A június – július hónapokban zajló bajor fesztivál programjában Mozart Don Giovannija és Gabriel Fauré Pénélopéje bemutatójára került sor, mellettük helyt kapott Richard Strauss Danae szerelme, Dvořák Ruszalka, Richard Wagner Lohengrin és A Rajna kincse című műve. Nem hiányoztak napjaink operacsillagai sem, így a fellépők sorában voltak – többek között – Asmik Grigorian, Eketarina Semenchuk, Sonia Yoncheva, Lisette Operesa, Christopher Matlman, Jonas Kaufmann, Thomas Hampson és Erwin Schrott. A kiválasztott művek – az operatörténet kanonikus és a ritkábban játszott darabjai egyaránt – a görög, német és skandináv mítoszokat hozták a színpadra.   

Fauré Pénélopéje az európai kultúrtörténet összefoglalása – a múlt és a jelen egyaránt. Görög eposzon alapuló opera, amely művészeti forma a 16. századvégi Itáliában született, a francia művet most németek adták elő. Az ősbemutatóra 1913-ban került sor, a globalizáció első – virágzó – korszaka végén, és tudjuk mi követte; az első világháború véget vetett a viszonylagos békének, a széttöredezettség korszaka köszöntött a kontinensre. A második világháborút követő újjáépítésben Európa elköteleződött az integráció mellett, de 80 év jólét után a dinamika most megfordult, újra olyan világban élünk, amelyet a széttöredezettség és lassú növekedés jellemez. A szervezők alapgondolata az integráció és kultúra összefonódása körül forgott, hisz tudják maguk is: 17 millió európai él vagy dolgozik a szülőhazájától eltérő uniós országban. Ha Budapest belvárosában sétálunk, a vendéglők teraszain németül, angolul, spanyolul, franciául és olaszul folyó munkamegbeszéléseknek lehetünk tanúi, nemcsak az európai diákok és turisták, de a munkavállalók számára is rég leomlottak a korlátok. Reménykedhetünk, hogy a felnövekvő generációk számára fontos marad az európai eszme az erősödő, befelé forduló nacionalizmus közepette.  

A magyar Mundruczó Kornél személye a 21. század színházi és filmes világában – Cannes-tól Los Angelesig, Bécstől New Yorkig –, és ott betöltött művészi szerepe, valamint az általa színpadra vitt eszmeiség jól példázza a fesztivál koncepcióját. Wagner története sok lehetőséget kínál: drámát, intrikát, varázslatot, szerelmet, politikát, tág teret ad a rendezői értelmezésnek.

Csak dióhéjban a történet: egy ősi birodalom trónörököse eltűnik, halálával nővérét, Elsat (Rachel Willis-Sørensen) vádolják, aki védekezés helyett egy álomszerű alakot hív maga mellé. Lovagja meg is érkezik megmentve őt, egyben elnyerve a szerelmét is. Csak éppen nem kérdezheti meg, ki is a lovag valójában. Ha ezt megállná, boldog uralkodópárrá válhatnának. De a tilalom szemben áll a megismerési vággyal, és Elsa ellenfelei – a régi istenekhez ragaszkodó Ortrud (Anja Kampe) és a becsületét elvesztő Telramund (Wolfgang Koch) – kétségeket ébresztenek a lányban, aki így kérdez. 

A Mundruczó-stáb „laboratóriumba” helyezte a cselekményt, a keretet a majd végig színen lévő, közel nyolcvanfős kórus biztosítja, a látvány olyan, akár egy görög kórusé. Olyan homogén massza, ami tömegként üdvözül, imád, kitaszít, miközben többször felmutatja a kereszténység szimbolikáit, sztereotip gesztusokkal kommentálva az eseményeket. Olyanok, akár a sci-fi irodalom borgjai, mintha az egész történet a kollektívából fejlődne ki. Mundruczó törölte is a leghíresebb Lohengrin-szimbólumot, a főhős nem hattyúval érkezik, hanem előlép a kórus névtelen tömegéből. A műértelmezés hasonul Székely Kriszta rendezte EMBTRAG című előadásához annyiban, hogy a két dramaturg: Wéber Kata és Malte Krasting is olyan bátran kezelte Wagner szövegkönyvét, ahogy Székely Az ember tragédiáját. A Monika Pormale által tervezett színpadi nyitókép mintha az első emberi konfliktus, vagyis a Paradicsom helyszíne lenne, majd végig „dobozban” játszódik a történet, óriási, csupasz díszletfalak között, kevés színnel. Az első képben néhány szikla, két fával jobbra és balra, a másodikban egy stilizált kastélykapu erkéllyel, míg a harmadikban hatalmas, baljós feketeség ereszkedik a barbantiak földjére. Csak a második felvonásban tűnnek fel színek, vérvörös szalagok és Elsa arany „eskövői-szárnyai”. Anna Axer Fijalkowska jelmezeit látjuk az előadásban: farmer és póló a fehér több árnyalatában, egyedül a főhősnő kap megkülönböztető színként feketét. 

