Október 8-án Vida Kamilla költő, a 24.hu véleményrovat-vezetője arról beszélgetett a Három Hollóban, hogy van-e legitimitása a politikai költészetnek. A válasz már a beszélgetés elején körvonalazódott, később Vida így szintetizálta hosszúra nyúlt válaszát: a kérdés, hogy létezik-e politikai költészet, valójában értelmetlen. A politikai rendszer ugyanis, amely keretezi a művészetet, nem pusztán hátterét, témáját szolgáltatja az alkotásnak, hanem a megszólalás lehetőségeit, módját, nyelvét és intézményes hátterét is alakítja. Így a költészet közvetlen politikai állítás nélkül is hordoz jelentést, állásfoglalást, ahogyan Vida foglalta össze:

„A politika nem egy háttérelem, hanem magába az alkotói nézőpontba szivárog be.”

Az előadás-beszélgetésben – ugyanis a félórás előadást ugyanilyen hosszú, élénk beszélgetés követtte – Vida bemelegítésnek a korábbi politikai rendszerek irodalmi tapasztalatairól és tanulságairól vetett számot: arról, hogy az 1989 és a 2026 előtti politikai korszakok hogyan határozták meg a nyilvánosság és a művészet intézményes működését, hogy miről lehetett beszélni, a művészi beszédnek hol voltak a szabad terei, ez utóbbi esetlegesen mennyire volt alkuképes, ebből pedig milyen alkotói stratégiák bontakoztak ki. A hatalom művészetfelhasználása pedig korszakonként eltérő formában nyilvánult meg: „ha megnézzük az Orbán-rendszert, ez (a művészet felhasználása – a szerző) nem volt egy túlzottan jellemző formája a rendszer esztétikai működésének. Tehát nem lehetett gyakran olvasni Orbán Viktorról szóló ódákat vagy ilyen típusú alkotásokat.”

Felszívódhat a politikai művészet a változással?

Az 1989-es rendszerváltás után úgy tűnhetett, elfogytak a közéleti kérdéseket bújtatottan vagy vállaltan megéneklő költők, írók a közszínpadról: „ha a politikai tér valamelyest szabaddá válik, vagy van egy ilyen percepciója a társadalomnak, hogy egy felszabadulás-élmény történt, akkor valahogy az az értelmezésünk, hogy a politikai költészetnek a funkciója is valahogy megváltozna.” Tehát felmerülhet, hogy amint megszűnik a nyomás, homo aestheticus hangulatban visszatérhetünk művelni kertjeinket Kosztolányi nyomán?

Azt, hogy a világot szemlélő költő horizontjából kiesett volna a történelem, Bárány Tibor szerkesztésében, 2012-ben megjelenő Édes hazám című antológia cáfolja. A kötet felmutatta, hogy a politikai költészet nem veszett el, hiszen több mint hatvan magyar költő 170 közéleti témájú verse kapott helyet benne. A közéleti tárgyú költészet elkopásának érzetéhez hozzájárult a 2010-es évek Magyarországán meghonosodó slam poetry műfaj terjedése is. A műfaj népszerűsödésével úgy tűnt, a politikai beszéd átsodródott a slam asztalára, mivel „alapvetően rendezőelve volt az egész szubkultúrának ez a fajta rendszerkritikus klubélet, amiben ez létrejött”.

A közérzet nyelve a politikai költészet nyelve is?

A politikai költészet kérdése a tematikán túl a nyelv kérdése is. Vida Kamilla Petri György Nagy Imréről című verse kapcsán beszélt arról, hogy a politikai versek nyelvi és retorikai megoldásai, a hang, amit működtetnek, a különböző nyelvi játékok nem feltétlenül különböznek más tematikájú lírai művekétől. Faludy György Levél Lukács Györgyhöz című verse például akár szakítóversként is olvasható, miközben politikai jelentése és a lírai nyelvi megformáltság nem válnak el egymástól: „A hódoltság nyugatra / néző kirakatában a vörösre / kivilágított lopótök te vagy” – szólhatna egy számonkérő szerelmes költő tollából is. A politikai költészet tehát nem valamiféle különálló „kabátként lóg ki”, amely utólag rákerül a lírai témák egyik válfájára, hanem „abszolút beleilleszkedik organikusan abba a költészeti nyelvbe, ami igazából bármilyen témára alkalmazható”. Ugyanis a politikai tárgyú versek nem feltétlenül konkrét szakpolitikai, Vida példájával élve, adórendszer kérdéseire keresik a választ, hanem az elvontabb, a közös tapasztalatot és élményeket fogalmazzák meg.

Legitim vagy illegitim?

