Reggeli közben gondolatban feljegyzem magamnak, hogy ne felejtsek el Bolla Ágitól a nemrég megjelent verseskötetéből kérni egy példányt. Előző este Horváth Florencia két tucat életvezetési tanács között a lelkemre kötötte, hogy a FISZ Junior bemutatkozásán az első sorba kell ülnöm (nem mintha másképp terveztem volna), így az ebédlőből rögtön a színpadhoz indulok. Meglepetésemre a székeket most körbe rendezték, ami sokkal jobban illik a proszeminárium hangulatához, hiszen

a FISZ Junior vezetőivel, Pásztor Andival és Horváth Florenciával csak elméletileg beszélget Kiss A. Kriszta és Bordás Máté, gyakorlatilag nyitott diskurzussá alakul a program. 

Kezdésként a műhely egyik résztvevője, Bálint Réka olvassa fel egy versét, majd a 'pályakezdő' definícióját járjuk körbe. Horváth Florencia szerint természetes, hogy gimnazistaként eleinte olyan stílusú verseket írunk, mint amilyeneket olvasunk, de fontos, hogy egy idő után túl tudjunk ezen lépni és megtaláljuk a saját hangunkat. Megjegyzi, hogy lehet pályakezdő az is, aki élete első verseit hozta el most a táborba, és az is, akinek jelent már meg kötete.

Jelentős lépés, amikor a szerző tudatosan foglalkozik a szövegeivel, és már nem csak magának ír.

Pásztor Andi szerint maga az irodalomhoz való csatlakozás iránti szándék is belépésnek minősülhet. Elgondolkodtató felvetés hangzik el az egyik résztvevőtől, miszerint pályakezdőnek számít-e az, aki közlési szándék nélkül ír. Felmerül, hogy így természetesen nincs „pálya”, amin elindulhatna a szerző, ezt továbbgondolva pedig Emily Dickinson nevét említjük, aki viszont az irodalmi kánon része, mégis rendkívül keveset publikált élete során. Pontos definíciót továbbra sem találunk, ám elhangzik, hogy ezek szerint vannak „halott pályakezdők”.

„Műhelyezési szempontból is mérvadó, hogy terápiás jelleggel írt, vagy publikálásra szánt műről van-e szó”

– teszi hozzá Horváth, majd Pásztor Andi hangsúlyozza ki egy esetleges intézményesített keret lehetőségét. „Egy intézményesített keret segíthetne a definiálásban, de most nincsenek keretek” – foglalja össze, hozzátéve, nem biztos, hogy kellene definiálni, de ez is egy opció. Agóts Matyi emeli be azt a megközelítést, miszerint a pályakezdés az irodalmi életbe szociális kapcsolódáshoz köthető. Véleménye szerint fontos a személyes jelenlét és az emberi kapcsolatok. Egy másik résztvevő úgy gondolja, a pályakezdővé válás nem valósulhat meg egy eseményt követően, hanem inkább egy hosszabb időszak alatt történik meg.

 Felmerül, hogy van-e a pályakezdő fogalmának degradáló töltete. Horváth szerint fontos, hogy

magunkban érezzük, hogy igenis megérkeztünk az irodalomba.

Az első publikálások nehézségei is felmerülnek, Hajdu Levi szerint „a pályakezdőknél még megy az elismerésért való harc”. Sokan középgenerációsként is pályakezdőnek érzik magukat, vagy az a benyomásuk, hogy az irodalom perifériáján állnak. Ismét felolvasás következik, Bálint Réka Galamb című versét hallhatjuk. Ezután Bordás Máté veti fel a pályakezdés és az életkor közötti összefüggést. Erre reflektálva Horváth a Mélylevegő című regényt említi, amelynek megjelenésekor Halász Rita 41 éves volt. A műhelyvezetők személyes példát is említenek, Pásztor Andi 29 éves volt, amikor először a FISZ-táborban járt, Horváth pedig fiatalabb korában lépett az irodalmi pályára. Természetesen az olvasás szerepe is szóba kerül, minél idősebb egy szerző, (jó esetben) annál több művet olvasott, amelyeknek hatása lehet írásaira. Végül arra jutunk, az életkor nem mérvadó a pályakezdés kapcsán, lehetnek előnyei és hátrányai is. 

Az elindulás nehézségei kapcsán hangzik el, hogy fiatalként nem mindig egyértelmű, hogy kihez fordulhatunk, és hogyan kapcsolódhatunk a kortárs irodalomhoz. Pásztor Andi ennek kapcsán a jó pedagógusok jelentőségére hívja fel a figyelmet. Ismét a publikálás nehézségeiről esik szó,

Pásztor szerint rendkívül fontos az alázat, de kell egy kis gőg is a túléléshez.

Horváth hozzáteszi, a műhelyezések megedzenek a kritikák fogadására. Elmesélik, a FISZ Junior műhelyeinek során inkább Florencia volt a „vajszívűbb” kettejük közül, inkább Andi volt az, aki szigorúbban bánt a szövegekkel. Kifejtik, nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen fiatalokról van szó, fontos, hogy a szövegeiken valóban fejleszteni tudjanak, egy rövid „jó volt a vers” véleményből nem tudnának építkezni. Bálint Réka számára nem volt zavaró, hogy szétszedték a verseit, mivel úgy érezte, komolyan veszik azokat.

Az utolsó műhelymunkára indulva azon gondolkodom, min változtatott volna, ha gimis koromban találok rá a FISZ-re, de rá kell jönnöm, ezt már sosem tudom meg, így csak örülök, hogy most itt lehetek. A horgásztóhoz érve mindenki megpróbál egy nem törött műanyag széket kiválasztani magának, majd rögtön bele is vágunk az aznapi terveknek, Patat Bencével tipikus problémákat, kiadói szituációkat, és elindulási lehetőségeket vitatunk meg. A műhelyezők közt akad, aki még nem publikált fordítást (köztük én is), és akad, aki már gyakorlottnak számít, így lelkesen jegyzetelve bombázom a többieket kérdésekkel. A tippek és tanácsok megosztása után a normáliákról beszélgetünk, majd Tan Twan Eng The Garden of Evening Mist című szövegének részleteit fordítjuk. Ebéd után azokat a hozott szövegeket nézzük meg, amelyekre az előző napokban nem került sor. A műhely végén Patat Bence a benyomásunkról és véleményünkről kérdez, a többiek is hozzám hasonlóan élték meg a négy napnyi műhelymunkát. Rengeteget adott hozzá a közös munkához, hogy ilyen

színes háttér-és nyelvtudással rendelkezünk, a hangulat nem volt feszengős, bárki bátran mert kérdezni vagy hozzászólni.

Bár a műhelyezés élménye Nádasdy Ádámmal felejthetetlen marad, Patat Bence műhelye egyetlen másodpercig sem okozott csalódást, bízom benne, hogy jövőre is együtt kereshetjük a műfordítás receptjeit.

A tótól lefelé sétálva hirtelen Bödecs Laci terem mellettem – kezében az elveszettnek hitt poharammal. Amikor rákérdezek, hogyan szerezte meg, csak mosolyogva megvonja a vállát. Ez is a FISZ-tábor egyik rejtélyes csodája marad. Úgy látszik, a táborozók az utolsó műhely végére sem vesztették el lelkesedésüket, a színpad előtti tér szinte megtelik, a mikrofont pedig Juhász Tibi ragadja meg, hogy Kollár Árpádot kérdezze a 2025-ben megjelent Nád című kötetéről.

Bár a tavalyi utolsó napot kihagytam, azért eljutott hozzám a hír, miszerint a Szövegpokol nem egy röpke program, így kihasználom az este nyolcig hátralévő pár órát, és a szobánkba vonulok, hogy a még friss emlékeim írjam le az első napról szóló beszámolómba. Nyolc órakor szó szerint izzó levegő áramlik be a nyitott ablakon, kétségkívül kezdődik a Szövegpokol. Lecsukom a laptopom és a színpad felé veszem az irányt. A kis füves területen egy tapodtat sem lehet lépni, a felolvasásokra kivétel nélkül mindenki kíváncsi.

Az összegyűlt táborozókat Górász Peti és Kollár Árpád, korábbi FISZ-elnök köszönti,

majd fel is konferálják az első felolvasót, Galda Gábort. Atlasz Bence novellája még sokáig velem marad, a szöveg első verzióját már láttam, így az elhangzott változat után büszkén mosolyogva megyek oda hozzá. A következő néhány óra egyetlen, óriási tapsviharrá sűrűsödik, a mikrofon előtt egymást váltják a táborozók, hol líra, hol próza vagy éppen fordítás részleteket hallhatunk. Nem tudom, meddig járt a mikrofon kézről-kézre, az biztos, hogy aki szerette volna megmutatni, hogy min dolgozott az elmúlt napokban, annak lehetősége nyílt rá. Fáradtságunk ellenére sem megyünk aludni a Szövegpokol után, a DJ-pult az utolsó estén sem marad üresen, ahogy a poharak és beszélgetésre szánt terek sem. 

Reggel összepakolás közben nem tudok megálljt parancsolni a filozofikus hangvételű gondolataimnak, próbálom az idei táborélményt a tavalyihoz hasonlítani. Akkor azt éreztem, még csak kóstolgatom ezt a furcsa közeget, amit kortárs irodalomnak hívunk, és bár már akkor is tetszett, az elmúlt egy év során kezdtem benne magam otthonosan érezni. Ebben pedig óriási szerepe van

azoknak az embereknek, akiket az irodalomnak hála ismerhetek, és akikkel a FISZ-tábornak hála eltölthettem ezt a rendkívüli négy napot.

Már a kocsiban sorakoznak a táskáink, de Papp A. Pankával nehezen búcsúzkodunk. A reggelbe még belefér egy nyugis kávézás Terék Annával, majd egy legalább másfél órás „jaj, csak még azt akartam mondani”. Biztosan maradtak befejezetlen diskurzusok, de jól esik tudni, hogy jövő nyáron ugyanitt folytathatjuk, ahol abbahagytuk, és lesz kihez fordulni tanácsért, véleményért, fröccsért, ölelésért, lehetetlen szóviccért és támogatásért.

Fotók: Oláh Gergely Máté/FISZ Facebook-oldala