A halál fuvallata lengte körül az Arany Pálmás Titán (2021) rendezőnője, Julia Ducournau Alpha című filmjét, melyet a nemzetközi és a magyar kritikusok egyaránt reményekkel telve vártak, ám az első reakciók alapján nem aratott elsöprő sikert. Korábbi filmjei, a Nyers és a Titán után ezúttal Ducournau posztapokaliptikus világképet fest meg, melyben halálos vírus szedi márványszobrokká deformálódó, port felköhögő áldozatait. Sem térben, sem időben nem tudjuk, hogy hol járunk pontosan, azonban a vírus terjedése az AIDS-járványt idézi meg, a fertőzött vér pedig mint visszatérő fenyegetés uralja a fragmentált narratívát, melyben a pandémia árnyékában szívszorító családi dráma bontakozik ki, amikor a 13 éves lányát egyedül nevelő, orvosként a betegséget jól ismerő anya szembesül azzal, hogy gyereke, a címszereplő Alpha elkaphatta a vírust.

A film elején felcsendül a Portishead Roads című hipnotikus dala, látjuk, ahogy a tinédzserlány karjába szúrják a tetoválótűt, majd fekete tintával kirajzolódik a nagy ’a’ karcos vonala. Alpha meggondolatlanságával nemcsak saját életét sodorja veszélybe, hanem aggódó anyjában felébreszti azt a traumát, melyet drogfüggő bátyja elvesztése okozott, akit minden erőfeszítése ellenére sem tudott megmenteni.

Az Alpha hordozza a testhorror sokkoló jegyeit, a nézőt kíméletlenül belekényszeríti abba a paranoid állapotba, melyben a főszereplők léteznek, mégis, a film elsősorban a bénító gyász elementáris erőkkel ható szürreális portréja, valamint a közösségből kitaszított Alpha kijózanító felnövéstörténete.

Ducournau az AIDS és a pandémia allegorikus felelevenítésével beszél halálról, függőségről, asszimilációról és homofóbiáról, de elsősorban az elengedés végeláthatatlan útvesztőjéről. A remek színészeknek, különösen a 13 éves Alphát alakító Mélissa Boros átütő alakításának köszönhetően az Alpha felkavaró élményt nyújt, egyúttal gyógyít.

Az Un Certain Regard programjában debütált Scarlett Johansson első egész estés játékfilmje, az Eleanor the Great, főszereplője a mostanában a fiatalok körében is sztárnak számító 94 éves June Squibb. A színésznő rendezőként mérhetetlen empátiával valósította meg a forgatókönyvíró, Tory Kamen 8 éven át kallódó munkáját, melyet saját nagymamája története ihletett.

Ismerve Scarlett Johansson bátor szerepválasztásait, saját filmjében inkább a biztonsági játékot választotta, merész rendezői döntések helyett visszafogott drámát forgatott az alapvető emberi kapcsolatok fontosságáról.

A főként New Yorkban játszódó történet igazi karakterdráma, melyben a Squibb által megformált Eleanor véletlenül csatlakozik egy Holokauszt-túlélők csoporthoz, ott mesélni kezd, de nem magáról, hanem legjobb barátnőjéről, Bessie-ről, akinek sikerült megmenekülnie a haláltáborból, és akinek világháborús élményeit sajátjaként adja elő, majd köt barátságot az újságírást tanuló Ninával.

Eleanor és Nina egyaránt gyászol, míg az idős hölgy barátnőjét, Bessie-t, addig Nina az édesanyját. Az apró hazugság elsodorja Eleanort, aki csak akkor vall színt magáról, mikor a bar mitzvah ceremóniáján lánya és fiúunokája leleplezi, hogy ki is ő valójában. Eleanor nem akart rosszat, mindössze szeretett barátnője emlékét így tartotta életben. Johansson könnyed, szívet melengető filmje Jesse Eisenberg Rokonszenvedés című filmjéhez hasonlóan a túlélők bűntudatát tárja fel, miközben a megbocsátást és az elfogadást hirdeti.

A német származású Christian Petzold a Rendezők Kéthete elnevezésű szekcióban mutatta be Miroirs No. 3 című kamaradrámáját, melyben ismét Paula Beernek kínálta fel a főszerepet. A Berlinben zenét tanuló Laura párkapcsolatában boldogtalan, és nem találja a helyét a világban, mintha csak keresné az alkalmat arra, hogy mindent maga mögött hagyhasson. Az újrakezdés hamis illúzióját tragikus autóbaleset hozza el, melynek következtében barátja, Jakob szörnyethal, Laura pedig kisebb horzsolásokkal túléli és a helyszínre siető szemtanú, Betty házában talál oltalmat. A kerítését magányosan festő Betty és Laura között már a balesetet megelőzően különös kötelék alakul ki, pedig mindössze pár másodpercre találkozik a tekintetük.

Laura felbukkanása gyanakvást kelt Betty férjében és fiában, valamint a környékbéli emberekben, hiszen azonnal felismerik, hogy Laura megszólalásig hasonlít Betty lányára, aki önkezével vetett véget az életének.

Petzold lágy zongoradallamokkal és a nyárba borult vidék idilli képeivel andalít, miközben elragad az a nyugtalan érzés, hogy bármikor drasztikus irányt vehet a narratíva.

Laura saját magát is becsapja, felveszi Betty lányának szerepét, majd a szembesítés pillanatában – mintha fogalma sem lett volna róla –, megijed és otthagyja őket. A Miroirs No. 3 érzékeny lélektani drámája az egyéni sorsokra koncentrál, teret engedve a színészeknek, semmit sem magyaráz túl, ezáltal a nézőre bízza az értelmezést. A zavart, önmagát kereső Laura a fatális balesetet megúszva mintegy újjászületik, és másik életet, másik családot választ. Betty képtelen feldolgozni lánya elvesztését, és Laura személyében második esélyt kap arra, hogy megint élvezni tudja az olyan egyszerű dolgokat, mint közös vacsora a családdal. A Petzoldra jellemző elegáns és sallangmentes elbeszélés a gyász motívumán keresztül képzeletbeli hidat épít múlt és jelen között, miközben az identitás és az elengedés kérdéseire reflektál.

Képek: Festival de Cannes