A Műegyetem építészmérnöki karát aligha lehet úgy elvégezni, hogy a hallgató elméjében ne rögzüljön a funkció-szerkezet-forma hármas egysége, mint az épületekkel szemben támasztott alapkövetelmény. A bő kétezer éves triászt Vitruvius fogalmazta meg a De architectura libri decem (Tíz könyv az építészetről) című művében, azt állítva, hogy egy építészeti alkotás csak akkor tekinthető teljes értékűnek, ha három követelmény egyszerre érvényesül benne: utilitas (hasznosság), firmitas (szilárdság) és venustas (szépség). Bár a későbbi stíluskorszakok és irányzatok számtalan módon újraértelmezték ezt az elméletet, megkerülni sohasem tudták.

Amikor a gyárak tervezésébe belefásulva szépírásra adtam a fejem, még szakmai ártalomnak hittem, hogy a klasszikus építészeti alapelvet követve írom első novelláimat, de két prózakötet és három forgatókönyv után

meggyőződésemmé vált, hogy a vitruviusi triász érvényes megközelítés az irodalomban is.

Egy épület esetében nem igényel különösebb magyarázatot, mit értünk funkción, szerkezeten és formán, de egy szépirodalmi műben sem lehetetlen beazonosítani ezeket az attribútumokat. Számomra egy vers vagy próza alapvető funkciója – bármilyen pragmatikusan is hangzik –, hogy olyan alternatív valóságot hozzon létre, amelyben az olvasó egész egzisztenciájával elmerülhet, és önmagára ismerhet; szerkezet alatt a mű strukturális felépítésén túl azt a feszes dramaturgiai ívet értem, amely a szöveg hatóerejét végig megtartja; a forma pedig a nyelvhasználatból fakadó esztétikai minőség. Ha mindhárom területen erős egy írás, akkor érzelmet vált ki, és nyomot hagy az olvasóban. A folyóirat legfrissebb számában megjelent művek közül is azok álltak hozzám legközelebb, amelyekben érzékeltem a triász működését, és az építészetet nemcsak témaként kezelték, hanem beengedték a szöveg mélyrétegeibe.

A 2020-ban alapított NINCS összművészeti folyóirat az utóbbi években számos tematikus lapszámot jelentetett meg (Lomi, Nemzeti minimum, Queer...), és a szerkesztők ezúttal azokra a kérdésekre keresték a válaszokat, hogy miként kapcsolódik össze építészet és irodalom, hogyan jelenik meg a tér és az emlékezés a kortárs írásokban, és mit jelent fiktív tereket alkotni. A téma körüljárásához írókat, irodalmárokat, kritikusokat és képzőművészeket kértek fel. A lapszám különlegessége, hogy az egri Szövegtrafik és a debreceni Versműhely alkotói is helyet kaptak benne, ezáltal szélesebb körben is bemutatva a hazai fiatal irodalom szellemi és esztétikai műhelyeinek két bázisát.

A Versműhely szerzői közül Szegedi Eszter és Rezes József írásai léptek különösen élénk párbeszédbe az építészettel. Rezes Paneltörténetek című versében a versszakok négyzethálóba rendeződése nem öncélú grafikai játék, hanem a tartalom kivetülése a szövegstruktúrába. A mikroéletképek egymás mellé és fölé helyezése a panelházak sajátos közösségét mutatja be. Ami az első szinten megtörténik, az megismétlődhet a másodikon, majd a harmadikon, a személyes pillanatok úgy diffundálnak át a falakon, mint a dinsztelt hagymaszag. Aki valaha járt panelházban, pontosan érzi, miről is van itt szó.

Szegedi Eszter Dolgozói bejárat című versének ereje a genius loci ábrázolásában rejlik. Annak az egyedi hangulatnak és karakternek a megragadásában, amely egy helyet megkülönböztet minden más helytől. A kórházi közeg jellegzetes részletei sorakoznak itt föl, azonnal felébresztve az olvasóban saját személyes emlékeit. „Odabent a takarítók fertőtlenítős mopjai dörgölik a linóleumot.” „Egyformára kopott, vajsárga burkolat a folyosók falán, színes szektorok táblái, ajtószámok híján a logikának.” „Mosoda, a tiszta oldal ajtajánál ottfelejtett intenzíves ágy.” És a fiatal, egészségügyi dolgozóként tevékenykedő szerző végül önmagát is elhelyezi ebben a térben, finoman, hivalkodás nélkül, mégis a genius loci szerves részeként.

