Az előbbi szempont markánsan megjelenik a könyvben, hiszen egy politikai-közéleti témájú vitát tematizál, az adja a koncepció gerincét. Az utóbbihoz eleve tétován állt a magyar költészet, és a kritika egyaránt, sokszor az a vélemény fogalmazódott meg, hogy a közéleti témában írt alkotások elfogultak, poétikailag kevésbé kreatívak, összességében tehát nincs a témában olyan sok potenciál. Ha a szerző első verseskötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány után valakinek esetleg kételye maradt volna afelől, hogy a közéleti versek megállják a helyüket a többi tematika között, annak a Demográfiai csúcs egyértelművé teheti, hogy igenis érdemes foglalkozni ezzel az alulreprezentált műfajjal.

Kritikák esetében a paratextussal, azon belül is a borítóval legtöbbször nem szokás komolyabban foglalkozni, mégis úgy gondolom, ez esetben indokolt, hogy kitérjek ezekre, ugyanis még mielőtt az olvasó kinyitná, elkezdődik a kötet. A borítót kifejezetten kreatív módon egy fiktív napilap formája szerint alakították ki. A konzervatív tipográfia a kilencvenes évek újságjainak hangulatát idézi meg, illetve az „újság” – a kötetcímmel megegyező – címe alatt Vida Kamilla egyik, a Könyves Magazinon megjelent esszéjét lehet olvasni, amely a rendszerváltás utáni egyik legfontosabb vitáról, az úgynevezett Kónya-Pető vitáról szól. Ezt a kötet szempontjából kontextualizáló szövegként is fel lehet fogni, ugyanis a vita köré épül a szimbolika nagy része, és a két vitapartner is megjelenik több versben.

A kötet tehát az elmúlt néhány év közéleti eseményei mellett a kilencvenes éveket és a rendszerváltás utáni eseményeket is megidézi. Vida esszéje viszont elegendő alapot szolgáltat a művek befogadásához azok számára is, akik nem ismerik a Kónya-Pető vita részleteit. Egy bevezető versből és három ciklusból áll a könyv, melyeknek címei a vitából származó idézetek.

A nyitóvers (A mai evangélium) elkülönül a kötet ciklusaitól, és hasonlóan a borítón olvasható esszéhez, kontextualizál, emellett megadja az alaphangot, illetve a szerzői vállalásokat. A hangnem közvetlen, az olvasót szólítja meg, ez a megoldás az egész kötetre jellemző, viszont, ahogy azt később látni lehet, a megszólított személye változik, a kiléte nem egyértelmű, tehát nem kizárólag az olvasókhoz, hanem egy specifikus olvasóhoz címzett művek is előfordulnak. A nyitóversben Vida rögzíti a kötet céljait, felidézi a Kónya-Pető vitát mint a kompozíciót leginkább meghatározó történelmi eseményt, illetve az azzal kapcsolatos igazságtétel kérdését. A könyvben előkerülő alanyiság problematikájára is kitér: „A vers csapda: azt mondom, ez a valóság, / leírom a nevem, a személyiigazolvány-számomat bevésem, / a kapukódot megadom, és utána így szólok, / ne törjetek be a házamba, légy szíves, / nem fogtok találni semmit, ez irodalom.” (A mai evangélium). A szerző ezzel a gesztussal elhatárolódik a sok esetben valóban alanyi líraként is olvasható szövegektől.

Nem egyszer kiszól a versekből Vida Kamilla, az újságíró, a televíziós műsorvezető, a költő, viszont ez poétikai eszköz, amely a művek tartalmi és szimbolikai megértését segíti. Az alanyiság hol jobban, hol kevésbé kézzelfogható a szövegekben, azonban mindig érdemes elvonatkoztatni tőle. A nyitóvers tehát lectori salutemként, illetve a kötet befogadására vonatkozó eligazításként is olvasható.

