni, létrehozni, majd belelépni. A dubai expo esetében lehet, hogy pont ez az, ami mentesíti őket az alól, hogy effektíven foglalkozzanak a jelen problémáival, hiszen a kiállítás túl nagyot gondolt ahhoz, hogy megvalósíthatóságról lehessen beszélni. 

a

Marokkó pavilonja

A nemzeti pavilonok attitűdjei nagyjából két csoportra oszthatók; van, aki a tradicionális népi kultúrát, a történelmet és a természetet szeretné bemutatni, ahogy egy turista az utazás tradicionális módján szerezne benyomásokat egy országról. Ilyen például egy politikailag nagyon kaotikus ország, a Közép-afrikai Köztársaság pavilonja, ahol megismerkedhetünk a montenguene nevű helyi tánccal, valamint a tájjal, néhány termékkel, használati eszközzel, miközben az állam reménykedő feliratokkal tekint a fényesnek nevezett jövőbe, és a potenciális befektetőkhöz is fordul. Van, aki a részletes oktatás és leírások helyett inkább lenyűgözni és elkápráztatni szeretne, mint például Szaúd-Arábia, aki a „Kusama-effektus jegyében”(3) homorú, nagyméretű vetítővásznaival és embernagyságú mecsetmakettjeivel büszkén hirdeti, hogy most már várja a turistákat. Minden pavilon valahol e kettő pont között helyezkedik el, vagy e kettő keveréke, a magyar is, amit inkább az utóbbihoz sorolnék. Azonban mindkét csoportból kilóg Ausztria, melynek megjelenése ezen a kiállításon nagyon ritka módon egy önreflektívnek tűnik. Arab építészeti és hűtéstechnikai modellt hoznak létre, a szelhető friss levegőnek nyoma sincs. E levegő hanghullámainak viszont az egyik teremben igen: Ausztria hangjaiba lehet fülelni, ami szép gesztus, szép élmény, ahogy az a kulturális csere, tudásmegosztás és tiszteletadás is, amit az egész pavilon koncepciójában végrehajtanak, és amely az egész kiállítás alapvetése kéne, hogy legyen, de én csak itt láttam megvalósulni. Nem túl meglepődötten, de így is sajnálattal konstatáltam, milyen kevés állam érzi úgy, hogy képzőművészete hűen képviselhetné őt. Akadt azért így is néhány példa, csakúgy, mint Argentína, Románia vagy Marokkó.

a

Ausztria pavilonja

A fenntarthatóság szlogenjével viszont mindenki könnyen tud azonosulni, nincs pavilon, ahol ilyen jellegű küldetéstudatra ne derülne fény: Hollandiában a látogatók kapott esernyőjük felületén részesülnek közös esős vetítésben, Szingapúr egész épületét beültette növényekkel, a struktúrán pedig locsoló robotok mászkálnak. Talán Németországban sikerült a legjobban felépítve átadni környezeti beavatkozásaink kártékony hatásait. A túra ott egy pár perces előadással kezdődik, amelyben az antropocén kort ismertetik, majd ezt interaktív játékok, történetek, statisztikák követik. Az egész pavilon egy oktatási intézményként van felfogva, nem hiába a neve is: Campus Germany.

h

Hollandia pavilonja

Az említett három ország mind a Fenntarthatóság-negyedben kapott helyet, nem messze a Fenntarthatóság pavilonjától. Lényeges, hogy a világkiállítások történetéhez hűen az expón nem csupán nemzeti, de tematikus pavilonok is vannak, amelyeket a rendező ország állított össze. Az 2021-es expón ezek a rendezvény célkitűzéseit nevezik meg, és így hangzanak: lehetőség (opportunity), fenntarthatóság (sustainability), mobilitás (mobility). Ezek a hívószavak pavilonjaikon túl egy-egy negyedet is kaptak; a bennük elhelyezkedő nemzeti pavilonok néha szorosabban, néha lazábban próbáltak kapcsolódni a nagy témákhoz. A Fenntarthatóság pavilonja egy óriás napelemerdő mélyén helyezkedik el, és a német pavilonhoz hasonlóan interaktív feladatokon keresztül ismerteti meg a befogadót környezettudatos habitusokkal. Persze, ezen a ponton a megfigyelő nehezen tud már elvonatkoztatni annak a városnak a már rég eladott lelkétől, ahol van, ahol a világkiállítást rendezték, Dubaitól, és így nehéz nem ironikusan tekinteni a napelem-galaxisra az olajhatalmak koncentrációs köreinek közepén. De szintúgy nehéz nem fennakadni Malajzia fenntarthatóságot hirdető két műanyag reklámszatyrán. Felmerül a kérdés, hogy nem csak a beszéd és a látszat szintjén mennek-e itt végbe a természetre a figyelmet felhívó elhatározások? Nem csak a greenwashing játszmáját űzi professzionálisan csaknem az összes ország?

f

Terra - A fenntarthatóság pavilonja

Hasonló dilemmákkal találkozom a Lehetőség pavilonjában is, ahol először egy sallangokkal teli, konkrétumok nélküli videót hallgathatunk meg az élelmiszer-elosztásról. Ezután egy egyesült arab emírségekbeli nő kezdeményezéséről hallhatunk, aki ingyenesen nyújtott oktatással dolgozik azon, hogy önellátóvá válhasson, aki szeretne. Egy terem következik a szerte a világban létező, az ENSZ által támogatott szervezetek bemutatására, hiszen a pavilon létrejöttét is az ENSZ támogatta. Az utolsó szobában pedig tableteken fogadalmakat tehetünk, hogyan fogunk tenni napi szinten egy egyenlőbb társadalomért.

