bezár
 

film

2024. 02. 08.
Az újrajátszott szenvedés dokumentumfilmjei
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Mehran Tamadon önreflexív dokumentumfilmjei nemcsak az iráni titkosrendőrség módszereit tárják fel valódi érintettek segítségével, hanem rákérdeznek a traumatikus események eljátszhatóságával kapcsolatos morális dilemmákra is. Az Ahol nincs isten és a Legrosszabb ellenségem a 10. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében volt látható.

Iránban hosszú ideje tombolnak a kormányellenes társadalmi feszültségek. Miután 2022-ben a huszonkét éves Mahsa Aminit halálra verte a rendőrség, amiért nem hordta a fejkendőt, utcára tódulók ezrei tüntetnek az emberi jogok, különösen az iráni nők jogai védelmében, a megmozdulásokra pedig a politikai hatalom rendszerint véres kézzel és megtorlással válaszol. Az iráni rezsim által elkövetett bűnökre az elmúlt időszakban a filmművészet is reagált. Tavaly a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is látható volt a Tomboló Irán, amely illegális iráni technopartik világába kalauzolt, ahol nők szabadon, fejkendő nélkül tombolhatják ki magukat az iszlám által szigorúan tiltott zenékre. Néhány éve itthon is bemutatták az ezredforduló éveiben prostituáltakra vadászó iráni sorozatgyilkos életét játékfilmben feldolgozó Szent pókot, amelynek jelenre vonatkozó áthallásai és dokumentarista megoldásai érzékletesen tárták fel a nőkkel szembeni intézményesített erőszakot a rendőrállamban.

prae.hu

A Franciaországban élő iráni filmes, Mehran Tamadon két dokumentumfilmet is készített, amelyekben az iráni titkosrendőrség által kihallgatott személyek identitásukat nyíltan vállalva, kamerák előtt játszák újra saját, valóban megtörtént vallatásaik helyzeteit.

A szereplők mindkét filmben azt mutatják be a rendezőnek és stábjának, milyen módszerekkel, kínzásokkal és lelki terrorral próbálják szóra bírni, gyakran hamis tanúságtételre késztetni a politikai foglyokat az iráni hatalmi szervezetek. Az Ahol nincs isten (Là où Dieu n'est pas) és a Legrosszabb ellenségem (Mon pire ennemi) napjaink legmegrázóbb, legprovokatívabb dokumentumfilmjei közé tartoznak.

Ahol nincs isten

Ahol nincs isten

Az újrajátszás mint dokumentumfilmes kifejezésmód a 2012-ben megjelent, referenciapontként szolgáló Az ölés aktusa óta közismert és sokat vitatott módszer. Joshua Oppenheimer felkereste az indonéz szigetvilág diktatúrájának egykori félkatonai vezetőit, hogy a hollywoodi műfajfilmek stílusában elevenítsék fel, milyen módszereket használtak annak idején a rendszernek gyanús politikai ellenfelek kihallgatására és meggyilkolására. Az elkövetők többnyire büszkén vállalták a feladatot, mert meggyőződésük szerint a jót képviselték. Van, akinek a performatív játék mégis szörnyű revelációt okozott, megrázó szembenézést a saját bűnökkel. Az ölés aktusa nemcsak a múlthoz fűződő morális meggyőződések képlékenységére mutatott rá, hanem arra is, hogy a konkrét cselekedetek, gesztusok és rutinok újrajátszásával hatékonyan vissza lehet helyezkedni az akkor megélt érzelmi állapotba is.

Napjainkban azok a dokumentumfilmek, amelyek a szavakkal nem könnyen leírható igazságokhoz próbálnak közelebb férkőzni – Mehran Tamadon két alkotása ide tartozik –, gyakran performatív játékkal, szituációkat imitáló helyzetekkel tágítják a nemfikciós történetmesélés határait.

Ahol nincs isten

Ahol nincs isten

Mehran Tamadon dokumentumfilmjei a rendőri vallatásokat megidéző szituációk mellett egyaránt szólnak önmaguk alkotói folyamatáról: mindkét film központi kérdése, hogy a szereplőknek milyen érzést okoz maga a kísérlet, milyen gondolatokat vált ki belőlük a szokatlan helyzet. Mehran Tamadon a forgatás tapasztalatait átbeszélő nagy francia dokumentumfilmes előd, Jean Rouch attitűdjét örökíti tovább, ám szereplőit sokkal szélsőségesebb és érzelmileg terheltebb helyzetbe rakja, mint a francia cinema verité mestere arra bármikor merészkedett. 

Kényelmetlen nézni, ahogy a szereplőkből nemegyszer eleven erővel szakad fel a régi fájdalom és a szégyen. Morális dilemmát érzünk, ugyanis nehéz eldönteni, hogy a performanszok segítik-e a gyógyulást, tudnak-e utólagos értelmezésként és magyarázatként valamiféle feloldozást nyújtani a teher alól. Az Ahol nincs isten nem keres pszichológiai válaszokat, és kerüli a hipotéziseken alapuló vizsgálatot. Ennél sokkal zsigeribb szinten próbálja kirajzolni a vallatások igazságát. A film mélyrepülés az emberi pszichébe, erkölcsi kapaszkodók, megnyugtató lezárások és felkínált következtetések nélkül. Semmibe mutató bizonyosság a szenvedés és a kegyetlenség jelenvalóságáról, önmagáért tanúskodó, pokoli látkép.

