PRAE.HU.: Első köteted, a Nem haláltól a Hervay Könyvek sorozatban jelent meg. A könyv több témát is feldolgoz, a versek izgalmas viszonyban vannak, gyakran válaszolnak egymásra, a harmadik ciklus végére pedig egy narratív ív is kirajzolódik. Beszélnél a kötet születéséről? Mikor érezted először, hogy egy összefüggő, történetszerű kötetet írsz?

Pályakezdőként mindig nagy álom az első könyv megjelenése. Azt gondolja az ember, hogy „Na, ez a belépés az irodalomba”, és amíg nincs, nem is vesznek komolyan.  Ez abból a szempontból igaz, hogy tényleg belépés a szakmába, így a vágy, hogy szeretnék saját kötetet, már egészen hamar megszületett bennem. Az azonban, hogy a már meglévő szövegeket hogyan lehetne egymás mellé rendezni, csak akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor Deres Kornélia megkérdezte, alakul-e már kéziratom, mivel úgy látta, lehetne rajta közösen dolgozni. Ekkor kezdtem el egymás mellé helyezni szövegeimet, aztán a megszülető kézirat egészen más irányokat vett. Deres Kornélia nagyon sokat segített abban, hogy a verseskötet végül úgy nézzen ki, ahogy nemrég megjelent.

A kötet borítója, Kusztos Júlia grafikájával.

Vannak olyan versek, főként a legelső ciklusban, amelyek a gyerekkorról szólnak, ezeket régebben írtam, és vannak az „újfajta” versek, amelyek más témákat dolgoznak fel. Ezt a kettőt kellett úgy megszerkeszteni, hogy kirajzolódjon egy határozott ív. Amikor beadtam egy korábbi kéziratot a Petri-díjra, és végül nem nyert az a verzió, elküldtem André Ferinek, akit már ismertem jópár éve. Ő is kérdezte azelőtt néha, hogy van-e kézirat, noszogatott az összeállítására. Nekem személyesen jót tesz, sőt, szükséges, hogy szekáljanak. Végül Ferinek küldtem el a Hervay Könyvek sorozatba.

Fontos volt számomra, hogy a könyv Erdélyben is terjeszthető legyen. Szeretem a Hervay-sorozatot, és az Erdélyi Híradó Kiadót is. Végül André Feri azt írta vissza a kéziratomra, hogy jól halad, de egészítsem ki, tegyem teljesebbé. Ekkor megvolt a határidő, leültem, és feltöltöttem a réseket új szövegekkel, főként a koncepció mentén.

Bach Máté fotója.

PRAE.: Évek óta publikálsz, és a kötet is, ahogy mondod, több év munkájának eredménye. Például a napirendi pont című versed „sok életet megélt” már: 2022-ben beküldted a Litera Késelés késsel sorozatába, ahol Modor Bálint írt hozzá vakreflexiót, aztán tavaly ugyanez a vers a medúza cíművel együtt (ami a kötetbe már gorgó címmel került be) a Könyves Blog x Panodyssey Projekt verseny döntőse lett. Milyen volt a szövegek evolúciója, illetve hogyan változott az alkotói folyamatod az első publikációid óta? Kaptál olyan tanácsot, ami megváltoztatta, ahogyan írsz?

Ennek a két szövegnek teljesen különböző útja volt. A gorgóval például nagyon sokat szenvedtem, sok műhelyt megjártam vele, kínlódtam a szerkesztésével, de a napirendi ponttal már nem volt ennyi munka. Megvolt egy szövegkezdemény, az ötlet, amit végigírtam, aztán jött pár szerkesztési kör, és készen lett. A gorgó ehhez képest hónapokig formálódott. Ennek az volt az oka, hogy előre tudtam, mit akarok mondani, a napirendi pontnál ez épp fordítottan alakult. Az utóbbinál elsődlegesen a forma izgatott, amit kidolgoztam, utána feltöltöttem a tartalommal: lakhatási válság, prostitúció.

Nagyjából ez a két vers egészen jól bemutatja, ahogyan írok. Most is hasonló az alkotói folyamat, mint akkor, amikor 18-19 éves voltam, csak annyi változott, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordítok a szerkesztésre. Általánosan elmondható, hogy mindig van egy versmag, szövegkezdemény, ami a munka végére akár el is tűnik. Vagy, ahogy mondtam, éppen fordítva: tudom a témát, leülök, és a nulláról megírom a szöveget. Kötetírás közben ez utóbbi volt a legjellemzőbb, illetve a szerkesztés közben sok olyan tanácsot és instrukciót kaptam André Feritől, amelyek formálták azt, ahogyan saját szövegeimre ránézek, és kísérletezek a végső forma létrejöttéig.