A szépirodalmi rovat legsűrűbb szövetű verseit Maros Márk írta (Arról, hogy mi folyik Georges Bataille könnycsatornájában; Siratóének a hormonokról), aki a lelki folyamatokat finom építészeti motívumhálóval ábrázolja: „kaméleonzöld szobák az agyban”, „mindenkiben van egy zajos tornaterem és egy üres szertár, ahová el lehet bújni”, „Úgy szeretek magamra tekinteni, mint egy kiürített kórházra.”.

A határok elmosódnak épített és lelki tér között, a test eggyé válik az épülettel, jól érzékeltetve az ember mindent belakni vágyó mohóságát.

Mindkét darabban kiemelt szerepet kap az érzéki megtapasztalás, nem véletlen, hogy egy Juhani Pallasmaa-idézet vezeti be őket, hiszen a finn mester fenomenológiai építészetelmélete szerint az épületet nem pusztán látjuk, hanem megérintjük, halljuk, szagoljuk, és egész egzisztenciánkkal érzékeljük.

Pallasmaa teóriája az egri Szövegtrafik irodalmi kör fiatal szerzőjének, Simon Flóra Veronikának írásában is megjelenik. A Posztumusz bagolyrapszódia című vers női alanya nemcsak látni akarja a kocsmát, ahol kedvesével megígérték egymásnak, hogy legjobb barátok lesznek, hanem érezni, érzékelni akarja az épületet. „A falkávát markolom”, „két ujjal simogatom”, „A jobb tenyerem izzadtságába kőpor vegyül.”, „Megkaparom a fehérre meszelt részt.”

Mintha a megszólaló bele akarná magát ásni az anyagba, hogy közelebb kerüljön az emlékeihez, és a helyet végigtapogatva próbálna kitalálni érzelmei útvesztőjéből.

„A kilincs nyikorogva hajlik meg az akaratom előtt” – írja, amiről eszünkbe juthat Pallasmaa gyakran idézett gondolata: „Az ajtókilincs az épület kézfogása”. Egy meghatározó érintés, amely az egyént összeköti az épülethez kötődő élményeivel és azokkal, akik előtte használták a teret. Simon versében a berendezés is összefonódik a kapcsolat múltjával, kiemelve az emlékezés fájdalmát: „A táskámat a pult melletti szófára hajítom, ahol annyiszor elaludtál. Ha most ráülnék, még érezném a frissen ébredt hajad illatát.”

A vitruviusi triász szempontjából izgalmas a Szövegtrafik másik tagjának, Galda Gábor Attilának az Escher-ekfrázis című verse. A szerző az emberi létezés paradox tapasztalatát úgy jeleníti meg, ahogy a holland grafikusművész ábrázolja első pillantásra képtelenségnek tűnő építészeti tereit. Az irodalmi szándékot követi a vers szerkezete és formája, a tartalom és a külcsín teljes összhangba kerül, a zárósorok érzelmi kontrasztjai pedig úgy vibrálnak, mint egy jól megkomponált homlokzat fény-árnyék játéka: „körülötted tériszony, benned panoráma, felnézel a mélységbe, szembenézel magaddal, neked szeretné adni a zuhanást, melléd feküdne a földet érésben.”

Rezes József (Paneltörténetek) és Galda Gábor Attila (Escher-ekfrázis) mellett Vági János író és építész is a szöveg strukturális alkotórészévé tette a térbeliséget.

Az Egy alakzatot kellene ábrázolnom, a tóruszt című prózájában a szövegformát geometriai testként értelmezte, és egy képzeletbeli tórusz (hétköznapi nevén lyukas fánk) palástján körkörös spirálban vezette végig a történetét. A nyitókép szereplője könyvet olvas, rábukkan benne egy figurára, és a történet vele folytatódik egészen addig, míg ő is kézbe nem vesz egy könyvet, amelyben valakinek átadja az elbeszélés fonalát. Tíz ilyen könyvből könyvbe ugrás után az eseménysor visszatér a kiindulóhelyzethez, de közben évezredeken és kontinenseken átívelő rohanásban találja magát az olvasó, és könnyen meggyűlhet a baja azzal, hogy rátaláljon egy mélyebben átérezhető emberi sorsra. A forma itt eluralkodik a tartalmon, de az ötlet eredeti, és a kivitelezés makulátlan.