A Lehetőség pavilonjához hasonlóan a Mobilitás is eléggé az arab térségre koncentrál arab tudósok és utazók bemutatásával. Megerőltető Dubait a lehetőség és a mobilitás központjaként szemlélni, amikor a várost a modernkori rabszolgaságnak megfelelő munkakörülmények között tartott vendégmunkások húzták fel seperc alatt. És a helyzet, ha egy fokkal javult is, nem sokkal jobb ma, még mindig gyakori, hogy kecsegtető munkaajánlatokkal cégek elcsábítják az embereket szülőföldjükről, például a Fülöp-szigetekről, Pakisztánból, Bangladesből vagy Indiából. Majd elkobozzák az útlevelüket, napi 12 órát dolgoztatják őket, miközben embertelen körülmények között munkatáborokban laknak, és sokan közülük a hőségtől szívinfarktusban haláloznak el vagy a Burj Khalifáról lezuhanva halnak szörnyet. A munkáltatói rasszista diszkriminációkról nem is beszélve, amely alapján kapnak munkát az egyének, ha rá vannak szorulva, hogy Dubaiban maradjanak. Ez a néhány tény hamar beárnyékolja a felhőkarcolók csillogását és a pavilonok hangzatos célkitűzéseit is, főleg, hogy ezek a körülmények az Expo 2020-n dolgozók nagyrészénél is fennálltak.

s

Expo 2020

Volt az expon egy tematikus pavilon, amely valóban tudott érdekességgel szolgálni, mégpedig a Cartier pénzügyi és szakmai támogatásában létrejött nőpavilon. A belépéskor az előző videókhoz hasonlóan a vágyakat megfogalmazó filmet nézhetünk meg, amiben gyerekek mondják el, nekik mit jelent a nemi egyenlőség. Ezt egy olyan terem követi, ahol egy alternatív történelem jelenik meg, amelyben női szereplők kapnak leginkább hangsúlyt: női felfedezőket, közösség-vezetőket sorakoztat fel. Egészen interszekcionalista a megközelítése a pavilonnak, hiszen jelen vannak nők a világ minden tájáról, és nem csak a nyugati feministák szempontjai történetei jelennek meg, ahogy az általánosabb. Egy következő állomás felhívja a figyelmet a problémákra, majd megoldási lehetőségeket tár elénk. Ugyanebben a pavilonban meghallgattam egy beszélgetést is a kortárs muszlim divatról, azaz a modest fashionről, azon belül is a fejfedőviseletről. Az derült ki belőle, hogy az UAE megalakulása, azaz 1971 előtt sokkal különbözőbb volt a női ruhaviselet, ami aztán egységesült, mert kellett egy erősebb nacionális identitás, összetartozás-érzés.

A világkiállítások során mindig is szokás volt, hogy egy-egy konstrukció megmarad, gondoljunk csak az Eiffel-toronyra vagy a brüsszeli Atomiumra. Az Expo 2020 terve az volt, hogy a 80%-a fennmaradjon. A területet egy kereskedelmi és lakónegyeddé szerették volna átalakítani, amelyet District 2020-nek neveznek. Ez egy 15 percen belül lesétálható város – vagy a reklámok szerint – közösség lenne. 2022 végén adták volna át, azonban az interneten semmilyen információ nem található arról, hogy ez megtörtént-e, így nem alaptalan kételkedni e tervben. 

Akármilyen funkciója is volt egy-egy világkiállításnak, az biztos, hogy korlenyomatként könnyen visszatekinthetünk rá. A District 2020 modelljei, az expo szemkápráztató épületei és az a befogadás, ami ezt a kiállítást, majd az egész várost átszövi, vagyis az átrohanós fotózás mind azt sugallják számomra, hogy korunkra már csak a felszín maradt. Hogy mindent csak egy sík mögé elbújva élünk meg, ami lehetőséget ad nekünk arra, hogy ne érezzük át egy helyzet érzelmeit, feszültségeit, és önmagunkat benne. Szimulákrumok vesznek körbe, és talán én magam is az vagyok; minden csupán önmaga reprezentációja, azt mutatja, hogy milyen szeretne lenni, nem azt, hogy milyen. Az Al Wasl plaza, az expo központi terének 360°-os vetítése is az univerzumot akarta megmutatni, miközben nem több, mint egy öntött acél-szerkezet.

a

Al Wasl pláza

Egy másik gondolat zavart még meg folyamatosan a kiállításon bolyongva: hogy lassan egész Földünkön elterjed a McWorld kultúra, az első egyetemes kultúra, de az már bizonyos, hogy a pavilonokat végig leuralta. Ez egy amerikai eredetű, késő-kapitalista rendszer, amely hegemóniára tett szert. Benne minden tárgy és lassan minden egyén áruba van bocsátva. A kiállítás arra lenne hivatott, hogy kifejtse a kultúrák közötti különbségeket, de úgy érzem, már maga a display is elmossa ezt, hiszen mindenki ugyanolyan racionális módon és kommerciális érdekekből közelíti meg a pavilon létrehozását, ugyanolyan attitűddel adja el magát. Sok helyen úgy éreztem, hogy egy terület nem a kortárs kultúráját mutatja be, hanem sokkal inkább a történelmét. Talán mert a kortárs túl nagy mértékben hasonlítana. 