PRAE.: Hogyan írsz? Telefon, notesz, laptop – a szerkesztés mindegyiken máshogy néz ki. Noteszed van áthúzott sorokkal, vagy Word-dokumentumod, sok-sok hivatkozással és megjegyzéssel?

Csak és kizárólag Word-dokumentum. Papíron nem nagyon szoktam verset írni. Egyébként lehet, hogy kellene. Leginkább úgy tudok írni, ha előttem van a laptopom, mert a gondolataim ritmusát a gépelés ritmusa tudja lekövetni a legjobban. Vannak jegyzeteim a telefonomban, oda írok fel dolgokat, amikor nincsen laptop a közelemben.

Nyaralásokon, amikor ráérek, van, hogy papírra jegyzetelek, vagy arra, ami éppen kéznél van, naplóba, füzetekbe, blokkokra.

Kusztos Júlia grafikája.

PRAE.: A kötetben Kusztos Júlia illusztrációi egészítik ki a verseidet. Mi alapján döntöttetek úgy, hogy kollaborálni szeretnétek, illetve mi volt a vezérfonal, amely mentén elhelyeztétek az illusztrációkat? Esetleg vannak olyan más művészek vagy gondolkodók, akik inspirálnak?

Julival a Nemmondommeg „nulladik” eseményén kezdődött a dolog: Kali Ágnes elhívott minket Esztergomba, a Kaleidoszkóp Házba egy Szentivánéji ünnepre, ahol felolvastunk zenei kísérettel. Akkor még csak én voltam ott, Kali Ágnes, Csoboth Dorka, Lénárt Flóra, illetve Kustos Julcsa. És lent volt Kusztos Júlia is, aki egy kiállítást installált, aztán Dorka előadott egy performanszot. Azt a hétvégét együtt töltöttük. A Budapestre tartó vonaton beszélgettünk, és akkor bevillant, hogy izgalmas lenne, ha tudnánk valamit közösen alkotni a kötetbe. Megbeszéltem Julival és a kiadóval is, aztán elkezdődött a munka.

Elküldtem neki a kéziratot az akkori állapotában, ő elolvasta, kinyomtatta, satöbbi, és elkezdtünk beszélni arról, pontosan milyen illusztrációt szeretnék. Azt biztosan tudtam, hogy nem akarok figuratívat. Fontos volt számomra, hogy az illusztráció önmagában is érvényes legyen, nem csak a szövegekkel együtt. Juli azt mondta, mivel a kötet vallomásos, szívesen dolgozna „dokumentumokból”, amik hozzám köthetőek. Így elküldtem neki mindenfélét: leveleket, vonatjegyet… Az volt az egyedüli kikötése, hogy ezek kapcsolódjanak a vershez. Nagyon megtetszett neki végül dédnagyapám búcsúlevele, amit az öngyilkossága előtt írt; végül ebből születtek meg a grafikák. Az egy kétségbeesett emberben nincsen semmi szép című versem középpontjában is ez áll: maga a búcsúlevél nem az eredeti volt, hanem egy másolat, valaki másnak a kézírása. Ilyen értelemben izgalmas ötlet volt a reprodukció reprodukálása. Juli digitális technikával absztrahált, csinált belőle formákat és mintákat, aztán ő helyezte el a versek mellett a grafikákat.

Kusztos Júlia grafikája.

PRAE.: Az élj és az öngyilkosság-gyakorlat című verseid egy-egy Anne Sexton-idézettel indítanak: „nem az vagyok, mint amire számítottam” (Anne Sexton: Élj, ford. Fenyvesi Orsolya) és „az öngyilkosoknak megvan a maguk nyelve. / Mint egy ács, azt kérdik: milyen szerszámmal. / Sosem azt, minek építeni” (Anne Sexton: Halálvágy, ford. Szlukovényi Katalin). 

Sexton költeményei erősen vallomásosak, és számos olyan témát dolgoznak fel, amelyek a hatvanas években tabunak számítottak, mint például a menstruáció vagy az abortusz. Te is beszélsz ezekről a kötetben. Milyen viszonyban állnak szerinted a verseid Sexton költészetével? Miért pont az ő sorait választottad mottónak ezekhez a szövegekhez?

A tinédzserkori irodalmi ízlésem úgy alakult, hogy imádtam Sylvia Plath szövegeit, Hervay Gizellát, Virginia Woolfot, a „klasszikus öngyilkos nők” hármasát. Tulajdonképpen ezért mozdultam el a vallomásosság felé. Aztán elolvastam Anne Sexton Élj vagy halj meg című kötetét, amely elképesztően magába szippantott. Amikor címet kerestem a kötetemnek, alig bírtam elszakadni Sextontól – az „élj vagy halj meg” gondolat szerintem egyszerűen csodálatos. Nagyon sokban inspirált akkor is, amikor szerettem volna az öngyilkosság rétegeiről beszélni. Elképesztően erőteljes képekkel dolgozik, illetve mindennel, ami nyelv.