Mundruczó előadásának központi alakja egyértelműen Elsa von Brabant, egy nonkonformista fekete bárány. Jól példázza ezt, hogy esküvője előtt lazán elszív egy jointot. A lány álmodozó, úgy vágyja a boldogságát, hogy csak remél. A fesztiválon az amerikai Rachel Willis-Sørensen állt a színpadon, aki külső jegyeiben és játékában is abszolút Elsa. Erős, drámai hangja hitelessé tette a szerepben, míg színészi játéka visszaadta hogyan győzi le a lányt éppen az, amiről fantáziál, mert nem tudja megélni saját álomvilágát. Willis-Sørensen Elsája nem áldozati bárány, színes és szélsőséges karakter, aki a naivitástól a vak lelkesedésig éli meg érzelmeit. A címszereplő, Piotr Beczała Lohengrinje egyszerűen csak „van”, a hattyúja nélkül alig megkülönböztethető a brabanti tömegtől, megmenti Elsát a megkövezéstől, de kissé közömbösen teszi mindezt. Beczala nem egy Hattyúlovag, inkább meglett családapa képét sugározta, antihőst ábrázolt. Az énekes nem igazán könnyed, színészi játéka sem mondható finomnak, viszont kiegyensúlyozott énekesi teljesítményt nyújtott, azonnal ment is tovább a 2025-ös Bayreuthi Ünnepi Játékokra, ott is fellépve a szerepben. 

A rendező nagy súlyt fektetett az opera másik párjára, vagyis Ortrud és Telramund alakjára utalva ezzel a megszokotthoz való ragaszkodás és a becsületvesztés személyiségromboló pszichológiájára. Ortrud szerepében Anja Krampe hangja sokkolóan drámai, míg játéka impulzív és gunyoros volt, a színpadi jelenléte üde és modern, teljesen átlényegült a szerepben. Így abszolút Elsa és Ortrud alakja vitte az előadást, a férfiak nem überelhették őket. Wolfgang Koch Friedrich von Telramund szerepében énekhangban és játékban is meggyőző volt, míg René Pape Henrik királya az este kellemes meglepetése volt: laza uralkodó, aki méltóságot sugárzott, csodás basszushanggal. 

A fesztivál előadásán Sebastian Weigle karmester önálló szereplővé lépett elő, végig pontos kézjelzéseket is adva a zenészeknek, és mintha mimikával és szóval is dirigálta volna őket. Ez csúcsteljesítményre ösztönözte a Bajor Állami Zenekart, a vonósok drámaian szóltak, a fúvósok és a fanfár pedig különböző páholyokból harsantak fel. 

Az előadást záró, az égből aláereszkedő, hatalmas sötét felhő vagy meteorit kicsit Adam McKay 2021-es sci-fi-jére emlékeztetett, a Don’t Look Up-ra (Ne nézz fel!), amelyben két csillagász próbálja figyelmeztetni az emberiséget, hogy egy közelgő üstökös el fogja pusztítani a Földet. 

Mundruczónál színpadot betöltő, vészjósló, tömör feketeség ereszkedik Brabantra, de az nem hatja meg a tömeget, és ezzel mintha elővetítené átvitt értelemben Európa, vagy az emberiség végét. Ezáltal kapcsolódik a fesztivál nyitógondolatához, mert a masszív feketeség akár a klímaválság vagy az Európai Unió nacionalizmus mentén való szétesésének szimbóluma is lehet. De van reménysugár, hisz Elsa ennek a sötétségnek a tetején áll, vagyis Mundruczó reméli, hogy a 21. századi mesénk mégsem végződik rosszul, nem válunk a tegnap világává. 

Richard Wagner: Lohengrin
Bajor Állami Operaház, 2025. július 27-i előadás
Szereplők:
Heinrich der Vogler: René Pape
Lohengrin: Piotr Beczała
Elsa von Brabant: Rachel Willis-Sørensen
Friedrich von Telramund: Wolfgang Koch
Ortrud: Anja Kampe
A király hirdetője: Kosztasz Smoriginas
A négy brabanti: Granit Musliu, Samuel Stopford, Yosif Slavov, Bruno Khouri
Alkotók:
Karmester: Sebastian Weigle
Díszlettervező: Monika Pormale
Jelmeztervező: Anna Axer Fijalkowska
Világítás: Felice Ross
Dramaturg: Kata Wéber, Malte Krasting
Kórusvezető: Kristóf Heil
Rendező: Mundruczó Kornél
Bajor Állami Zenekar és a Bajor Állami Opera kórusa
Fényképek: a Bajor Operafesztivál weblapján található felvételek