bezár
 

zene

2024. 06. 28.
Parázsvarázs
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kicsit olyan évente elmenni a Ringre, mint egy virág szirmait tépdesni, szeret, nem szeret, jó lesz, nem lesz jó. Igaz, olyan, hogy nem jó, Fischer Ádám felügyelete alatt nehezen elképzelhető, inkább csak lehetett volna jobb is. Az idei ciklus első és második estéje után mindenesetre ez utóbbi érzet az erősebb.

Nem tudom, ilyenkor mi hiányzik, hiszen ugyanazok a szereplők: a jól bevált magyar szereplőgárda, a neves külföldi vendégművészek, a Rádiózenekar, és mindenekelőtt és -felett az egész rendezvény atyja és ura, Fischer Ádám. De valami mégis hiányzik. A Rheingold alatt a zenekari játék inkább szépen csillámlik, mint vakítóan ragyog; a nyitó Esz-dúr akkord kibontása fojtott, tompa fényű, csaknem bizonytalan, a nagy zenekari tuttik kellően átütőek, de nem érződik az a mindent átható, perzselő intenzitás, ami átadná, hogy itt mégiscsak olyan többgenerációs konfliktusok kezdetének vagyunk tanúi, aminek a vége majd a világégés lesz. A stabil színvonalt nyújtó Rheingoldnál rosszabbul indít a Walküre, első felvonása szinte biztonsági játékként hat, a zenekar helyenként érezhetően rázkódik össze-vissza, a második felvonástól aztán fokozatosan megtalálják a hangot. Az eredmény egy igényes, tisztes előadás, mely sokszor mélyen megrázó, de mégsem teljesen átszellemült.

prae.hu

Az összhang és a drámai motiváció feltűnő hiánya hatja át a szcenikát is, mintha idén semmi sem akarna igazán sikerülni. Hartmut Schörghofer 2008-ban bemutatott, 2019-ben felújított rendezése a frakkba–kisestélyibe bújtatott istenei és hősei gúnyája ellenére is már inkább mitologizáló, mint aktualizáló olvasatot nyújt. A Ring epikus dimenzióit Schörghofer a koncerttermi előadás nyilvánvaló korlátai közt alles was gut und teuer ist megoldással igyekszik megidézni: a színpadképet meghatározó vetítések–animációk mellett jelentős szerepet kapnak a táncosok (szerepkörük az óriások öklétől Alberich szolgáin és Hunding kutyáin át Wotan hollóiig mindent felölel), míg a Rheingoldban az óriásokat megtestesítő bábuk is megjelennek. A tulajdonképpeni színjátszás e keretek közt hivatalosan Polgár Etelka játékmesteri instrukciói, a gyakorlati tapasztalat szerint pedig a megszokás és az egyéni képességek szerint zajlik, borítékolhatóan eltérő eredményekkel.

A szcenírozás eklektikus látványvilága pedig néha működik, néha nem. Az elvontabbá váló, emberi animációk helyett természeti erőkre koncentráló vetítésekre helyenként így is rámontírozott árnyalakok zavaró stílusütközést eredményeznek. Problematikusabb a vetítéseknek teret adó, a színpadot kettévágó LCD-panelek helyzete, mindenekelőtt mert prózai módon átlátszik a mögöttük állók alakja – időnként szándékosan, de többnyire nem (például az óriásfejeket mozgató bábjátékosok esetében), a színpadi illúzió megteremtését célzó két eszköz így kölcsönösen zavarja, illetve oltja ki egymást. (Hasonló helyzetet teremt, hogy az óriások egyszerre jelennek meg szimbolikusan, bábuként, illetve az énekesekkel testi valójukban, két teljesen statikus, egymással ütköző jelként.) A Rheingold esetében egyszerűen általában érezhető, hogy a koncerttermi színpad a felvonultatott gazdag eszköztár ellenére sem alkalmas ennyi szereplőt mozgató, tumultuózus cselekményű mű teljes értékű megjelenítésére. (Mint Koltai Tamás azt anno már tökéletesen megfogalmazta: „nem mindegy, hogy egy magasan technicizált színpadon hozzuk meg tudatosan a minimalizált szcenikára vonatkozó (s azt maximális technikai rafinériával üzembe helyező) döntést, vagy egy színházi technikával nem rendelkező hangversenyteremben küszködjük ki a jobb híján minimalizmust.”)

Jobban teljesíthetne a Walküre, melynek kamaradarab-jellege a Müpa színpadán már sokszor érvényesülhetett lebilincselő előadásokban (például legutóbb a tavalyi szériában). Annak, hogy mégsem jön össze, az idén rossz csillagzat alatt született Wälsungokban kereshető az oka. A Siegmund szerepében fellépő Magnus Vigilius kezdetben még ígéretes, a nyitójelenetben tényleg űzött, sebzett vadként vergődik, megkapóan elesett. Az események előrehaladtával azonban tendenciózusan inkább deklamál a színpad közepéről a nézőtér felé, mintsem hogy jelenetbeli partnerével keresné az interakciót; különösen hatásos módszer ez, ha az ember például épp az első nagy, világrengető szerelmi egymásra találást akarja megjeleníteni. Sieglindéje, Karine Babajanyan a sematikus, teátrális gesztusok híve, Vigiliusszal ellentétben még a debütáns bizonytalanságával sem lehet mentegetni, 2022-ben már egyszer bizonyított (akkor kiválóan) a Wagner-Napokon. Színpadi érintkezéseik néhány pillanat erejéig kifejezetten élénk, hiteles módon jelenítik meg az ikrek szenvedő–szenvedélyes viszonyát, egészében azonban a teljesítmény igen vérszegény – különösen a tavalyi Simone Schneider/Stuart Skelton páros ragyogó alakításainak fényében.

