Az eseményt 2026. július 21-jén 18 órától az RS9 Színházhoz tartozó Vallai Kertben tartották, ezúttal is a Chatham House-szabály szerint, mint az előző alkalommal.

Az archívum össztársadalmi szerepe

A kerekasztalon résztvevő szakemberek tételmondatként megállapítják, hogy az archívum teljesen átláthatatlan, és vagy hozzáférhetetlen vagy kiszámíthatatlanok a kutathatóság feltételei. Ez, úgy vélik, az egész társadalmat érintő probléma. Menyhért Anna ott ismertetett Archívum és trauma című szövegére hivatkozva kifejtik (hamarosan olvasható lesz a Literán), hogy a NER alatt létrejött kaotikus, átláthatatlan állapot nem csupán hozzá nem értő döntések eredménye, hanem szisztematikus kártevésé is: a hozzáférés a privilégiumok körébe került, kizáró kontroll alá, e látszólagos tehetetlenség pedig intézményi abúzussal ér fel. A múlt sokféleségének, megismerhetőségének ellehetetlenítése lehetővé teszi a hatalom számára nem csak a jelen, de a múlt uralását is, és így a társadalom talajvesztettségét eredményezi.

A korábbi konfliktusok megértése közösségi identitásképző eszköz, és a kollektív traumák feldolgozásához is elengedhetetlen. A magyar társadalom traumatikus történetei ma is meghatározzák a közösséget. A gyógyulás feltétele a fájdalmas események kollektív emlékezetbe való reintegrálása. A Rádió archívumában a múlt hangjai szólalnak meg, így az a feldolgozás segítésére is alkalmas.

Emellett számos más funkciója is van:  a művészeti szférában, valamint az oktatásban és kutatásban való felhasználása is jelentős lehetne. A beszélők úgy vélik, minden történeti stúdium alapvető eszköze kellene legyen az archívumi információbázis, ám ez „jelenlegi állapotában” szinte használhatatlan. 

Jelenlegi állapot

Tapasztalataik alapján az archívum ma egy „felfoghatatlan kásahegy”. A rendszerváltás utáni egységesítési szándékot pozitív irányként értékelik, amelyet a 2011-es médiatörvény bevezetése tört meg. Nyomon követhető az egyes, már digitalizált és elérhetővé tett gyűjtemények fokozatos korlátozása, annak ellenére, hogy a törvény elvileg most is garantálja a közkincsekhez való hozzáférést.

A gyűjtemények fizikailag is szétszóródtak, áthelyezték, átalakították őket, és ezekről legtöbb esetben még leltár sem készült. Példaként említik a belső kiadású Tömegkommunikációs Kutatóközpont teljes sorozatát, valamint a néhai Salamon István által összeállított bibliográfiában még szereplő belsős dokumentumokat és írásos anyagokat, amelyek kikerültek a rendszerből – nem tudni pontosan, hova. A szakirodalom az audiovizuális gyűjtemény része, mint a hivatkozott INA (Institut National de l’Audiovisuel / Nemzeti Audiovizuális Intézet) is mutatja, így elengedhetetlen lenne visszagyűjteni a médiatörténeti szakkönyvtárat.

Hozzáférhetőség

A másik legégetőbb probléma a hozzáférhetetlenség. Az irodalmi, történelmi, zenei és színházi szféra is egyöntetűen tapasztalja ezt a hiányosságot. Úgy vélik, a közmédia iránytű kellene legyen minden más médium számára, ám ha a közös emléktár „közös” mivoltát megtagadják, elveszti ezt a funkciót. Az előző rendszer kifejezetten az átláthatatlan archívumot preferálta, amitől a múlt relativizálhatóbbá lett. 

A Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) jelen lévő képviselője megjegyzi, hogy a NAVA archívum hozzáférhető bármely kutató- és oktató intézmény és azok dolgozói számára, ám a résztvevők közül többen jelzik, hogy oktatóként és kutatóként sem jutnak hozzá számos kívánatos dokumentumhoz. Egyes jelenlévők elmondják, a fellelhető anyagoknak csupán a leltárához van hozzáférésük, más azt nehezményezi, hogy a NAVA eleve korlátozott, mert csak az adásba szerkesztett anyagok hozzáférhetők ott, tehát csak az kutatható, ami adásba került — ami az elmúlt évtizedekben nem mehetett le, ott nem található meg.

Az is felmerül, hogy számos anyag tévedéseket tartalmaz, ráadásul többnyire azok, amelyek a magyar média korábbi korszakaiból származnak, így például kutatók számára kifejezetten relevánsak lehetnének.

Piacosítás

A piacosítás problémaköre is felmerül, amely erősíti a hozzáférhetetlenség-faktort. A NAVA munkatársa hangsúlyozza, hogy a 2011-ben létrejött MTVA nem jogi tulajdonosa az archívumnak – az a Duna Médiaszolgáltató (DMSZ) –, így a műsorgyártást támogató archívumként jogilag meghatározhatja az árlistát.
De semmi nem kötelezi erre – vágja rá egy megszólaló. Sőt, az MTVA és a Duna MSZ napokon belül meg is szűnik, tehát itt az idő revideálni a Tartalomértékesítési árlistát, (amely itt elérhető) – akár a "tudományos kutatás:nulla forint" díjsor bevezetésével.

