2025 tavaszán jelent meg Kiss Tibor Noé negyedik regénye, az Olvadás. A könyvről számos értékelés látott napvilágot a kiadást követő fél évben, amelyek kimerítően elemezték a szöveget. Györe Gabriella többek között részletesen taglalja az életműben való elhelyezkedését, keletkezéstörténetét, vagy a narrátor pozícióját. Valuska Gábor az erős atmoszférát hangsúlyozza, és megjegyzi, hogy ez nem egy „giccsbe hajló traumaszöveg”. A szerkesztés bravúrját pontosan adják vissza Szegő János szavai, aki így méltatta a szerzőt 2021-ben a Hazai Attila Irodalmi Díj átadása során: „Kiss Tibor Noé epikájára jellemző az alaposan átgondolt, sőt mérnöki módon megtervezett narratív nagyszerkezetek és az apró mozaikokból, intuitív megfigyelésekből, kis elemekből összeálló egységek termékeny kombinációja.” Mindezeket a jelen kritika nem kívánja megismételni, inkább olyan részletekre, összefüggésekre hívja fel a figyelmet, amelyek más írásokban kisebb hangsúlyt kaptak.

A regény ultrarövid szövegegységekből áll össze. Történetszilánkok, amelyekből össze kell raknunk a teljes képet, ám gyakran ezek a szilánkok maguk is töröttek.

A szövegdarabok nem is nevezhetők fejezeteknek, inkább élőképeknek. Folyamatosan „epizódban vagyunk”. Ezekből az epizódokból lassan, de nem túl lassan bontakoznak ki a fő történetszálak. Mint egy csigalépcsőn, úgy haladunk előre. Körkörösen, szűk szövegtérben. A regény kétharmadánál a csavarvonal meredeksége csökken, aztán teljesen ellaposodik, hogy egy pihenőn járjunk körbe és forogjunk a főszereplő-narrátor emlékei körül. Majd újra elindulunk, ezúttal meg sem állunk a következő emeletig. Ezek a szöveg-lépcsőfokok mind egy-egy mozzanatot mutatnak be. Kiss Tibor Noé számára otthonos a terep. Néhány mondattal képes univerzumokat teremteni, karaktert rajzolni, vagy érzékeltetni egy szereplő szociális hátterét. „Tavaly Olivér nyerte meg a versenyt, a vásárlási utalványt az anyja elcserélte egy használt tévére.” Másutt: „Nagyanyám a Nők Lapja társkereső rovatán keresztül ismerkedett meg az Öreggel. Az Öreg gyöngybetűkkel írt, majd az első találkozásuk végén bepisilt. A fürdőkádban csirketápot tárolt, a moslékos vödröt a konyhaasztal alatt tartotta, a hűtőszekrényt esténként kihúzta a konnektorból.” Ám a mozaikosságnak hátránya is van. Egyik ugróvágás következik a másik után, egyre gyorsabban és gyorsabban. Ilyenkor úgy érzem, lemaradok. A szöveg meredek csigalépcsőjét mászom meg, az idegrendszerem elfárad, így

képtelen vagyok eléggé együttérezni azokkal, akikkel szeretnék együttérezni. Mire megtörténne, már fel is léptem a következő fokra, át kell hangolnom magam egy másik helyzetre.

A regény két fő szálat mozgat. Az egyik egy volt szociális munkás szembenézése a gyerekkorával, a másik a kulturális antropológusként dolgozó férje kalandjai a tajgán. Kiss Tibor Noé meglepő könnyedséggel helyezi egymás mellé ezt a két, látszólag nehezen összeegyeztethető történetszálat. Nem akarja őket mindenáron összesodorni, mégis finoman egymásra játszanak. Kis felületen érintkeznek, ennek ellenére összetartoznak. A tajgáról naplólevelekben tudósít Attila, amely szövegrészek lényegretörőek, és bár nyelvileg mellőzik a líraiságot, mégis tele vannak érzelemmel. Megláthatjuk, melyek a hasonlóságok és a különbségek egy Baranya megyei falu és egy fiktív szibériai kistelepülés lakosainál a megküzdési stratégiák és az ellenállóképesség terén, vagy a halálhoz, a természethez való viszonyulásban. Van valami, ami viszont mindenek felett összeköt.

Éljünk bárhol, bármilyen körülmények között, mind érző, esendő, megváltásra szoruló emberek vagyunk.

A regény 2019-ben játszódik, mégsem lehet a 2022-ben kitört orosz-ukrán háború időben közeli valóságreferenciáját teljesen figyelmen kívül hagyva olvasni. Ha szeretnénk, leheletfinom áthallásokat találhatunk: „Tomszkból könnyebben el lehet jutni Moszkvába, az meg már majdnem Budapest.” Vagy: „Kissé kedvetlenül kísértem el, ráadásul a háztól háromszáz lépésnyire medvenyomokba botlottunk. Kolja persze nyugodt. Szerinte Miska bácsi messziről elkerül bennünket, de mi van, ha egyszer Miska bácsi téved, vagy valamilyen okból kifejezetten találkozni óhajt velünk. Rettenetesen idegesítő, hogy bár nem látod, mégis minden porcikáddal érzed, a medve folyamatosan ott van a közeledben.”