A színészi elégtelenséget pedig nem ellensúlyozza a vokális teljesítmény sem. Vigilius elsőre ígéretes, németesen érces, tiszta hőstenort mutat fel, noha jugendlicher Heldentenorja tényleg erősen jugendlich, Daniel Brenna csapnivaló, és Stuart Skelton egetrengető Siegmundja közt valahol félúton, az ő Wälse-kiáltásaitól ugyan nem remegnek meg a falak. A szólamformálásából azonban egyrészt hiányzik az átérzett, értő megközelítés, másrészt – kínosabb módon – folyamatosan küzd az intonációval. Babajanyan sötét, gömbölyded szopránja megfáradt, középregiszterében kopottas, másfél felvonáson át kellemetlenül erős vibratója torzítja el, az énekesnő pedig vokális problémáit olyan emotív túlkompenzálással próbálja ellensúlyozni, ami a verista művekben talán működhet, de Wagnertől bántóan idegen. A harmadik felvonásra szerencsére erőre kap, a Nicht sehre dich Sorge kellően megrendítő, az O hehrstes Wunder frázisa szárnyal a zenekar felett.

A nagy csalódásoknak szerencsére itt vége is szakad. A hazai gárdából kiállított valkűrök kara felvillanyozóan vadul rivall a harmadik felvonás elején, tökéletes erővel csattan a Walkürenritt. Johan Reuter meleg, öblös baritonjával megbízható és cizellált Wotan, a Rheingoldban még halványabb, a Walküre során aztán gyönyörűen morzsolódik fel saját hatalmi játszmáiban. Iréne Theorin tavalyi labilis szereplése után ismét örömtelien jó formában van, acélos hangjával még a harmadik felvonás konfrontációjának halkan, szinte magába fordulva intonált frázisai is igéző erővel hatnak. Brünnhildéje, mint mindig, elragadóan dacos, kirobbanó energiájú tinédzser: a Walküre leginkább megindító jelenete a harmadik felvonás során, ahogy gyerekesen, de nagyon okosan és nagyon rettegve próbálja hárítani Wotan haragját, hogy aztán ő maga boruljon vigasztalóan apja nyakába a búcsújelenet kezdetén.

A Walküre és a Rheingold közti kapcsot a mellékszerepekben két további énekes teremti meg, a fél-ciklus két kiváló alakítását nyújtva: Schöck Atala Fricka, valamint Jongmin Park Fafner és Hunding szerepeiben. Park öblös, tintafekete basszusa hátborzongató erejű hanganyag, az elementáris gonosz tökéletes megszólaltatója. Schöck Atalát mindig öröm Frickaként látni, kellemesen karcos mezzója kellően öntudatos, kemény élt kölcsönöz Wotan hitvesének. A Walküre-beli rövid jelenetében, Siegmund halálát követelve megbízhatóan brillíroz: színre lépésétől fogva bő negyedórán át forr a levegő a színpadon, kifinomultan gunyoros, megingathatatlan fellépése pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy Wotannak hites felesége ellen semmi esélye.

A Rheingold istenei közt Christian Franz fölényesen lubickol Loge szerepében, dicséretesen szerepel Horti Lilla ragyogó Freiája és Pataky Dániel szép, kulturált lírai tenort felmutató Frohja. Haja Zsolt Donnerje a szerep egyetlen nagy pillanatában bizonyul igen halványnak, a Valhallába utat nyitni hivatott Heda! Hedo! a viharistentől legfeljebb lenge szellőcskére volt elég. Park brutális erejű Fafnere mellett Tijl Faveyts kellemes, bársonyosan meleg basszusa esendő, emberi alakot kölcsönöz Fasoltnak, a belga basszus hangja ugyanakkor inkább érződik Mozartra, mint Wagnerre szabott orgánumnak, második jelenetükben már markánsabb. Kiváló Alberichnek bizonyul Jochen Schmeckenbecher: elsőre kissé nyers baritonja és bumfordi alakítása a tetralógia nyitójelenetében kedvesen esetlen figurát farag Alberichből, a Rajna sellőinek igéző hármasával (Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia csodás triásza) vígjátékot farag az ősmítoszból. Aztán jön az arany, a hatalom, és Schmeckenbecher durva, kivagyi Alberichje az este talán legdrámaibb alakjává válik.

Így visszafelé haladva nem is hangzik olyan rosszul, végül is nem baj, ha a Rajna aranya csak kedélyesen csillog, és a tűzvarázs szította láng meg se perzsel. A közönség hálás, hogy ismét volt Ring. És két év múlva, reméljük, lesz megint.

(Fotó az előadásból: Hirling Bálint - Müpa)

nyomtat

Szerzők

-- Gyárfás Orsolya --


További írások a rovatból

Kritika az Orfeo ed Euridice új felvételéről
Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről

Más művészeti ágakról

színház

Egy tökéletes nap Szenteczki Zita rendezésében a Hatszín Teátrumban
Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
Kertész Edina: A fotográfuslány – könyvbemutató


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés