A megközelítés nála az egyéni világból indul ki, abból a feltevésből eredendően, hogy csak a szubjektív tapasztalathoz van hozzáférésünk, sem az általános, sem az abszolút igazság nem érhető el innen nézvést, bár nyilván az általános és abszolút is hatással van az egyéni tapasztalásra. A szövegeinek a tárgya, az úgy nevezett apokaliptikus, értelmetlen szenvedéssel teli létezés sem változik. Ugyanígy, a jellegzetes módszer, a beszélt nyelv áramlásának imitálása írott szövegben – ami megint a szubjektív világértelmezés felől közelíti meg a közölhetőséget –, a tér és idő szétírása, az ítélet és a fogalmak jelentésének relativizálása, az ítéletmentes megfigyelés leírása, a megfigyelő pozíciójára való reflektálás mind csak még egyértelműbbé válik a keleti témájú szövegek által. 

Mindezek a kulcsszavak: megközelítés, módszer, szenvedés, relatív-abszolút, szubjektív, tér és idő, ítélet, fogalmak jelentése, megfigyelés, metapozíció, megegyeznek a buddhista filozófia alapfogalmaival. Tehát ebből a tényből kiindulva adódik ezeknek a szövegeknek a buddhista filozófia felőli megközelítése. 

A remény, ami végleg kifogyott

„a remény nálam éppen végleg kifogyott” – Krasznahorkai László: Stockholmi beszéd

– Ezzel kezdte Krasznahorkai László a beszédét a Svéd Akadémián. Szomorú-szép szöveget olvasott fel „a kifűthetetlen toronyszobából, a lucfenyődeszkák között, körbe-körbe” járkálva, a két mikrofon előtt a tisztelt közönségnek. Szerettem hallgatni, ahogy összeírta az akkor és mostot, az ottot és az ittet, mert téren és időn kívül helyezte a beszédet, amit az ember hozott létre, s aztán leült a Mennyek Urával, és ha hihetünk az Ószövetség elhallgatott fejezeteinek, leült vele, s amit Ő felmutatott a teremtett dolgok közül, annak az ember nevet adott, vagyis a forma (amit az Úr megteremtett) és a név (amit az ember adott a formának) egyszerre született valahol időn és téren kívül. Az író dolga itt nem más, mint a megfigyelés (amit például a kiotói kócsag szimbolizál a Seiobo járt odalent című könyv Kamovadász novellájában), és a látottak megosztása (szemtanú), a felmutatás gesztusa. És ez a beszéde tényleg a tőle megszokott komorra sikerült: a kifogyott remény miatt, azért, mivel „a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény”. Ez azzal is párhuzamban áll, hogy az emberiség útja „az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.” Viszont van egy hipotézis a szöveg végén: mi történik akkor, amikor a pária fellázad, méghozzá az egész rendszer ellen lázad fel: „mert az a lázadás az egészre vonatkozik”? Ugyan ez egyelőre nem történt még meg, de megtörténhet. Vagyis itt mégis egy picit ambivalensnek tűnik az érzés, ami a reményre vonatkozik. Ez az esély az egész megváltoztatására való lázadásra. Nem tudni, ennek a lázadásnak milyen lenne a kimenetele. Ez a hipotézis utáni hipotézis volna – nagyon feltételes módban. De én éppen ezért nem mondanám, hogy Krasznahorkai pesszimista. Ő felmutatja a megfigyeltet, finom hipotéziseket fogalmaz meg, aztán eltűnik. Nem dolga a válaszok megadása. Nála a kép ott merevedik ki, amikor a Jó rendőr gyorsabban rohan a Rossz clochard lassabban mozgó alakja felé, de nem éri még el.

A Stockholmi beszéd után két szöveget is hallhattunk angolul. Az egyik pont a Kamovadász novella volt, ami mélyen filozofikus. A gyönyörű, hófehér nagykócsag viselkedésének megfigyelése, ahol maga a kócsag is megfigyelő. A szöveg semmit nem válaszol meg, semmit nem állít a megfigyelés mibenlétével kapcsolatban, pusztán csak leírja a megfigyelés megfigyelését (vagyis a narrátor itt lesz felcserélhető a kiotói kócsaggal). A másik szöveg pedig a Nem kell innen semmi című, amit megint sokféleképpen lehet értelmezni, s az egyik értelmezés az, hogy el kell hagyni Magyarországot, de én úgy érzem, egy olyan egyetemes emberi kérdésekkel foglalkozó író esetében, mint Krasznahorkai, korlátolt nézőpont volna így értelmezni. A felsorolásban csupa kellemes, szép, kedves dolgot látunk: „itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest, s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát” – az indoka az, hogy „mert belenéztem abba, ami jön”, de azt nem mondja meg, hogy mi az, ami jön, hogy az borzasztó pusztulás, világvége (ahogy ezt sokan értelmezik) vagy valami olyasmi, ami még ezen s gyönyörű földi világon is TÚLI. Ha azt állítja végül: „nem kell innen semmi”, akkor én szeretném azt látni, ez utóbbiról van szó, ezen a gyönyörűn TÚLIN. A belenézés, a belátás az, ami ahhoz vezetett, hogy a kellemeshez sem ragaszkodik, mert az földi.