Amennyire könnyedén helyezi egymás mellé a formailag, nyelvileg és narrációtechnikailag is különböző történetszálakat, annyira nehezen válik hitelessé Edit jelene a múlt tükrében. A regény legnagyobb részében a főszereplő emlékbetöréseit olvassuk, újra és újra ugyanazokat a képeket látjuk. Mintha a nagymama halála aktiválta volna a PTSD-t („Újabb és újabb emlékek törnek elő, sokszor a semmiből”). Olvassuk a bántalmazás toposzait, közben megfigyelhetjük a ragaszkodást az alkoholista, agresszív szülőhöz, majd a menekülést és az újrakezdést. Látjuk a problémás szimbiózist az anyával, és megtudjuk, hogy a főszereplő a gyermekvédelemben dolgozott a közelmúltig. Trauma trauma hátán. A súlyosan diszfunkcionális családi működés, majd a menekülés után az egészségtelenül közeli kapcsolat az anyával („visszanő közénk a köldökzsinór”, „fel sem nőttem, de már olyan volt, mintha a testvére lennék”), később a szociális szférában átélt (újraélt) megrázkódtatások nem arra determinálják a főszereplőt, hogy könnyedén megtalálhassa a középpontját. Edit házassága azonban meglepően kiegyensúlyozott. Az emlékbetörések súlyossága, mind terjedelemben mind nyelvi megfogalmazásban ellentétben állnak ezzel, az ellentét pedig még utalás szintjén sincsen feloldva. Ez a hiány a karaktert kétdimenzióssá teszi, hiába forog körülötte a kamera. A történetszál hordoz néhány ballasztot is. Félix és Dorka leesik a regényről, megjelenésük nem tesz hozzá semmit a főszereplő jellemének árnyalásához, legfeljebb mélyíti azt az árkot, amit a regény nem temet be: hogyan lehet egy kisiklott élet hirtelen ennyire stabil? Edit feje felett a történet elejétől fogva, egészen a legvégéig pallosként függ az erőszaktevővel való találkozás: „A saját kiáltásomra ébredtem, az álmaim nem hagyják, hogy normális életet éljek.” Hogyan lehet mégis ilyen könnyű, amikor a találkozás bekövetkezik? A látomások egyszerre szertefoszlanak.

Persze kívánatos, örömteli és az életmű egészét tekintve új fejlemény az, hogy a szerző felmutatja, van kiút. A fagyos szív felolvad, akár a tajga tavasszal.

Nem szervesülnek az álomjelenetek sem. Amennyire sikerülten szövi bele a vágóhídi marhák, a hattyúk és a medve alakjait a történetbe, annyira kívülálló marad az álombéli szarvas. Az álomleírások nyelvezete is kilóg a szövegből, a mondatok szépelgésbe csúsznak át: „A göcsörtös fák pusztulásnak indult emberi testek, a törzsbe rajzolt barázdák mély sebek, a csupasz ágak emberkarok.” „A [szarvas] szőre felragyog a hajnali fénysugarakban. [...] Fénytöredékek a fakérgeken. Minden elhalkul, áttetszővé válik, nem érzem a testemet. [...] Reszkető csontváz vagyok, a pulzusom gyenge lüktetés.” Az emlékbetörések leírása is bele-belecsúszik a lírába csomagolt narrátori túlértelmezésbe.: „Gőzölgő mezők, végtelen, kiterített tér, megmagyarázhatatlanul szép, fátyolos kavargás, az otthonom.”

A regény utolsó részeiben  néhány mondat és kép még az általában jól működő líraiság ellenére is kiugrik a szövegből: „a világ apró rebbenései”; „Már tested sincsen. Angyal vagy talán?”; „Az este loccsant és a hosszú fák elúsztak benne.”; „Sötét lett, és téged se látlak itt. Pedig mellettem állsz e lomb alatt.” Ritmusukkal, finomságukkal szinte világítottak a Radnóti Miklóstól kölcsönzött, néhol szabadabban felhasznált mondatok, egy szavalat emléke. A Radnótitól elválaszthatatlan tragédia megidézése például még nagyobb mélységet ad a főszereplő gyerekkori traumájának, aminek tükrében még érthetetlenebb az, hogyan képes ilyen problémamentes szerelmi kapcsolatot fenntartani.

A regény tétje a radikális szolidaritás. Kiss Tibor Noé a kiszolgáltatott, önmagukért kiállni képtelen társadalmi csoportokkal szemben ébreszti fel az olvasó együttérzését.

Kik védik meg a gyerekeket a saját családjuktól? Akiknek ez lenne a feladata, csak mélyebbre taszítják őket? Mi lesz ezekkel a bántalmazott gyerekekkel felnőtt korukban? A szöveg arra kényszerít, hogy újraértékeljük a normalitást. Puszta kézzel megölni egy disznót, vágóhídra küldeni a marhákat rendben van? Gyereket verbálisan bántalmazni, megalázni rendben van? Nem a szavak szintjén, hanem akkor, amikor a szánkhoz vesszük a frissen sült hurkát, vagy mikor méhünk gyümölcse közli, hogy elhagyta az új tornacipőjét. Akkor is tudunk valódi közösséget vállalni a nekünk kiszolgáltatottakkal? Miért élünk vissza a hatalmunkkal újra és újra? Mit tanulhatunk egy olyan néptől, ami még szimbiózisban él a természettel? A regény csak megmutatja a lehetséges utakat, a válaszokat magunkban kell keresnünk.

Kiss Tibor Noé: Olvadás, 2025, Magvető, 320 oldal, 5999 forint.