Az Expo 2020 17-18 millió egyént ért el, az Egyesült Arab Emírségek (UAE) dolgozói közül is sokan bejárták. Az biztos, hogy ez lehetne az az esemény, amely nagyon különböző embertömegeket tudna kritikus gondolkodásra sarkallni, vagy néhány bizonyosságban elbizonytalanítani, abban viszont nem vagyok biztos, hogy az Expónak ez sikerült. Abban viszont hiszek, hogy a Dubai Világkiállítás szimbólumként jól funkcionált, megtestesítette, hogy milyen mélyre vesztünk élménytársadalmainkban.

(1) Ben Johnson: The Great Exhibition 1851. Historic UK. https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofEngland/Great-Exhibition-of-1851/
(2) Gál Vilmos: A világkiállítások és Magyarország (1851–1900). Polgári Szemle. 2009. december – 5. évfolyam, 6. szám. https://polgariszemle.hu/archivum/50-2009-december-5-evfolyam-6-szam/358-a-vilagkiallitasok-es-magyarorszag-1851-1900
(3) A Kusama-effektus Yayoi Kusama japán művész installációiban fellelhető látvány- és illúzióözönre utal, amely vonalon számos más alkotó is mozog, esetenként a csillogással lenyűgöző esztétika mellett elmélyültebb tartalmat is biztosítva a befogadónak, ám a legtöbb esetben csupán instagram-barát fotókat.
(4) Gál Vilmos: A világkiállítások és Magyarország (1851–1900). Polgári Szemle. 2009. december – 5. évfolyam, 6. szám. https://polgariszemle.hu/archivum/50-2009-december-5-evfolyam-6-szam/358-a-vilagkiallitasok-es-magyarorszag-1851-1900
(5) Első világkiállítás, London. herend.com. https://herend.com/elso-vilagkiallitas-london
(6) A History of World Expos in 40 Objects. CNN International. https://edition.cnn.com/interactive/2021/04/world/world-expo-history-40-objects-intl-spc/
(7) The World’s Fair. Villanova University. https://exhibits.library.villanova.edu/are-we-there-yet/worlds-fairs
(8) The World Fairs. Lumen Learning. https://courses.lumenlearning.com/suny-hccc-worldhistory2/chapter/the-world-fairs/
(9) Alema Ljuca: The Failure of our Society: Human Zoos. History of Yesterday. 2021. december 15. https://historyofyesterday.com/the-failure-of-our-society-human-zoos-a228441c1859
(10) The World’s Fair. Villanova University. https://exhibits.library.villanova.edu/are-we-there-yet/worlds-fairs
(11) Harrison Jacobs: Commentary: Migrant labour abuse makes Dubai a questionable tourist destination. Business and Human Rights Resource Center. 2019. január 7. https://www.business-humanrights.org/en/latest-news/commentary-migrant-labour-abuse-makes-dubai-a-questionable-tourist-destination/
(12) RTI Reveal: More than 10 Indian workers died every day in gulf countries in the last six years, 117 deaths for every US$ 117 remitted. Commonwealth Human Rights Initiative. https://www.humanrightsinitiative.org/blog/rti-reveal-more-than-10-indian-workers-died-every-day-in-gulf-countries-in-the-last-six-years-117-deaths-for-every-us-117-remitted-
(13) ete Pattisson: Allegations of worker exploitation at ‘world’s greatest show’ in Dubai. The Guardian. 2022. február 2. https://www.theguardian.com/global-development/2022/feb/02/allegations-of-worker-exploitation-at-worlds-greatest-show-expo-2020-dubai EXPOsed. Discrimination and forced labour practices on Expo 2020 Dubai. equidem. https://www.equidem.org/reports/exposed
(14) Peter L. Berger: : A globális kultúra négy arca. In: Európai Szemle, 1998(2): 126–128.

nyomtat

Szerzők

-- Urbantsok Tímea --


További írások a rovatból

art&design

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor: TAVATE: lebegés című tárlata az acb Galériában
Az antropomorf jelleg mint animációs karaktertipológiai megközelítés
art&design

Under the Skin – Huminilowicz Vanda egyéni kiállítása a Keletben

Más művészeti ágakról

színház

Podlovics Laura: Nem félünk a sötétben / Budapest Bábszínház, Kísérleti Stúdió
Bemutatták Charles Bukowski A város legszebb nője című novelláskötetét
Emberpróbáló filmnézés a cannes-i filmfesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés