Óvatosan érdemes belekezdeni Tomasz Małkowski Kamill, aki a kezével lát című könyvébe, ugyanis a kötetben szereplő véleményekért és állításokért – olvashatjuk a címnegyedben – sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre. Egyesek talán úgy vélhetik, hogy korunk túlzásba viszi a lehetséges veszélyek taglalását, lelkük rajta, de gondoljunk csak bele, hogy milyen következményei lennének annak, ha a termékismertetők nem figyelmeztetnének arra, hogy a csokitojás belseje nem ehető, és hogy a macskát ne szárítsuk mikrohullámú sütőben. Természetesen sok minden megtörténhet a gyanútlan olvasóval is, ha gyerekkönyvet vesz a kezébe. Jelen kiadvány esetében rögtön hasra is eshet, hiszen a szöveg már az első bekezdésben arra szólítja fel, hogy bekötött szemmel menjen ki a fürdőszobába kezet mosni. (Javaslom, hogy előtte nyitott szemmel szedje össze a szétdobált játékokat, mert egy esetleges baleset következményeiért sem Matkovszki, sem az EACEA nem fogja vállalni a következményeket)

Ennyiből talán már sejthető, hogy egy érzékenyítő könyvről lesz szó, a felelősséget elhárító gesztusból pedig gyanítható, hogy a könyv nem a megszokott módon közelít ehhez a nehéz témához. A bekötött szemes kézmosásra azért kéri olvasóját a narrátor, hogy azonosulni tudjon a könyv főszereplőjével, az ötéves Kamillal, aki látássérültként született. A vakság témája, különösen, ha az érintett gyermek, szívszorító lehet, és felemás érzéseink is lehetnek a kifejezetten érzékenyítő célzattal íródott kiadványokkal kapcsolatosan. Ez a gyerekkönyv-kategória mára már jól ismert fogalommá vált, több kiadó sorozatot épít a nehéz élethelyzetek, különböző mértékű fogyatékosságok, sajátos nevelés igény témakörére.[1] Egyrészt elvitathatatlanul fontos misszió ez, hiszen az egészségügyi intézmények, karitatív szervezetek kezdeményezésére sokszor hiánypótló kiadványok születnek, melyek a különféle betegségeket, veleszületett és szerzett sérüléseket tematizálják a cisztás fibrózistól kezdve a szervátültetésig. Másrészt az igazán jó (gyermek)irodalom egyúttal mindig érzékenyítő irodalom is, elég csak Lázár Ervin Szörnyeteg Lajosára vagy Dömdödömjére gondolnunk. És az igazán jó (gyermek)irodalom – amint azt a biblioterápia művelői, haszonélvezői is bizonyíthatják – gyönyörködtetve és nevettetve gyógyítani is képes, így a nem irodalmi igényű érzékenyítő művek sokszor elvesztik a réven azt, amit nyertek a vámon.

De vajon hány féle útja-módja lehet az érzékenyítésnek? Az érzelmi intelligenciát és empátiát célzottan fejlesztő módszerre lehet példa Bartos Erika Őrangyal (Magyar Máltai Szeretetszolgálat/Móra, 2014) című kötete. A kiadvány négy meséje közül a címadó Őrangyal című történet főszereplője Lili, egy négyéves vak kislány, aki látó társai közé integrálva tölti ovis hétköznapjait. A történet a kislány mindennapjainak nehézségeit mutatja be kifejezetten érzékenyítő hozzáállással, gondosan kerülve a témán való humorizálást, vagy ironikus hangütést. Az óvodások Lili negyedik szülinapján a teljesen elsötétített teremben eszik meg a szülinapi tortát, így tapasztalva meg (szó szerint!) hogy a rutinszerű tevékenységek is komoly kihívássá válhatnak, ha a legfontosabb érzékszervükre nem tudnak támaszkodni. A budapesti Láthatatlan Kiállítás is erre az érzékenyítő metódusra alapoz, a hétköznapi működésmód kizökkentésével szeretnék a gondolkodásmódot, hozzáállást formálni. Egy különleges, rendhagyó könyv, a 2007-es Bolognai gyermekkönyv-fesztiválon díjat nyert Das schwarze Buch der Farben (írta: Menena Cottin, illusztrálta: Rosana Faría) braille írással, érzékletes képekkel próbálja a látókhoz közelebb hozni a témát. Tomasz Małkowski könyve pedig úgy szeretné érzékenyíteni olvasóit, hogy a maga humoros és játékos iróniába csomagolt módján rákérdez az elfogadás, sérültekkel szembeni sztereotípiák, a negatív-és pozitív diszkrimináció jelenségeire is.