A buddhista filozófia azt mondja, hogy két dolog hajt bennünket ebben a földi világban, amit a japánok a „lebegő világnak” neveznek, vagyis szamszarának: a remény és a félelem. A remény a kellemeshez való ragaszkodásból születik, a félelem pedig a kellemetlen elutasításából. Amennyiben valaki a ragaszkodástól és az elutasítástól is megszabadul, megszabadul a szamszarikus szenvedésbe vetettségtől is. Ebből a nézőpontból értelmezve a remény végleg kifogyása nem pesszimizmus, hanem pontosan abból a belátásból („belenéztem”) következik, ami miatt a kellemesre sincs már szükség, mert a TÚLI mentes a remény és félelem kettősségétől.

A szöveg tehát az egyik szélsőség, a konkrét jelentés felől is értelmezhető, illetve a másik, a jelentésen túli jelentés felől is. Ahogyan a buddhista filozófia is két világot, két valóságot és két igazságot ismer: a relatív valóságot (szamszara) és az abszolútat (nirvana). Ezek azonban csakis a relatív felől nézve tűnnek kettőnek, elválónak és ellentétesnek, az abszolút felől a kettő egy, hiszen az abszolút magában foglalja a relatívat (és nem fordítva). A fordulat igazából itt következik be ennek a filozófiai rendszernek a logikájában. Ugyanis az abszolút nem pusztán egy minőségi ugrás, hanem az abszolút a mindenen túli, a mindenen túl pedig a semmi van. A buddhizmus ürességfogalma nem egy értelmetlen ürességet takaró, zéró értékű fogalom, hanem a mindentől szabad, az azt meghaladó üresség. Az, hogy egy szó jelentheti önmagát és önmaga ellentétét is, ebből a megközelítésből nem pusztán játékosság és irónia, hanem léttapasztalat. Az apokaliptikus szenvedés (ami a buddhizmus alaptörvényében, a Négy Alapigazságban fogalmazódik meg) szenvtelen, ítéletmentes megfigyelése és a relatív-abszolút rendszerében való közvetítése tehát nagyon is buddhista, vagyis a tematizált keleti világgal teljesen harmóniában áll. 

Az útonlevés 

A mahajána buddhizmus a hinajánával szemben még egy alapfogalmat ismer, ez pedig a szándék. A szándék mindig magában kell foglalja a bölcsességet (az abszolút bölcsességét - prajñā) és az  ebből születő, úgynevezett karunāt, vagyis az együttérzést, a mély kapcsolódást, ami a kölcsönös függés és a közös létezés érzéséből sarjad. Az együttérzés – akárcsak a barátságosság (mettā) – a nem-ragaszkodásban gyökerezik, amely az abszolút bölcsességből, vagyis a világ működésének megértéséből, a belátásból ered. A mahajána rendszerében a karunā létrehozza a bodhiszattva-szándékot – ez a kifejezés pedig arra az elhatározásra utal, hogy valaki a saját megvilágosodását minden lény javára törekszik elérni, és addig nem lép be a végső nirvánába, amíg másokat is segít az ébredésben. A spontán bodhiszattva-szándék az, ami a Krasznahorkai-szövegek sajátja is, belátáson alapul, és mások belátását akarja előre mozdítani a bemutatás, felmutatás gesztusával. Sem többet, sem kevesebbet nem szándékozik a szöveg. Viszont pont a kölcsönös függés belátásából adódik a felelősségvállalás is, ami egy művész esetében megint alapvetően spontán és belső muszáj. Az írásművészet az az eszköz, ami játékosan, esetenként még szórakoztatóan is, szinte fájdalommentesen elvezet minket a belátáshoz vezető úthoz, mintegy odaemel minket, amikor is az olvasás pozíciójába helyezkedve elfogadjuk annak a játékszabályait. Legyen az egy zen koan, egy haiku, egy Nyugati utazás című regény vagy egy más szöveg, mindegyikben benne van ez a gyöngéd együttérzés, az emelő szándék és funkció, ami azonnali megvilágosodáshoz is vezethet (lásd zen), de mindenképpen egy olyan útra (dharma, igazság) terel, ahonnan már az út jellegénél fogva nincs lehetőség visszafordulni, hiszen még ha azt is érezném, állok, egyhelyben toporgok, akkor is az úton állok már, úton vagyok. Van, aki már hazaért, felismerte, hogy minden út, még a nem-út is út, nincsen ebben semmi ellentmondás. Hazaért és megnyugodott. A megnyugvás a megszabadulás jele. Ugyan lehet, még részleges a megszabadulás, és nem teljes, de akit látok magam előtt, a bölcs öregember azért lehet követendő példa, mert olyasmit ért el, amire mindenki vágyik: ő ugyanis a szenvedés mögé megy.

Fotó: MIT / Koszticsák Szilárd