Hadd kezdjem azzal, hogy ‒ sorozatom előző írásaival szemben ‒ e versek esetében fel sem merül bennem az egymásból ihletődés gondolata, mivel a két vers megegyező versformája (az 5//3-as sorpárok, valamint az xaxa-rímelés) egy elterjedtebb formának mondható.

Egyébként ez az 5//3-as ütem mindkét költemény esetében további ütemekre bomlik, és hol 3/2//3 lesz belőle, hol 2/3//3, de van úgyis, hogy megmarad 5//3-nak. Nagy László versében az alapforma, a 3/2//3 tisztábban érvényesül: „Adjon az / Isten // szerencsét. // Szerelmet, / forró // kemencét.” Weöresnél az ütemhangsúlyos metszett szabadabban mozog. De mintha nála is a 3/2//3-tagolás lenne a fő: „kóválygó / senki // a nevem. // Majtréja, / Ámor, // Szerelem.” Viszont ő sokszor elmossa a sormetszeteket az első sorok esetében: „a történelmet”, „kis állomások”, „mendemondából”, „emlékeimből”, „a teremtésből”.  

Időmértékesen egyikük verse sem egyértelmű. De mondhatjuk azt, hogy az 5//3-as sorpárok első sorai jellemzően mindkettőjüknél jambikusak. Nagy Lászlónál négy sor kivételével a második sorok is inkább jambikus sugallatúak. Weöres versében az ötszótagos sorok szintén inkább jambikusak, viszont a háromszótagos sorok, mintha trocheusi formát mutatnának. De csak mintha… Ugyanis, ha Weöres kétsoros egységeit összevonjuk és egy nyolcas sornak vesszük, akkor az egész jambusi lesz (leszámítva egy-két eltérést, amelyek főleg a 4//4-szótagos sorpárokban bukkannak fel). Nagynál nem vonódik össze a két sor.

Időmérték szempontjából nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy Nagy László versének öt szótagos sorai közül három az antikvitást idéző adóniszi kólon! Az „Adjon az Isten”-kezdősorról van szó, mely később megismétlődik, és az „árva kezembe”-sorról.

Az ebből a példából is látható, hogy ugyanazzal a versformával két különböző érzést is ki lehet fejezni. De mi adja mégis a két vers erős különbségét? Nagy László intenzív archaizmusát, súlyosságát, népiességét, és Weöres Sándor modernségét, dalszerűségét, könnyedségét? A válaszom az, hogy Weöres verse egyrészt azért hallatszik modernebbnek, mert szabadabban kezeli a belső metszeteket, másrészt azért, mert a háromszótagos sorok esetében többször él a hímvégződéssel (pl.: „a nevem-Szerelem”). A hímvégződésű sorok mindig könnyedebbek, modernebb hatásúak. Nagy László háromszótagos sorai viszont nővégződésűek („szerencsét-kemencét”), s ettől régiesebb hangzásúak.

Érdekes, hogy ehhez a régiességhez meglátásom szerint az is jelentősen hozzájárul, hogy Nagy László ‒ az utolsó rímpártól eltekintve ‒ háromszótagos, hosszú rímeket („kemencét-szelencét”) használ, míg Weöresnél a háromszótagra nyúló rím kevesebb. Többször találkozunk kétszótagossal („a nevem-szerelem”), vagy akár egyszótagossal: „a bokor-semmikor”).

Nagy László költészetében többször felbukkan ez a forma, és Weöresnél is többször ott van az „árnyéka”. Ezeknek a gyakoribb felbukkanásoknak egyszerű verstani és nyelvi okai vannak.    

Szoktak arról beszélni, hogy a versformák vajon összeköthetők-e egy-egy kifejezendő témával, hangulattal? Erre azt felelhetem, hogy igen is és nem is. Ugyanabban a formában többféle érzés kifejezhető. Ami ebben az esetben igazán döntő: azok az alapversformában történő apróbb változtatások, modulációk. Hogy ez mennyire így van, arra jó például szolgáltak az előző versek.

Végezetül hadd osszak meg egy újabb érdekességet: míg Nagy László verse a költő pályaindító, fiatalkori versei közül való, addig Weöres Toccatája már inkább egy időskorba lépő ember alkotása. Az egyik, mintha a kezdetről szólna, és a másik, mintha már inkább a végről… És hogy e kettő dolog mennyire összeér, arra e közös versforma is bizonyíték.

Fotó: Nagy László költő az Írószövetség székházában (Bajza utca 18.). 
Fortepan, adományozó: Hunyady József