Bicskei Gabriella A Puha kert és a Lordanya képpel című kötetei után most nem prózát, hanem prózaverseket írt. Ami mindhárom kötetben szembetűnő, mondja Sági Varga, hogy különböző élethelyzetek mélységeiben kutatnak. Ebben a harmadik kötetben amellett, hogy műfajváltás történik, és a próza a líra felé tolódik el, felerősödnek a női szerepek, a női hangok. Ez adott támpontot a Bicskei Gabriellával folytatott további beszélgetésnek.

Sági Varga Kinga kérdésére, hogy kik ezek a kötetben szereplő barátnők, hogyan és honnan gyűltek össze a történeteik, azt válaszolta a szerző, hogy nem akart verseket publikálni, sőt verseket írni sem, de mégis adódott az az élethelyzet, hogy Szabadkán a gimiben diákjai verseivel foglalkozott évekig, még egy verskötetet is összehoztak velük. Mintegy 2016-tól 2021-ig volt jó pár olyan diákja, főleg lányok, akiknek gondozta a verseit, magyarországi irodalmi folyóiratoknak küldte őket, ahol meg is jelentek. Az egyik diáklánynak verskötete is jelent meg abban az időben a Forum Kiadónál, Bicskei szerkesztette, így hosszabb ideig kellett ezekkel a versekkel foglalkozniuk közösen. Ezek a diákversek, főleg a lányok versei adták az ötletet, a löketet ahhoz, hogy Bicskei is kipróbálja magát a versírásban. Megpróbálta, az elején nem volt túl könnyű átállnia erre, a szavakban való utazásra, de végül elindult, és aztán így lett rengeteg vers, sokkal több, mint ami a kötetben szerepel. Kísérletezgetett, tette hozzá, önmagával is.

Arra a kérdésre, hogy kik a barátnők, azt mondta, nem lényeges, lehetnének az ő barátnői is, de ugyanúgy mindannyiunk barátnői. Vagy csak olyan történetek, amelyek által a női identitás formálódik, felépül. Sok történet, sok barátnő. De lehet ez egy barátnő, egy nő története is.

A kötet verseiben mitológiai alakok sorsa keveredik mai nőtörténetekkel, így aztán a szövegek polifonikusak. Hogy a mitológiai és a bibliai történetek mennyire meghatározók a versekben, és miért ezek a történetek, azt válaszolta a szerző, hogy miután 2016-tól 2020-ig összejött egy vastag kötetnyi verse, 2023-ban megnézték őket, és arra jutottak, kezdeni kellene velük valamit. Csakhogy abban a formában, ahogy azok léteztek, ő semmiképp sem vállalta volna fel őket. Hiába volt ott korábban a tendencia, a vágy, hogy ő is akar olyan „lányos” verseket írni, mint a diákjai, később már, miután megszülettek azok, azt érezte, mégsem szeretné őket publikálni. Eleve attól is próbált tartózkodni, hogy versei jelenjenek meg. Valahogy elkönyvelte magát úgy, mint aki csak prózát ír, az az otthonos terepe.

Majd különböző bekérdezésekre Bicskei még elmondta, hogy mivel egészen kisgyerek kora óta ismeri a bibliai történeteket, ahogy a görög mitológia történeteit is, ezért kézenfekvő volt számára, hogy rájuk támaszkodik, rájuk vetíti ki ezeket az ún. lányos sztorikat, a nők szemüvegén át láttatott történéseket, érzéseket. És így mégsem lettek annyira női aspektusokon keresztül megragadott mesék, láttatások. Próbálta általánosan érvényes mondandó felé hajlítani a kezdeti, a diákok ihlette régebbi verseket.

Sági Varga arra is rákérdezett, hogy a női lét ábrázolásához, mondhatni a női identitás kereséséhez szándékos-e ebben a kötetben a líra nyelve. Erre Bicskei elmondta, annyiban szándékos, ahogy az előbb említette, a diákok adtak ötletet hozzá, hogy ő is kipróbálja magát a versírásban, ugyanakkor meg abban nem szándékos, hogy a női létet ábrázolja, azt prózában is megtehette volna. 

A Dugonics téri könyvbemutatón A nő is, aki nem lehetne a magát átrendező félelem című prózaverset olvasta fel a szerző, amit Sági Varga Kinga választotta számára. Hasonló, házakban való bolyongásokról rendszeresen szokott álmodni, gyerekkora óta – teszi hozzá.

Intenzív, kék színű képek kommunikálnak a kötetben a szövegekkel. Hogy hogyan talált egymásra az író és az illusztrátor, Bezzeg Gyula, azt nyilatkozta Bicskei, hogy Bezzeg Gyulát megkérte, adjon a kötethez fekete-fehér fotókat, mivel pár éve egy olyan verskötetet szerkesztett a Forumnak, amit Gyula illusztrált. És így jött az ötlet, ezekhez a prózaversekhez is hasonlókat tudott elképzelni. Bezzeg elvállalta a felkérést, olvasgatta a kéziratot, s utólag jött neki a cianotípia ötlete. Így lettek kékek a képek. Első ránézésre kicsit szokatlanok voltak Bicskei számára, de gyorsan megbarátkozott velük, azóta meg el sem tudna képzelni más képeket, a borítóra meg végképp nem, csak Bezzeg Gyula kék varjúját.

A Dugonics téri könyvbemutató után én is feltettem egy kérdést a szerzőnek, direkt olyat, amiről tudom, hogy nem szeretik az írók, ha ezt kérdezik tőlük: kiknek ajánlanák új könyvüket, esetleg adnának-e valamilyen támpontot az olvasáshoz.

A kötettel kapcsolatban Bicskei elmondta, hogy ő sem szeret erre a kérdésre válaszolni, ajánlani nem szokta senkinek a könyveit, aki késztetést érez, majd elolvassa, vagy akkor is elolvassa, ha nem érez túl nagy késztetést, de mégis. Majd hozzátette, hogy 

Hágár számára azt az idegenségtapasztalatot, otthontalanságot, vándorlást testesíti meg gyerek kora óta, amit ő saját tapasztalatai alapján is magáénak vallhat, de nyilván mindenkinek része volt már hasonló tapasztalatokban.

Bicskeit, bevallása szerint, túlzottan izgatja a puszta, a sivatag mint térforma. Majd hozzáteszi, hogy a Hágár-történet saját magunk számára egy példázat, egy elbeszélés arról, hogy egy kitörölhetetlenül idegenszerűséggel átszőtt világba vétettünk, amelynek idegenszerűségétől nem tudjuk magunkat távol tartani.

Fotó: Szabó Enikő, Szabó Krisztina /  Ünnepi Könyvhét Szeged Facebook-oldala