Sári hatéves, és van egy ötéves öccse, a szőke Kamill. Kezdhetjük Kamill-lal is: ötéves, és van egy hatéves nővére, a gesztenyebarna hajú Sári. Csakhogy Kamill nem tudja, milyen színű a gesztenye, mert vaknak született.

Milyen lehet vaknak lenni? Csukd be a szemed, vagy még jobb, ha bekötöd egy sállal! Most menj be a fürdőszobába, és moss kezet! Csak bele ne ess a mosógépbe! Nem vagy te piszkos zokni. Menj csak, megvárlak!

Nem volt könnyű, igaz? Kamill viszont így él. Nem tudja, hogy néz ki anya, apa, az egész világ. Boldogtalan emiatt? Dehogy! (4)

A már említett első bekezdés hangsúlyos, lényegretörő mondataival szinte zanzásítva mutatja fel a könyv erényeit. Nem Milka nevével kezdődik a könyv, de kezdődhetne akár vele is, itt ez csak sorrendi kérdés. Milkával nem kivételeznek, a házimunkából ugyanúgy ki kell vennie a részét, mint a nővérének, ugyanolyan jogok és kötelességek illetik meg őt is, mint Sárit. Sári bizonyos helyzetekben segít Milkának, de előfordul, hogy őt menti meg Milka gyors helyzetfelismerő képessége (Támadás az úton). Sári tehát igazán szerencsésnek mondható, nem válik üveggyerekké[2] sérült testvére mellett. A narrátori hang közvetlensége egyből családias atmoszférát teremt, és szinte rögtön rokonszenvet ébreszt az olvasóban. A kötet húsz izgalmas, rövid története során megismerjük Kamill négyfős családját, rokonait, szomszédait, ovistársait, és a család városi útjain az is kiderül, hogyan képes a kisfiú helyt állni ismeretlenek közt. Mert Kamill remekül helyt áll, ahogy ezt a vicces dialógusok, és a könnyed helyzetkomikummal operáló szituációk is megmutatják. A szülei önállóságra nevelik, hagyják, hogy megtapasztalja a világot, és nem sietnek rögtön megvédeni a feszült szituációkban, mert bíznak benne, hogy Milka majd megvédi önmagát. És Milka irigylésre méltó önismerettel (tudja, hogy mire képes, és mire nem, ezt határozottan közli is) éli az életét, az a magabiztos természetesség, ahogy állapotát viseli, egyszerre lefegyverző és empátiát ébresztő.

A srácok felmásztak a csúszdára. Amikor lecsúsztak és futottak vissza a létrához, Kamill éppen felfele mászott. (...)

– Húzzál innen! – kiáltott rá a szőke. – Feltartod a forgalmat!

Kamill félúton megállt.

– Nem tudok gyorsabban mászni – magyarázta. – Nem látok semmit. (...)

– Focizni sem tudsz?

– Hogy tudnék? nem látom a labdát.

– Oké, öcsi – mondta a szőke srác. – Ne parázz, megvárunk! (13)

Milka tehát jól elboldogul a világgal, és már-már életszerűtlenné válna a történet, ha a szerző nem adagolná jó aránnyal a nehézségeket, korlátokat, és félelmeket is, amivel Milkának és családjának szembesülnie kell.  (Karambol, Nagyapa a sportoló, A kockaváros) Mindegyik történetben példázat bujkál, de nem vesszük zokon a felnőtteknek szóló tanmese jelleget, ám gondolkodóba ejthet minket az egyik fejezet címeként is feltett kérdés: Ki itt a fogyatékkal élő? Milka szerető, biztonságot nyújtó családban él, és lassan kiderül, hogy problémáinak jelentős részét nem vaksága okozza. A nehézségek kútfeje ugyan a fogyatékosság, de nem Milka érzékszervi fogyatékossága, hanem a környezet érzelmi, empatikus deficitje. Vagy a pozitív diszkrimináció álarca mögé bújt bántó szánakozás. És Milka kiegyensúlyozottságának a titka talán a családban és az óvodai környezetében megnyilvánuló, jó értelemben vett egyenlő bánásmódnak köszönhető.

–  Ez lenne a letörölt asztal? – hallotta Kamill. Ez persze nem a tévé volt, hanem anya. Dühösen vágtatott be a szobába. – Milka, csupa morzsa az asztal!

– De hát nem látom!

– Akkor nézd meg a kezeddel! Menj ki a konyhába, és töröld le újra!

– De a Franklin…

– Most rögtön!

(61)

Miért is más tehát ez az érzékenyítő gyerekkönyv? Talán azért, mert a szánalomnak a szikrája sincs benne, nem leereszkedik a sérült kisgyerekhez, hanem közénk emeli. A fókusz nem azon van, hogy miben más, kevesebb Milka, hanem azon, hogy mik az erősségei, miben több. A tiri-tarka gyermekkönyvek közül is kilóg kissé a kötet letisztult, minimalista stílusú fekete-fehér-sárga borítójával. Az illusztrátor, Joanna Rusinek pasztell színű lendületes vonalrajzai sem nélkülözik a finom humort, sőt az iróniát sem. Két-három színnel kitöltött rajzai kellemes szimbiózist alkotnak a szöveggel, bohókás alakjai pedig kifejező arc- és testjátékukkal elősegítik a karakterek élővé válását. Szokatlan, és egyben üdvözlendő, hogy a borítón a fordító neve is megjelenik, méghozzá a forrásnyelv megjelölésével együtt (lengyelből fordította: Körner Gábor) A fordító is láthatóvá válik a történetek mögött, sőt a kötet végi elköszönésben úgy mesél a gyerekeknek a fordítás fontosságáról, hogy a más nyelvre való átültetés műveletét párhuzamba állítja a vak kisfiú világmegismerési lehetőségeivel.

A fenti ismertető után talán egyértelműen kiderült, hogy a történetek olvasása gondtalanul és veszélytelenül szórakoztató perceket fog okozni az olvasóknak (feltéve, ha előtte kivették a macskát a mikrójukból). Arra azonban talán érdemes felkészülni, hogy sokáig fog a fejükben motoszkálni a nyugtalanító kérdés: mégis, ki is itt a vak?

Tomasz Małkowski, Kamill, aki a kezével lát, ill., Joanna Rusinek, ford.,Körner Gábor, Pagony, 2025.

[1] A sajátos nevelési igényű gyerekek kortárs gyerekkönyvekben való reprezentációjáról, és Bartos Erika Őrangyal című kötetéről bővebben: Gesztelyi Hermina: A sajátos nevelési igényű gyerekek reprezentációja a kortárs gyerekkönyvekben – az Őrangyal, a Simi és a rendetlen betűk, valamint a Mihályi Csongor és az időgyurma című kötetek példáján. Különleges Bánásmód Interdiszciplináris folyóirat, 9. (4). 67-82

[2] A glass child kifejezés tükörfordítása. „A kifejezés Alicia Maples 2010-es TEDx-beszédében hangzott el először nagy nyilvánosság előtt, ahol a kiemelt figyelmet igénylő gyerekek testvéreit »glass child«-nak (tükörfordításban: »üveggyerekeknek«) nevezte. De miért pont üveg? Elsőre azt gondolhatnánk, a kifejezés a testvérek törékeny állapotára utal, azonban másról van szó: Alicia szavaival élve »a szülők annyira el vannak foglalva a testvéreink igényeivel, hogy amikor ránk néznek, keresztülnéznek rajtunk, mintha csak üvegből lennénk«”.

https://mipszi.hu/cikk/231026-hatterbe-szorult-testverek