bezár
 

zene

2023. 11. 07.
Szellemidézés
Strauss Elektrája a Berlini Állami Operaházban
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Húsz perc. Ennyiért ül 1400 néző a Berlini Állami Operaházban egy őszi estén – nem azért, mert Strauss Elektrájának fennmaradó másfél órája egyébként hidegen hagyja a nagyközönséget, vagy mert Patrice Chéreau megrázó rendezéséből ennyi lenne csak megtekintésre érdemes. Ez a húsz perc Klytämnestra egyetlen jelenete: most Waltraud Meier utolsó színpadi fellépésének időtartama, az egész októberi Elektra-széria létértelme, mellyel az énekesnő egyben az épp tíz éve elhunyt Chéreau előtt is tiszteleg.

Jahrhundertsängerin, mondja később, az előadás és az első nagy ovációk után Matthias Schulz intendáns köszöntő beszédében, és nehéz lenne elvitatni Meiertől a kitüntető címet: évtizedeken át ő volt az Izolda, a Kundry, a Vénusz, majd a Waltraute és Klytämnestra. Izolda szerepétől 2015-ben, Münchenben, Kundrytól 2016-ban, Berlinben vált meg, tudatosan, acélos fegyelemmel járva végig az utolsók állomásait, hogy egy 47 éves karrier után méltósággal búcsúzhasson el az operaszínpadtól.

Persze hallatszik már, hogy itt volt a búcsú ideje: noha a magas hangok különleges, bronzfényű tónusa töretlen, s dacos erővel töltik be a nézőteret, a középregiszter már fénytelen, nehezen hallható. Meier Klytämnestrája ettől nem kevésbé megragadó, mint a Chéreau-rendezés eredeti bemutatóján, 2013-as aix-en-provence-beli előadásán volt (igaz, Meier alakítása egyben az egyetlen hátrahagyott fő relikvia). Szólamformálása a vokális hiányosságok mellett is izzóan, letaglózóan drámai, rendkívüli színészi játékának minden mozdulata, lélegzetvétele feszült figyelmet követel. Chéreau és Meier számára Klytämnestra nem a szétesésben lévő, torz szörny, hanem szerencsétlen, megfáradt, talán valóban kegyetlen, de mélyen emberi voltában méltóságteljes alak, évtizedes szenvedések, sértettségek hordozója. Elektrával közös jelenetét nem csak a véres családi trauma sötétsége hatja át, hanem az anya és lánya közt még pislákoló szeretet, a békülés pillanatnyi, felsejlő reménye: felejthetetlen (s a rendezés részéről csaknem kegyetlen), ahogy Klytämnestra szinte hisztérikusan, szaggatott mozdulatokkal simogatja a térdét átkaroló Elektra haját, a szülői gyöngédség évek-évtizedek óta első gesztusaként, vagy ahogy a Was bluten muss? kitörése után megtörten, szomorúan áll az eksztatikus felhevülésben a földre boruló lánya felett. Orest halálhíre sem érdemel új reakciót, a megszokott gúnykacajt, fáklyásmenetet, csupán megrendítő rezignáltságot: innen már nincs tovább.

A Berlini Állami Operaház 2016-os előadásának részlete (Fotó: Monika Rittershaus)

(A Berlini Állami Operaház 2016-os előadásának részlete, Waltraud Meierrel és Evelyn Herlitziusszal. Fotó: Monika Rittershaus)

Szép lett volna, ha az előadás egésze hasonló intenzitással lángol. Hogy ez nem így lett, sok mindennek betudható: Patrice Chéreau ihletett vezetésének hiánya egy évtized távlatából különösen fájóan érződik. Aix-en-Provence-ben az első pillanattól az utolsóig áthatotta a rendezést a zsigeri feszültség, a leszegett fejjel járó, riadtan szétrebbenő szolgálók mozgásainak alapritmusa kézzelfoghatóvá tette Klytämnestra és Aegisth udvarának represszív légkörét, a pillanatok erejéig felszínre is törő erőszak állandó fenyegetését. A rendezés kerete túl jó ahhoz, hogy a berlini előadást egyszerűen rossznak lehessen titulálni: a királyi palota Richard Peduzzi tervezte komor, szürke betonfalai, kopár udvara, Caroline de Vivaise kopott, elnyűtt miliőt megidéző jelmezei, és Dominique Bruguière drámai világításterve lehengerlő erővel teremtik meg a mű fojtó, sötét atmoszféráját. A színpadi mozgások jelentős részén érződik azonban a begyakoroltság, hogy most azért kell ide meg oda lépni, mert ezt tíz éve Chéreau zsenije így koreografálta, nem pedig azért, mert itt és most hatná át az elemi, drámai késztetés.