Az „élj vagy halj meg” dilemmája, és az „élj vagy halj meg, de ne mérgezz mindent” gondolat nagyon velem volt, amikor ezeket a szövegeket írtam.

Azt, hogy milyen párhuzamokat látok, nem biztos, hogy meg tudom ítélni. Valószínűleg nem véletlen, hogy rengeteg női író és költő megölte magát abban az időben, vagy éppen depressziósak, neurotikusak lettek. Ennek oka szerintem leginkább az elnyomásban keresendő. A kötet verseiben is igyekeztem ebből a szempontból feldolgozni az öngyilkosságot; hogy úgy jelenjen meg, mint egy bejárható ív a korpusz egészében, ahol az örökletesség kérdésessége is felmerül, cselekvési lehetőségek is felvillannak a nyomasztódás mellett.

Azonban nem szeretném feltétlenül a felsorolt alkotók élete felől magyarázni a szövegeiket, Sexton esetében ez nem is szerencsés. Hervay Gizella és Sylvia Plath nyomán a látomásos költészet húzott magába. Most kicsit próbálok elszakadni ettől, mivel gyakran emiatt gabalyodok bele saját szövegekbe. De amikor tinédzser voltam, nemcsak szakmai szemmel néztem ezekre a versekre, hanem sokat számítottak a személyes életemben is. Hervay Gizellának a Zuhanások oratóriuma a mai napig az egyik kedvencem, rengeteget segített akkoriban.

Bach Máté fotója.

PRAE.: A versek beszélője erősen kapcsolódik nemcsak a magyar, hanem a román és az örmény identitáshoz is. A román-magyar kettősség legszembetűnőbb példája már csak cím alapján is talán a budapesti skizo és a vásárhelyi skizo című verseid. Melyek voltak azok a helyek vagy közösségek, amelyek a legjobban inspiráltak? Egyáltalán elkülöníthetőek ezek az identitások egymástól, ha úgyis a beszélőben egyesülnek mind?

Mindig el szoktam mondani, hogy alapvetően nem identitások mentén gondolkodom. Az identitások az egymástól való elkülönülést hangsúlyozzák, pedig ezek a beszélőben mind egyek. Talán valami nagyon közös „identitásban” hiszek, önmagukat nem egymás ellenében meghatározó közösségekben, ha úgy tetszik. Ami a versekben van, az inkább egyfajta út, egy térbeli út: eljönni valahonnan, messzire, visszamenni, megint eljönni, idegennek érezni saját magadat valahol, ahol te nem vagy otthon, illetve számot vetni magaddal, a múltaddal és a családtörténeteddel. Szóval inkább ezt a szempontot ragadnám meg, nem az identitásokat.

Helyekről szólva, a TEK [Társadalomelméleti Kollégium – a szerk.] sokat segített, az volt a legszorosabb közösség, amiben valaha benne voltam. Sokat tanultam a közösségiségről, vagy alapvetően arról, hogy mi az, ami mozgatja körülöttem a világot, ha lehet ezt így mondani. A kötetben is próbáltam felvillantani, hogy nemcsak individuális, személyes történetek vannak – ezek társadalmi folyamatoknak és rendszerszintű problémáknak a részei, amelyek lecsapódnak a saját életünkben. A könyvben az egyén és a rendszer összefüggését leginkább az erőszakkal igyekeztem megragadni, nem titkolt hátszele ennek számos kritikai és feminista elmélet, amelyekkel az elmúlt években találkoztam.

Azt mondanám, hogy a kötet nem is az énkeresésről szól, hanem a felszabadulásról. Hogyan lehet az ént felszabadítani, hogyan lehet számot vetni, felismerni az elnyomást, és ellene menni. Természetesen az lenne a cél, hogy az olvasó is át tudja élni ezt a felszabadító erőt, amikor elolvassa a verseket.

PRAE.: Kimondottan fontos téma, ahogy mondtad is, az erőszak és a generációs trauma, amelyek többféleképpen is megjelennek a kötetben. Nemcsak a közvetlen traumákról beszélsz, például a családon belüli erőszakról (mint a mégsem költözünk el apámtól és a nyíró című verseidben), hanem felsejlik az örmény népirtás emléke például az egy kétségbeesett emberben nincsen semmi szép, illetve a hangok a tóból című verseidben; az utóbbiban a következőt írod: „ha a dolma receptjét nem / miért pont ezt örököltem volna?”.