Az első ciklus címe (I. „Üvöltve nem lehet Európába menni” (Feledy Péter)) a Kónya-Pető vita moderátorától, Feledy Pétertől származik. Csak lazán ugyan, viszont ehhez a megszólaláshoz köthető illúziókról, nemzeti összetartozásról, valamint a haladás és közösségiség kérdésköreiről szól a ciklus. A versek leginkább napjaink helyzetére és problémáira reflektálnak. Irodalom és közélet összefonódására, a nők közéleti szerepvállalására, illetve a közéleti csatározásokra. Az, hogy a közéleti témákban, olykor nyilvánosan megszólaló egyén miként határozhatja meg magát, többször előkerül a ciklusban. Mit jelent magyarnak, nőnek, nyilvános szereplőnek lenni egy polarizált társadalomban, amit folyton harc és ütközet, győzelem és vereség, támadás és védekezés határoz meg. Kifejezetten érdekes a Városi rendőrkapitányság, Jókai tér 12., H-3910 Tokaj című vers. A mű egy levél, vagy közlemény, amelyben egy cigányzenekar létrehozását propagálják, a fiktív Csillagtő nevű településen. A vidék lemaradását, illetve a fejlesztés és az etnikumok kérdéseit izgalmas módon jeleníti meg a szöveg. A haszonelvűség is megjelenik a versben: „Ha az öt csillagtői fiatal megalakít egy zenekart, / Akkor példakép lesz a többi számára. / Meglenne biztos megélhetésük és a jövőjük, / valamint alkalom adódik a devizahozásra / Csillagtő és az ország érdekében.” Ebből a részletből látszik a szerző problémaérzékeny hozzáállása, illetve az, hogy milyen kimunkált és természetes módon képes az illúziókat lebontani. A versben leírt szép és közhasznú projekt is a pénzt, a fiskális számítást hordozza magában, tehát minden emberséges kezdeményezés mögött ott lappang az embertelen haszon, a „deviza”.

A második ciklus (II. „Én még egyszer szeretném mondani, hogy nem az a kérdés, hogy »Na, és akkor mi van?«, hanem azt szeretném önökkel megértetni, hogy reálisan mérik-e föl a lehetőségeket, amikor leszámolásra gondolnak. Én tartok tőle, hogy nem.” (Pető Iván)) direktebb módon vonultatja fel a kötet főbb témáit, fókuszáltabb, mint az első ciklus. Itt jelenik meg Kónya Imre és Pető Iván mint egy testvérpár, a lírai én gyermekei. Az ismert politikusokat infantilizálja a szerző, gyermeki nézőpontból és ellentmondásosan felnőttes környezetben jelenik meg a vita során megfogalmazott állásfoglalásuk, magatartásuk, történelem- és demokráciaszemléletük. Még egy visszatérő karakter mutatkozik be a ciklusban, Joci, aki levelekben családi eseményekről és traumákról elmélkedik, és többször említést tesz a két „gyerekről”. A második ciklus utalások terén erősebben támaszkodik a kilencvenes évekre. Főleg Imre és Iván karakterén keresztül, de előkerül egy Trabant és Portik Tamás is. A Kónya-Pető konfliktus legélesebben talán a Harcmodor című versben jelenik meg. A francia forradalom történelmi példáját idézi fel a szerző, azon keresztül a két ellentétes álláspontot. Imre „Elbűvölve nézte, hogy milyen, / amikor jó a terror, (…) Iván unta, forgatta a szemét, / kérte, hogy inkább nézzük meg az Eiffel-tornyot. / Mondtam neki, hogy jó, elkísérlek, / de arra még száz évet várni kell,”. A romantikus, történelmi igazságtételekre visszatekintő Imre és a jövőt szem előtt tartó, óvatosabb, finomabb jellemű Iván világlátása ebben a versben is egymásnak feszül. A ciklus ugyanakkor nem szakad el jelenünktől, aktuális közéleti helyzetek, benyomások is megjelennek több versben.