Megállapítják, hogy az MTVA „bekebelezett olyan archívumokat, amik nem voltak a sajátjai”, és önkényesen kezdett rendelkezni ezekkel. Például úgy, hogy anyagi feltételekhez, díjhoz kötötte ezek elérhetőségét.

A jelenlévők egy része a differenciálás gyakorlatát szorgalmazza: piacosító felhasználóknak – például filmprodukcióknak – megvásárolhatóvá tenni, de diákok, kutatók számára ingyen biztosítani hozzáférést. Ezt alátámasztja, hogy törvény szerint a közgyűjtemény a jogszabály szerint oktatási és kutatási célra ingyenesen felhasználható kellene legyen. Ez EU-s jogszabályokban is megjelenik. Felmerül az is, hogy lehet-e egyáltalán egy közpénzből működtetett intézménynek kereskedelmi bevétele. A vélemények itt is megoszlanak.

Egy hozzászóló tisztázza, hogy a közgyűjtemény alapvető, hármas feladata a dokumentumok megőrzése, feldolgozása és hozzáférhetővé tétele. Bár ezek közül egyik funkciót sem tölti be hiánytalanul jelenlegi állapotában, a hozzáférhetőséggel van a legtöbb probléma - ugyanakkor a megoldás is erre (lenne) a legegyszerűbb. Javasolja, hogy a felhasználói feltételek között a „cégek” és „magánszemélyek” mellett kezeljék a „kutatókat” különálló kategóriaként.

A Franciaországban alkalmazott rendszer jó példa az archívumi anyagok tartalmi kezelésének egységességére. Eszerint a gyűjtés, őrzés, gondozás és nyilvánossá tétel ugyanolyan felhasználási szabályrendszerben működik minden esetben, ha az a tartalom a közkincs része. Ez vonatkozik privát, magán, cégek által tulajdonolt archívumokra is, nem csak köztulajdonban lévőkre.

Megoldás

A jelenlegi kormányzat nyitottnak mutatkozik javaslatokra, ám ezeket strukturált formában kell összegezni. Az MTVA hiányosságai helyett a vízióalkotásra kell terelni a fókuszt, hívja fel a figyelmet a Rádiófórumokat szervező Cseicsner Otília dramaturg.

Megfogalmazzák, hogy egy egységesített, digitalizált, összesített archívumra van szükség, amelynek feltétele az intézményekbe vetett bizalom megerősítése is – ugyanis, ha nincs társadalmi bizalom, az az egyben kívánatos hagyatékok intézményekből magángyűjteményekbe való „kimenekítését” is előidézheti. Ha a kutatók elé falat húznak az intézmények, a társadalom minden területén bizalmatlanság alakul ki – így az egyetemeken is.

A szakirodalom egységesítése mellett tárgyalásokat is szorgalmaznak a Pongrácz Gergely Alapítvánnyal a rádióesztétikai dolgozatok és iratanyagok visszaállítása érdekében, illetve mindazon dokumentumok listájának közzétételét, amelyek a Nahimi Péter vezette kiskunmajsai Pongrácz Gergely Alapítványhoz kerültek (leltárjegyzék, katalógus).

Farkas Erika moderátor úgy foglalja össze az elhangzottakat, hogy az egyértelmű cél a transzparens, átlátható, ingyenes és egységes gyűjtemény létrehozása. Új médiatörvényre, új struktúrára van szükség, amely egységessé teszi a tartalmak kezelését. Ehhez szorgalmazzák az EBU (Európai Műsorszolgáltatók Uniója) partnerek bevált gyakorlatát, a nemzetközi jó példák alkalmazását. Közös észrevétel- és javaslatcsomag kidolgozására hívják a jelenlévőket, melyeket összefésülve, néhány oldalas dokumentumként küldhetnek tovább a minisztériumnak. A NAVA képviselője biztosítja a résztvevőket, hogy számíthatnak az intézményük támogatására, a cél ugyanis közös.

Utolsó megszólalásként szorgalmazzák az ágazatközi egyeztetést – a média, a közgyűjtemények felelősei, kulturális intézmények és a jogi tárca, valamint a technikai, informatikai oldal és a felhasználók párbeszédét, amely ezekkel a találkozásokkal kezdődik, de folytatódnia kell.

Intézmények, melyek jelen voltak: OSZK, OSZMI, PIM, NAVA, NFI, MNM, EKKE Történelemtudományi Doktori Iskola, CEU, Politikatudományi Intézet, MÚOSZ, Diósdi Rádió és TV Múzeum.

Fotó: A Magyar Rádió 20-as stúdiója, Sinkovits Imre és Ruttkai Éva, 1971.
Készítette: Szalay Zoltán / Fortepan