Ott lebeg a versek mögött, hogy az előző generációk a családon belüli erőszakról hallgattak, hogy az örmény népirtás tényét sok ország máig nem ismeri el, illetve a kötet történeti ívéhez tartozhat még az öngyilkossági hajlamok örökletes vagy nem örökletes mivolta. Hogyan és mikor kezdted el feloldani ezeket a paradoxonokat, és miben tudott többet adni a folyamatban a vers formája?

Egyrészt azt próbáltam felmutatni, ahogyan a rendszer tesz valakin erőszakot, akár csak azáltal, hogy cserben hagyja. Másrészt azt, hogy a hallgatás önmagában is traumatizál, nemcsak az erőszak maga traumatikus, hanem annak megtörténtét övező tagadás is. Fontos volt számomra az is, hogy ezeknek az embereknek (avagy nekünk) van hangja, amit vissza kell szerezni. Ehhez mérten az örmény szál igazából nemcsak azért érdekelt, mert örmény felmenőkkel rendelkezem, és a hangok a tóból című verset sem csak azért írtam. Próbáltam verset írni a palesztin népirtásról, nem sikerült. De írhattam volna bármi másról, ami hasonlóan egy rendszerszinten és szisztematikusan elkövetett tragédia. Végül az örmény genocídiumról sikerült írni, ehhez hozzá tudtam férni egy személyes szálon keresztül. A személyes életemben inkább a terápia segített, szóval ezek nem terápiás szövegek, nem traumafeldolgozás volt a céljuk.

Bach Máté fotója.

PRAE.HU.: A versekben megjelennek a leszbikusságot, másságot elutasító rokonok, valamint az „én” és a nőiség meghatározása, mindez a férfiak és a gyerekszülés nélkül. A stonewall-i (New York, Egyesült Államok) lázadás után, 1970-ben született meg a leszbikus feminizmus egyik alapító szövege, The Woman-Identified Woman, amely röviden azt jelentette ki, hogy leszbikusnak lenni annyi, mint a férfiak helyett inkább a nők és a nőiség köré építeni az énedet és az életedet. Így 55 év távlatából hogyan reflektálnál erre?

Abból a szempontból mindenképpen egyetértek vele, hogy a női közösségek elképesztően jók, gyógyítóak és hasznosak. Ha hosszútávon képzelem el az életemet, egy ilyen közösségben lenne jó élni, a leszbikus szálat most nem feltétlenül kinyitva. Még mindig rengeteg munka van előttünk, rengeteg harc, amit meg kell vívni, főként mert mostanában sokat gondolkodom azon, hogy mit jelent ebben az országban azonos nemű emberrel közös életet építeni vagy gyereket vállalni. A helyzet elég kilátástalan, nemcsak a Pride betiltása miatt, hanem mert nem lehet összeházasodni, nem lehet nemet váltani, vagy közösen örökbe fogadni.  Bármi, ami a jövőre vonatkozik, amire a törvényhozás és a rendszer esélyt ad, egy heteronormatív kapcsolat, nem mutat túl a „normatív” állapoton. Nem azt akarom mondani, hogy minden nő hagyja el a férjét, csak egyszerűen felbasz, hogy a lehetőségeim limitáltak, magamon kívül álló tényezők miatt. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet így élni ebben az országban, és jövőt tervezni.

A versekben is ezt a kettősséget próbáltam éreztetni. Például, hogy mi a kényszer, mi nem az, és hogy mindez egyébként visszavezethető egy elképesztően patriarchális, elnyomó elváráshalmazra,

nemcsak a rendszer, hanem a család részéről is. Nyilván a saját életemben is hasonló kérdések között vergődök, ha más foglalkoztatna, valószínűleg másról írok verset.

PRAE.HU.: A szövegeid nemcsak beletörődést sugallnak, hanem tettekre is biztatnak. Mondtad már, hogy konkrét politikai mozgalmat az irodalmon kívül kell csinálni, de ezen kívül mi az, amiről szeretnéd, ha az olvasóval maradna a könyv becsukása után is?

Most mondhatnám azt, hogy levegőbe lendül a bal öklöm, „Előre!”, de tulajdonképpen a közösségi felelősségvállaláshoz és a felszabaduláshoz kell visszanyúlnom. Felismerni azokat az elnyomó viszonyokat, amelyek között mindenki személyesen él, és utána azt, hogy rendszerszinten hogyan néznek ki ezek a társadalmi egyenlőtlenségek. A cél persze a felszabadulás. Először egyéni szinten, erről próbáltam a könyvben is írni, és utána társadalmi szinten gondolkodni erről, nemcsak saját magunk miatt, hanem embertársainkért is, mert senki sem szabad igazán, amíg mindannyian nem vagyunk szabadok.