Az előadás azonban nem egyszerűen kópiaként működik, a megfigyelhető finom hangsúlyeltolódások, kisebb változtatások közül pedig több kifejezetten ihletetten hat. Ilyen mindenekelőtt Vida Miknevičiūtė kislányos, végtelenül szeretetreméltó Chrysothemise, akiből valóban sugárzik az Atreidák vészterhes otthonából kitörni vágyó fiatal életereje, a tavalyi Ringben kiváló Sieglindét nyújtó Miknevičiūtė ragyogó, átható erejű szopránja pedig vokálisan is kellően markáns karaktert kölcsönöz a lánynak. Hasonlóan érzékletes a Lauri Vasar baljós, sötét baritonjával megkapóan megszólaltatott Orest, akiben meglátni még az Elektra által untig emlegetett gyermeket: lépésről lépésre végigkövethető, ahogy a bizonytalan, neurotikus fiatalember a hazatérés és a családi viszontlátás örömétől hogy jut el az anyagyilkosságot követően a teljes összeroppanásig. (Chéreau-nál nincs felszabadulás, örömtánc: a záróképben Elektra katatón állapotban, szoborként ül, kifelé meredve, míg Orest letaglózva tántorog ki a palotából, el az udvaron fekvő holttestektől és az utána sikoltó Chrysothemistől.)

És hát akkor az árnyoldal: Ricarda Merbeth sokszorosan halvány Elektrája. Merbeth hangja bár továbbra is drámai szopránhoz méltóan metsző, igencsak megkopott, a magas hangokhoz érezhetően kapaszkodnia kell, a vokális anyag megformálása pedig korántsem hat olyan erővel, mint a szereposztás többi tagjáé. Ehhez társul a viszonylag statikus játékmód, melyet a repertoárelőadásokra jutó rövid próbaidőt, illetve a rendezői direkciók értelemszerű hiányát figyelembe véve egy bizonyos pontig elnézhet az ember, s Merbeth mentségére szóljon, hogy szoborszerű, sziklaszilárd gesztusaiból, és még inkább a Chrysothemisszel szembeni egyértelmű fizikai dominanciájából helyenként erényt is tud kovácsolni; míg Orest felismerésének jelenete megkapóan gyengédre sikerül. Az előadást úgy nézve azonban, hogy az ember szeme előtt lebeg Evelyn Herlitzius animalisztikus, egzaltáltságában pattanásig feszült, őrült hevű aixi Elektrája, vagy Nina Stemme Metropolitan-beli megszállott, brutális alakítása, Merbeth szerepformálása igencsak halovány – Meier búcsúja többet érdemelt volna. A mellékszerepekben felbukkanó néhány kiváló alakítás – az Aix óta a rendezéssel tartó, 74 évesen (!) is kedvesen csengő hangú Roberta Alexander Ötödik szolgálója, Stephan Rügamer Aegisthje – csak részben tudja ezt ellensúlyozni.

Az Elektra-széria karmestere eredetileg Daniel Barenboim lett volna, az egészségügyi problémákkal küzdő, immáron a Staatsoper zeneigazgatói posztjáról is távozó maestro helyére végül az operaház Fidelióját párhuzamosan vezénylő Markus Poschner érkezett. Poschner pedig nem egyszerűen derekasan helyt áll (a körülményeket tekintve már ez is szép teljesítmény lenne), hanem megbabonázó, elsöprő erejű előadást vezényel végig. Keze alatt a Staatskapelle Berlin meglepően fényes, áttetsző zenekari színezettel, de zsigerig ható intenzitással játszik, az Agamemnon-vezérmotívum első, mellbevágóan sötét megszólalásától az ostorcsapásként elcsattanó zárlatig nem lankadó érzékletességgel teremtik meg az opera dermesztően nyomott légkörét; mélyen kiérdemelt a függöny lehullásakor kirobbanó vastaps. S aztán – leb wohl, Waltraud.

(Borítóképek: Jakob Tillmann, 2023 / Monika Rittershaus, 2016)

nyomtat

Szerzők

-- Gyárfás Orsolya --


További írások a rovatból

Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
A Bélaműhely koncertje a pécsi Szabadkikötőben
Strauss Elektrája a Berlini Állami Operaházban
Az UMZE kamaraegyüttesének pécsi koncertjéről

Más művészeti ágakról

art&design

Gondolatok Metzing Eszter The skin sees when the eyes touch című kiállításáról
George Miller: Furiosa – Történet a Mad Maxből
színház

Az ÖrkényKÖZ 1,5 ezrelék bemutatójáról
Átadták az Év Gyerekkönyve Díjakat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés