A felmérés a megerősödés okának elsősorban az urbanizációt adta meg, de nyilván ez a kérdés sokkal összetettebb. Mindeközben az ember természethez való viszonyát egyre több filmben láthatjuk (az Avatartól a Mononoke hercegnőig) azért, mert korunk legégetőbb kérdése bizony ez. De meglátásom szerint

az urbanizáció mellett más pszichológiai folyamatok is befolyásolják eltávolodásunkat a saját természetünktől. 

A test, a szexualitás és a biológiai jelenségek körüli undor és félelem pszichológiai és kulturális rétegei többféle elmélettel közelíthetőek meg. Például a Terror Management Theory szerint a testiségtől és a fizikai valóságtól való távolságtartás a halandóság tudata miatti szorongás kifejeződése; Ernest Becker (The Denial of Death, 1973) azt hangsúlyozza, hogy az ember menekül saját állati természetének felismerése elől, mert nem akar szembesülni biológiai és halandó mivoltával. Ezek az elméletek együtt segítenek megérteni, miért reagálunk gyakran ambivalensen a testi valóság, a természetes ösztönök és a vadon (!) megjelenésére/megjelenítésére, és miért távolodtunk el annyira a természettől.

Két filmet is láttam a remeteéletről a napokban (Netflix), mindkettőben elszigetelődik a főhős az emberektől, és egymaga él a természetben. Az egyik az amerikai, Oscar-jelölt Az álmok vágányán (Train Dreams, 2025, rend. Clint Bentley), a másik a spanyol A farkas bőre (Bajo la piel de lobo, 2017, rend. Samu Fuentes). Mindkettő kemény világot ábrázol, ami tragédiákkal teli és könyörtelen. Mindkettő tragikusan végződik. Egy nagy különbség azonban van köztük.

Míg Az álmok vágányán finom utalásokkal megemeli a nézőt, mintha a főhős feloldozást nyerne és megszabadulna, addig A farkas bőre a mélyben hagy mindent és mindenkit, mert nem célja az emelés, csak a szenvtelen ábrázolás, mivel pont ez a szenvtelenség az, ami a természet mélyén remetéskedők életét jellemzi.

Ez nekünk kegyetlennek tűnhet, de nem a természet a kegyetlen, hanem mi, emberek. Ugyanis a természet nem gonoszságból érzéketlen (emberi) erkölcsi kérdésekre, hanem mert a természetben ilyen kategória nincs is.

Az álmok vágányán az ember-természet kapcsolatot járja körül, az emberek közöttit másodlagosan tárgyalva, A farkas bőre ezt fordítva teszi, mivel az alapkérdés a remeteségnél nem a természetbe való elvonulás, hanem az emberektől való elfordulás. Az amerikai filmben az elvonulás oka a favágó munkájához szorosan kapcsolható: a természet könyörtelen kizsigerelése a fakitermelés során, illetve személyes családi tragédia, ami szintén az erdőhöz köthető. A spanyol filmből pontosan nem tudjuk, miért él egymaga a férfi a hegy tetején, egy elhagyatott faluban, csak sejtjük, hogy az emberek világában nem érzi otthon magát. A kapcsolata a többi emberrel nagyon minimális. Amikor pedig nőt vesz magához, különösen megmutatkozik a vadember mivolta. Természeti lény ő, vagyis számunkra agresszív, állati a viselkedése, de egyúttal gondoskodó is, akárcsak maga a természet. A néző viszont nehezen tud teljesen azonosulni vele, hiszen mi a civilizált, már-már természetidegen világból nézzük őt emberi erkölccsel és enyhe biofóbiával megáldva.

Mindkét filmalkotás a halál felé ível, és egyik főhős sem ágál ellene, mert mindketten remeték, és számukra ez természetes végkifejlet.

Innen nézve a két film összetart megint. Olyan nyugalommal és elfogadással ábrázolja az ember legnagyobb félelmét jelentő halált, ami számunkra szinte rémisztő, de legalább is megdöbbentő. Miért fogadja el Robert Grainier (Joel Egderton) és Martinon (Mario Casas) is? Azért, mert mindketten megértették, mi az a természet, és annak teljes mértékben részévé váltak. 

Az álmok vágányán címűt négy kategóriában jelölték Oscar-díjra (legjobb film, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb operatőri munka és legjobb eredeti betétdal); A farkas bőrét egyetlen díjra jelölték eredeti zene kategóriában (az Andalúziai Filmírók Szövetségének díja, ASECAN). Ennek az esztétikai minőségi különbségek mellett más oka is lehet.  Az előbbi kérdésfelvetése például sokkal aktuálisabb és az egész emberiséget érinti. Ezen túlmenően nemcsak a megnyugvást és elfogadást mutatja meg, hanem az ide vezető utat is. Még egy nagyon fontos üzenete van ennek a filmnek, ami akkor fogalmazódik meg, amikor Claire (Kerry Condon), akit az erdészet bízott meg az erdőtüzek megelőzésével, az erdő egészének jelentőségéről beszél a volt favágónak. Arról szól, hogy az erdőben minden apróságnak fontos szerepe van, egy picike rovarnak is épp úgy, mint a hatalmas folyónak, a halott fának is, akárcsak az élőnek, mert itt minden mindennel összefügg.

Valamit biztosan tanulhatunk ebből. – mondja Claire, majd így folytatja: – A remete ugyanúgy kell a világba, mint a prédikátor.

Az erdő fáihoz való tiszteletteljes visszatérés, az ökoszisztéma megismerése és megértése, a természet saját stratégiáinak alkalmazása az az út, amely a végső megnyugvást és elfogadást hozhatja el számunkra. Igen, az erdőtől, a növényektől tanulhatunk. (Ez a látásmód, perspektívaváltás a mai magyar filmgyártás gyöngyszemében, Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjében is manifesztálódik.) Amiért Az álmok vágányán remeteértelmezése érdemesebb a díjazásra és a figyelmünkre, az az, hogy a fókusz az emberi társadalom elutasításáról a természet megértésére, az abban való tevékeny részvételre vált. Tehát nem azért közeledem az erdőhöz, mert oda menekülök, oda rejtőzködöm el a számomra idegenné vált, borzasztó emberek elől, hanem azért, mert az erdőtől tanulni akarok, hogy visszakerülhessek általa a magamat megillető helyre.  

Erdő mélyén vettem lakást
Évről évre jobban bekerít a folyondár
A világ bajai nem jutnak el hozzám
Olykor favágók énekét hallom

Rjókan Taigu (1758-1831): Kínai versek, Oravecz Imre ford.

Képek: Netflix