Vida Kamilla szerint önmagában érdekes úgy kezdeni a beszélgetést, hogy felmerül a már létező költészeti irányzatnak a létjogosultsága: legitim a közéleti költészet? És ha igen, az művészet? A kérdés arra vezethető vissza, hogy valamiféle irritációt kelt a jelenünk közéleti tartalmainak az örökkévalónak kikiáltott művészetben való lehorgonyzása. Művészet és politika időtállóságának dichotómiájára a világirodalom története számos példával felel, így a tananyag részévé kanonizálódott, évszázadok óta jelen lévő politikai tárgyú művek válaszolják meg, hogy van-e helye politikának a művészetben. Vida Kamilla szerint, ha korlátozzuk, hogy a költészet nyelvén miről szólhatunk, akkor

megfosztjuk magunkat olyan felismerésektől, amiket csak az esztétikán keresztül tapasztalhatunk meg.

Utolsó érvként azt a tézist emeli ki, amit röviden „minden politika” címkével szokás illetni:

„valójában az a kérdés értelmetlen, hogy van-e politikai költészet vagy nincs, mert minden költészet politikai, azzal a gesztussal már, hogy valami dolgot a nyilvánossággal közlünk. Egy olyan dolgot, amit nem magunknak csinálunk, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy fontos, és ezáltal egy esztétikai formában a nyilvánosság elé akarjuk tárni, tehát közös üggyé akarjuk tenni, tehát politikaivá akarjuk tenni.”

Vagyis a beszéd mint közösségi aktus szükségszerűen a magánügyből a közös ügy szférájába emeli a gondolatot: „a beszéd önmaga, az, hogy együtt vagyunk egy közös térben, megjelenik egy lapban valami, az azt jelenti, hogy nekünk közös ügyeink vannak.” Pusztán ettől persze nem lesz minden közéleti tartalmú mű jó mű: a tartalmi igazságon túl az esztétikai igazságnak is érvényesülnie kell, mivel a közéleti versek a művészeti tapasztalaton keresztül érvényesülnek.

Van a költőnek (többlet)felelőssége?

Majd a beszélgetés során felmerült annak a kérdése is, hogy a nagyobb nyilvánossággal rendelkező alkotókat nagyobb felelősség terheli-e, mint azokat, akiknek véleménye kevesebb emberhez jut el? Ez persze egy nagyobb kérdéscsokrot bont ki: hol húzódik a határ közszereplő és egyén között, meddig tart az egyén autonómiája, szükséges-e megnyilvánulni politikai kérdésekben? Vida szerint ebben a kérdésben „nem tehető normatív állítás”, viszont „akiben van ilyen típusú szándék, vagy ilyen típusú többlettudás, az jó, ha megszólal, akiken nincs, azt azért nem lehet kárhoztatni, ha nem szólal meg”, ugyanakkor nem lehet úgy tekinteni a közéleti kérdésekre, mintha az a művet, a művészt és a művészetet körülölelő kontextust nem határozná meg. Végül így összegzi a modern költői (köz)szerepvállalást:

„hogy van-e társadalmi szerepe a költőnek, szerintem értelmetlen kérdés, mert mindenkinek van társadalmi szerepe a társadalomban, és az pedig egy saját személyes döntés, hogy ezt hogyan performálja, és hogy mennyiben akarja ezt explicitté tenni.”

A morális határok kapcsán különbséget tesz az egyének között aszerint, hogy kinek mekkora hozzáférése van nyilvánossághoz, viszont szerinte:

„a szónak a kicsit ezoterikus értelmében nincsen különbség állampolgár és állampolgár között. A költő nem egy kitüntetett mindentudó, a költő azt a szakmát sajátította el, amelyben az életnek a különböző kérdéseiről egy esztétikai formában tud megszólalni, és alapvetően ez az elsődleges feladata, ettől költő a költő.”

Zárásként Vida Kamilla azzal az útravalóval engedte a hallgatóközönségét, hogy a tárgyalt fogalmakat – így a közéleti költészetet is – felülvizsgálatra érdemesnek tartja, abból a szempontból, hogy létezik-e egyáltalán a kategória, amibe beleszuszakolni kívánják azt a taxonómia élvezői. Persze Vida Kamilla sem rendszertantagadó, elismeri, hogy hasznos, ha kategóriákba rendezve tudjuk felfogni az ingereket, de hozzáteszi: „ha ezt egy előíró kategóriarendszerként határozzuk meg, akkor lehet, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mi a különbség e között a vers között és bármilyen másik szerelmes vers között”.

Majd a vitaszínház formátumából ismert játékot a köz igényére – mert a hosszúra nyúlt beszélgetés kifutott az időkeretből – megtartotta, az aktív közönsége annak rendje és módja szerint ide vagy oda (a Három Holló koncerttermében a lépcső alatt vagy azzal átellenben) helyezkedett, annak függvényében, hogy a beszélgetést követően szerintük a „2026-os kormányváltás megváltoztatta-e a politikai költészet legitimitását, funkcióját?”. Ki-ki maga is álljon gyorsan egyik vagy másik sarokba!

Fotók: Fancsali Kinga