A harmadik ciklus (III. „És akkor Orbán Viktor azt mondta nekem, hogy ide figyelj, ezt nem csináljátok jól, mert mindenki rátok fog haragudni. Aki nem kapott semmit, az azért. Aki meg kapott valamit, az azért, mert keveset kap. És erre én azt mondtam, hogy Viktor, neked lehet, hogy igazad van, de ha nem tudunk minden igényt kielégíteni, mert az ország nem bírja, akkor legalább annyit adjunk, amennyit bírunk, ez a mi kötelességünk.” (Kónya Imre)) tovább viszi az előző két ciklus motívumait, karaktereit és megszólalási-megszólítási módjait. Viszont ellentétben velük, inkább kerülnek előtérbe a számvetés, a döntés és a jövőre vonatkozó gondolatok. Utóbbiakhoz olykor a remény és megbékélés, olykor pedig a szorongás és a borúlátás kapcsolódik. Itt is fontos szerepet töltenek be Imre és Iván karakterei, illetve a szerző/lírai én is előlép, néha tolakodó módon: „Én pedig Vida Kamilla vagyok, budapesti költő, újságíró. / Mindez nektek szól, azt akarom, hogy ti olvassátok,” (2025. február 22.). Ez a fajta kiszólás a ciklusban, de a kötet más verseiben is sokszor a líraiság rovására megy.

A túlságosan explicit, programszerű kijelentések, akár egy versen belül is élesen ellentétben állnak az egyébként kimunkált és átgondolt versnyelvvel, és rossz értelemben vett publicisztikai jelleget adnak egyes szövegeknek. Nyilvánvalóan ez a műfajból adódó probléma, viszont Vida láthatóan otthonosan mozog ezekben a témákban és egy jól működő (részint Petri Györgytől eredeztethető) versnyelvet alkalmaz. Tehát ki lehetett volna küszöbölni ezt a negatív disszonanciát és jót tett volna a verseskötetnek, ha a szerző olykor kevésbé pamfletszerűen fejezi ki mondanivalóját.

Ettől eltekintve viszont a kötet iskolapéldája annak, hogy milyen a jó közéleti költészet, és milyen távlatokig lehet eljutni abból kiindulva. A túljáratott „Isten, haza, család” triászon jóval túllépve mindenki számára ismerős és átélhető témákat vonultat fel, személyes és általános üzeneteket is megfogalmaz. A didaktikusság és a publicisztikai jelleg mellett a műfaj nagy problémája a pillanatnyiság. Nem véletlen, hogy Vida már a borítón felkészíti az olvasót azokra az utalásokra, amelyek a kilencvenes évekre és a Kónya-Pető vitára vonatkoznak. Az alapszintű ismeretek nélkül ugyanis aligha lehetne megérteni a kötet vezérmotívumát, valamint a gyermekek, Imre és Iván szerepét. Ez pedig vonatkozik a korunk eseményeit tárgyaló versekre is. A szerző bravúros módon játszik az utalásokkal és az intertextualitással, az elmúlt évek közéleti és politikai eseményeit és megszólalásait remekül ágyazza bele műveibe. Viszont ez számunkra csak korlátolt ideig érthető, hiszen ahogy a tegnapi újsággal sem törődik senki, úgy ezek a ma működő utalások is erejüket vesztik. Ha harminc év múlva kiadják ezt a kötetet, akkor szükség lesz lábjegyzetekre, vagy olyan kontextualizáló, az olvasót segítő szövegre, mint amilyen ennél a kötetnél a borítón olvasható esszé. Vida azonban tisztában van a pillanatnyisággal (a Monológ tizenöt év múlva című versében körbe is járja ezt a problematikát), és igyekszik kihozni belőle a legtöbbet. Tudatosan játszik azzal, hogy rövid idő alatt miként változhat az olvasat, akár a választások hatására. Témák széles skáláját felvonultatva, a kurrens történést általános szimbólummá emelve eltávolodik a pusztán jelenbéli értelmezési lehetőségektől. Sikeresen eléri tehát, hogy könyv jelentéstartalmát ne kizárólag az utóbbi néhány év híreinek ismerete határozza meg.

Kónya Imre és Pető Iván testvérekként párbajoznak a kötetben. Ez a párbaj viszont sokkal többről szól, mint egy törvény elfogadása, a bennünk zajló küzdelmeket is magába foglalja. Ahogy a borítón is olvasható: „Két farkas lakozik bennünk”, viszont a könyv elolvasása után jó esetben két testvér fog, akik az eldönthetetlen konfliktusok, a kusza elvek és az egymással birokra kelő ideológiák ellenére mégis meg tudnak békélni.

Fotók: lira.hu, diaktajekoztatas.hu