Legrosszabb ellenségem

Legrosszabb ellenségem

Mehran Tamadon másik filmje, a Legrosszabb ellenségem árnyaltabban és érdekesebb módszert alkalmazva nyúl ugyanahhoz a koncepcióhoz. Ezúttal csak két szereplő van.

A rendező a nemzetközileg elismert iráni színésznőt, (a Szent pókban női főszerepet alakító) Zar Amir Ebrahimit kéri fel, hogy egy kitalált vallató szerepébe bújva demonstrálja Tamadonon, milyen érzés az iráni rendőrség napokig tartó, lélektipró kihallgatása. Mivel a színésznő egykor maga is fogoly volt, a saját tapasztalatait emeli be az alakításba. A rendező átadja neki az irányítást, és létrejön egy dokumentumfilmben roppant ritkán látott pszichológiai szituáció. Tamadon kezdetben poénokkal leplezi magát, elbagatellizálja a helyzeteket, mégis érezhető, ahogy fokozatosan alárendeli magát a vérprofin alakító, szerepéből pillanatra nem kieső, ettől tényleg fenyegetőnek ható Ebrahiminek.

Roppant érdekes, és dokumentumfilmben szokatlan látni, ahogy az eljátszott performanszba olykor valódi érzések vegyülnek. A valóságot a narráció ezáltal több rétegben tárja fel. Egyfelől megismerjük egy lehetséges vallatás valódi menetét a színjátékon keresztül. Másfelől megismerjük a kettejük eljátszott dinamikájából felszökő, mégis autentikus érzéseket, a frusztrációt, a megalázottságot vagy a kiszolgáltatottságot. Végül pedig megismerjük a véleményüket, amelyet következtetésképpen vonnak le, amikor intellektuálisan próbálják értelmezni az átélt eseményeket. Utóbbi már nem az ösztönös reakcióikat, hanem a filozófiai állásfoglalásukat tükrözi. Így történik, hogy a filmkísérlet a személyiség és az igazság több szintjét is mozgásba lendíti. Ez a roppant egyszerű filmes koncepció, amely a valóságot teljes komplexitásában és rétegzett egészben tudja megragadni, olyan árnyaltságot biztosít a Legrosszabb ellenségemnek, amelyet összességében kevésbé sikerült megvalósítani a statikusabb szerkezetű Ahol nincs istenben.

Legrosszabb ellenségem

Legrosszabb ellenségem

Mindkét Tamadon-film befogadhatósága erősen nézőfüggő, továbbá mindkét film esetében jogosan merülhetnek fel morális dilemmák. Az Ahol nincs isten esetében érvelhetünk amellett, hogy erkölcstelen Tamadon, amiért nem szolgál egyértelmű érzelmi feloldozással, és inkább csak látványosságként tárja nézői elé önként jelentkező szereplőinek traumatikus tapasztalatait. Habár a film felveti azt a lehetőséget, hogy mi lenne, ha valódi vallatók is megnéznék a filmet, ezzel a kérdéssel nem tud érdemben mit kezdeni. A kritikától akkor tudunk eltekinteni, ha elfogadjuk, hogy a film inkább törekszik morális kérdések felvetésére és koncepciók felvázolására, mint pszichológiai segítségnyújtásra vagy igazságszolgáltatásra. A Legrosszabb ellenségem esetében könnyebb megengedőnek lenni, mert itt a rendező viszi vásárra a saját bőrét. Ugyanakkor okozhat némi disszonanciát arra gondolni, hogy Tamadonnak valahol kellemes a mazochista szerepjáték, nem bánja, hogy a híres és attraktív színésznő játékból porig alázza, miközben egy valódi és éles helyzetben valószínűleg egészen máshogy érezné magát. Ennek feloldozását abban lelhetjük meg, ha elfogadjuk, a kevésbé nemes, személyes motivációk jelenléte nem teszi a dokumentumfilmet kevésbé hitelessé, a felrázó erővel bíró, újszerű és mélyre ásó alkotások gyakran szükségszerűen nem konvencionális rendezői attitűdöt igényelnek. Amiben biztosak lehetünk, hogy Mehran Tamadon két értékes és elemzésre érdemes alkotást hozott létre, amelyek elgondolkodtatnak minket a dokumentumfilm legalapvetőbb dilemmájáról: az ábrázolhatóság határairól.

Ahol nincs isten (Là où Dieu n'est pas), Legrosszabb ellenségem (Mon pire ennemi) – francia dokumentumfilmek, 112 és 81 perc. Rendező: Mehran Tamadon. Producer: Raphaël Pillosio. Operatőr: Patrick Tresch. Szerkesztő: Luc Forveille.

Forrás: BIDF 

nyomtat

Szerzők

-- Horányi Péter --

Horányi Péter az ELTE Filmtudomány Tanszék mesterszakán végzett 2019-ben. 2016 óta jelennek meg filmes kritikái és írásai. Érdeklődési területe az ezredforduló utáni magyar film, a dokumentum és a fikció határterületei, valamint a szerzőiség helyzete a kortárs filmművészetben. 2020-tól a MOME Művészettudomány PhD képzés doktorandusza.


További írások a rovatból

A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
Luca Guadagnino: Challengers
Csáki László: Kék Pelikan
Jeanne Herry: Az arcuk mindig előttem lesz

Más művészeti ágakról

Renaud-Delage: Gru 4
Bemutatták Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című kötetét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés