A résztvevők Vinczellér Katalin értő figyelemről és kreativitásról árulkodó kérdései révén kaphattak teljes képet a hiánypótló, játékos tankönyv születéséről: betekintést nyerhettek Gráf Dóra költő-illusztrátor szavakból és képekből építkező világába, illetve az évtizedes tanári tapasztalattal rendelkező Fenyő költészeti hagyományt és elméleti kérdéseket szem előtt tartó, mégis végtelen nyitottságról árulkodó pedagógiai szemléletébe is.

A vers eredete, forma és tartalom kapcsolatának szemléltetése már pályája korábbi szakaszaiban is aktívan foglalkoztatta a szerzőt: a több kiadást megélt Poétai iskola után Gráf Dóra illusztrátorral közösen álmodták meg az Útikalauz a vershez című kevésbé rendszeralkotó, inkább a játékosság és szabad alkotás felé forduló tankönyvet – innen már csak egy ugrás a tematikusan építkező, verselemzést és versírást egységként kezelő Költőiskola. De ugyanitt említhető Molnár Krisztina Rita 2024-es Ilyen kék virágok című kreativitást és íráskészséget fejlesztő könyve is, amely szintén a Pagony gondozásában jelent meg.

A kezdet mindig fontos; jó, ha ütősre sikeredik. Ezt Vinczellér Katalin is tudhatja, mert már a nyitókérdéssel sikerült berántania a hallgatóságot: ugyan a szerző a Költőiskola előszavában már-már kategorikusan leszögezte, hogy „nem tud verset írni”, a kötetbemutató moderátorát mégis az érdekelte, hogy vajon ez mindig így volt; sosem kísértette meg a versek intenzív közelsége? (Megmosolygtató a csipkelődés; meggyőződésem, hogy Vinczellér célja a tanár úr igencsak jól titkolt költői vénájának leleplezése.) Ennek megfelelően a szerző válasza egy pironkodós igen, még akkor is, ha a gimnazistakori zsengéknek – a „nem elég jók” perdöntő ítélet megszületése után – sosem lett érdemi folytatása. Sőt, Fenyő elmondása szerint irodalmi szárnypróbálgatásai olyannyira személyesre és érzelemdúsra sikeredtek, hogy soha senkinek sem mutatta meg őket – magyartanárának végképp nem. Mindeközben ő tanárként egészen mást tapasztalt: diákjai rendre keresik fel szövegekkel, tanácsot, útmutatást kérnek tőle, kíváncsiak a véleményére. Úgy tűnik, írnak – de hogyan rántja be őket a költészet, mi az oka annak, hogy ők maguk is alkotókká válnak? Fenyő válaszában az intenzitásban és a személyességben jelölte meg a vers erejét. A prózaírás ezzel szemben nagyobb elköteleződést jelent, tervezést, komponálást; a vers pillanatnyisága egészen mást ígér: gondolatok, érzelmek közvetítését, megismerést.

A bemutató közben érdekes helyzet állt elő, amikor Gráf Dóra, a Költőiskola költő-illusztrátora kapott szót, hiszen ő a vizualitásban és a szavakban is meglelte az otthonosságot, így alkotóként nyilatkozhatott rajzok és a szövegek tekintetében is. Arra a kérdésre, hogy hogyan vált költővé, gyerekkori versírós élményeket idézett fel: közös alkotások foszlányait a barátaival. Az akkor kapott pozitív megerősítés végigkísérte a szerzővé válás útján, ehhez az első kapaszkodóhoz tért vissza később is, már fiatal felnőttként, amikor a szövegcsírái kötetté értek. Ám a képalkotás a költői sikerek mellett is töretlenül elsődleges nyelv és közlési forma maradt számára, még akkor is, ha nem tartja lehetetlennek, hogy a jövőben ismét versírásra adja a fejét.

Ahogy egy alkotó és az általa létrehozott mű viszonya folyamatos alakulásban van, úgy egy irodalomról gondolkodó ember és a szeretett szövegek viszonya is finomodik, változik az évek során – Fenyő úgy fogalmazott, talán fellélegzik, lazább lesz. Keresi a játékosságot, de nem téveszti szem elől a műfaji regisztereket, ezeknek megfelelően alakítja az elemzést.

Ez a megfontoltság köszön vissza tankönyv korpuszának strukturálásában is, melyet már Az élménytől a versig alcím is sejtet. Fenyő nem vitatta, hogy a verset megelőzik érzések, benyomások, emlékek. Ezek indítják be a szövegképzés, a lepárlás, megmunkálás hosszas folyamatát. Ugyanakkor hangsúlyozta a vers születésének többlépcsős formálódási szakaszát, az irodalmi szövegig vezető utat, amely formálásnak köszönhetően az alkotás már másnak is megszólal, lehet kapcsolódni hozzá. Vinczellér helyeselt: a biografikus mozzanathoz kapcsolás veszélyes terep, igencsak félrevezető lehet a tanítványok számára, elbizonytalaníthatja a szakszerűbb, irodalmi olvasat kialakításának esélyeit.

A szerző kiemelte, hogy mindennapos küzdelem megtalálni az arany középutat az élménymag megőrzése és az absztrakt nyelvi produktum szakszerű, pontos értelmezése között – folyamatosan egyensúlyozni kell, és felismerni, hogy a szakszerűség nemcsak a terminológiai eszköztár felsorakoztatásában tud megmutatkozni, ahogy az élményalapúság nyomainak visszakövethetősége sem teszi egyenlővé a leírtakat az esetlegesen átéltekkel. Az élmény nem egyenlő a verssel, de emberi tartalom, valamilyen többlet, feszítő erő nélkül nincs költészet. Az „élménytől a versig” stratégiája ennek tudatában követi végig a versírás fázisait: kérdésekből indul („alapvető tanári attitűd” – mondja Vinczellér), majd tematikus, formai megoldásokra világít rá, összefűzi a tartalmat és a nyelvi alakot, s végül minden fejezet végén a „Most te következel!” bíztatással alkotásra hívja a költőtanoncokat. Persze, a kötet borítója nem egy módszeres poétai iskolát rejt: a versek kínálták fel és hozták magukkal a tárgyalandó témákat, így a Költőiskola maga is a kísérletezés és a nyitott kérdések terepévé vált.

De hogyan viszonyult a szövegkorpuszhoz az illusztrátor, honnan ragadta meg a rá váró feladatot? Gráf Dóra éppúgy merített a tanár úr magyarázataiból, mint a versekből – vezették emlékek és saját benyomások, de jól tudta hasznosítani a fejezetek elején található kérdéseket is, melyek terjedelmi okokból önmagukban is könyvtervezői kihívást jelentettek számára, és végül a kiemelt szövegbuborékokban találták meg végső formájukat. Arra a kérdésre, hogy grafikusként, képzőművészként hogyan „rövidít”, válogat valaki, Gráf Dóra a vázlat és a kidolgozott, kész munka viszonyát hozta fel. Tapasztalatai szerint a kidolgozottság, a vonalak ismerőssége miatti magabiztosság nem mindig jelent többletet egy illusztrációban – az ötlet megvalósítására tett első próbálkozás sokszor jobban meg tudja ragadni a gondolatokat, az érzelmi töltetet, mely többlet a végső munkában sokszor már csak nyomokban fedezhető fel.

Az esemény végéhez közeledve Vinczellér Katalin arra invitálta beszélgetőpartnereit, hogy egy rögtönzött verselemzés, illetve illusztrátori brainstorming erejéig a hallgatóságnak is engedjenek betekintést gondolkodásmódjukba. Ehhez Tóth Krisztina A tanítvány című verséből idézi a következő sorokat: „Reggel, mesélem, a fürdőbe lépve / döglött kaszáspók feküdt a kövön, / és a járdán egy kifordult esernyő / megkésett rím volt: elázott halott.” Fenyő D. György ízlelgette a sorokat – számára az emlékezetbe vésett, váratlan képek későbbi időpontban való előkerülése, a tárgyak, helyszínek és események, helyzetek egymásra vetülése volt igazán izgalmas, mely valóságban tapasztalt káoszban a költészet és az asszociációk teremtenek rendet. Gráf Dórát inkább a rész-egész viszony érdekelte – vajon hogyan szervesül a felolvasott részlet a versegészbe? Ha rajzolna, leginkább a helyszínekkel játszana, valamint a kint és bent közt kapcsolatot teremtő vízzel, de az élő és élettelen fúziójából teremthető esernyő-pók is izgalmas kihívást rejtene magában.

A kötetbemutatót Lackfi János Csontváry festményei által ihletett és Arany János Írószobám versének ritmusát idéző Patikusdalával zártuk –  megerősödve a költészet szabadságába és a nyelvben teremtett világok határtalanságába vetett hitünkben.

Fotók forrása: Pagony Kiadó weboldala és facebook oldala