A szépirodalmi rovat legerősebb darabjának Triebl Zsuzsanna Héjszerkezet című novelláját tartom. Számomra ebben valósul meg legharmonikusabban a funkció-szerkezet-forma egysége, melyet hajlamos vagyok megátalkodottan keresni minden irodalmi műben. A történet alternatív valósága koherens, a dramaturgia feszes: tömör nyitókép, pár ecsetvonással föltett kapcsolati háló, érthető motivációk, működőképes fordulópontok, többértelmű zárókép. A cselekmény helyszíneként és központi szimbólumként is megjelenő beton héjszerkezet pedig a szövegtest formájában is visszaköszön: a bekezdések nélküli, több szálat mozgató mondatáradat egy nagy, tagolatlan felületté áll össze.

Ezáltal bravúros módon három szinten is érvényesül a novella központi gondolata: az elvált szülők gyermekének egy filigrán lelki szerkezettel kell felvennie a két oldalirányból érkező folyamatos nyomást.

A kritika rovat írásaiban több olyan jelenség és stílusirányzat is terítékre kerül, amely a klasszikus építészeti gondolkodáshoz radikálisan viszonyul (posztmodern, konstruktivizmus, brutalizmus), vagy annak valamely követelményét szinte teljesen figyelmen kívül hagyja („nagytőke-falloszok”, zombiterek). Melhardt Gergő Város az irodalomban és azon kívül című írásának illusztrációi között szerepel a folyóirat címlapjául is választott tipográfiai kompozíció, Kassák Lajos Romboljatok hogy építhessetek és építsetek hogy győzhessetek című műve, a konstruktivista program tömör megfogalmazása. Ez a szemléletmód elutasítja a tetszetős megjelenésre való törekvést, és azt vallja, hogy az épület formájának a szerkezetből és a funkcióból kell fakadnia. Szoros rokonságot mutat vele a későbbi brutalizmus, amelynek újrafelfedezéséről és vizuális attitűddé válásáról ír Fodor Martin a Brutalizmus 2.0 – Betonból Ikon című esszéjében. Utóbbiban érdekesnek találtam a nézőpont jelentőségének kiemelését, mely kulcskérdés az irodalomban is: „megtanultunk másképp nézni bizonyos épületekre. Újraértékelni azt, amit korábban sokan értéktelennek vagy zavarónak láttak.”

A folyóirat képzőművészeti blokkja Schmied Andi ASSET TOWN című kiállításának kísérőszövegét közli, a műtárgyakról készült felvételekkel illusztrálva. (Bolla Ágnes interjúja Schmied Andival a prae.hu művészeti portálon itt olvasható.) A Trafó Galériában 2026 tavaszán bemutatott tárlat arra az építészeti anomáliára hívta fel a figyelmet, amikor egy lakóingatlan elveszíti eredeti funkcióját, és kizárólagos céljává egy dúsgazdag magánszemély vagyonának megőrzése, elrejtése és megsokszorozása válik. Ezeknek a „zombitereknek” tipikus példái „Manhattan szupermagas felhőkarcolói, melyekben a legexkluzívabb építészeti anyagokkal kialakított lakások gyakran úgy cserélnek tulajdonost, hogy soha nem lakott bennük senki; Dubaj – szintén többnyire lakatlan – mesterséges szigetei, melyek elsődlegesen gazdasági spekuláció és látványosság céljából épültek; vagy a londoni úgynevezett jéghegy-házak többszintes alagsori kiterjesztésekkel ellátott luxusingatlanjai.” Schmied munkája kitér arra is, hogy az ilyen projektek megszületését gyakran erőszakos tettek előzik meg (ökológiai károkozás, építőmunkások kizsákmányolása, stb.), és hogy a kapzsiság hogyan alakítja át egy épület, város vagy táj fizikai formáját.

A NINCS Online Folyóirat Építészet lapszámának írásai rávilágítanak, hogy gondolkodásunk és érzéki tapasztalataink mennyire térhez kötöttek. A szerzők számtalan módon használják az építményszerűséget: hol a szöveg strukturális megoldásaként, hol atmoszférateremtésként, hol tematikai elemként, hol a belső történések kivetüléseként. A valós, a fiktív és a lelki terek egymásba játszása jellemzi ezeket az írásokat éppúgy, mint a hétköznapi életünket, hiszen létünk elválaszthatatlan az épített környezetünktől. Építészet és irodalom pedig akkor mutatja legszebb arcát, amikor elméleti és gyakorlati szempontból is megőrzi emberközpontúságát.