Még nem teljesen egyértelmű, hogy a darab elkezdődött-e már, amikor egy fiatal, kiskosztümös lány (akiről később kiderül, hogy maga a konferanszié, Sipos Ilka alakításában), nagy fekete mappából elmagyarázza az előadás feliratozására vonatkozó szigorú szabályokat – mely felirat egyébként az előadás egésze alatt össze-vissza, kisebb-nagyobb sikerekkel működött, bár gondolom, a Nemzeti finanszírozására allokált pénzmennyiségből erre már nem futotta –, és egy bizonyos felügyelő lehetséges jelenlétéről is tájékoztatja a közönséget. Ez tulajdonképpen komikus is lehetne, ha nem traumatizált volna az elmúlt 16 év politikai légköre, melyben egy civilruhás kultúra-felügyelő felbukkanása annyira nem rugaszkodott volna el a valóságtól. 

A kulisszák és az egyenként feltűnő szereplők modern ruházata (Pál Alexandra munkája) már önmagában arra enged következtetni, hogy ez a Revizor felújított változata lesz. A modernitás értékelhető elemei az előbbiekben ki is merülnek, a magas elvárásaim azonnal zuhanórepülésbe kezdenek, amint megszólalnak a szereplők; az előadás első tíz percében több mém szövege hangzik el, mint a szociális média feed-emben az elmúlt 2 hétben. Viszont ahelyett, hogy ez a trash-kultúra felemelkedésének kommentárja lenne, a „hellyea” és a „side eye” kifejezések totális komolysággal csendülnek fel újra és újra, ami csak megerősít abban, hogy az előadás egy újabb elkeserítő próbálkozás egy középkorú társulat részéről a Z generációval való kapcsolatteremtésre. 

A mém-poénoknál persze nem állunk meg, kihagyhatatlan gegnek tetszik Orbán Viktor slim-fit-latte-avokádós fergeteges beszólása Hlesztakovra (Szabó Sebestyén László) vonatkoztatva, majd a második felvonásban az előbbi szájából elhangzik Kósa Lajos ikonikus kalasnyikovos beszédének egy részlete. Ezen a ponton óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ifj. Vidnyánszky Attila, az egykoron politikailag igencsak befolyásos, fideszes édesapja színházában, mégis mit akar elérni az ilyesfajta politikai telítettséggel?

Tudván, hogy a szöveget már korábban is felújították, érdekes végiggondolni azt is, hogy a határmenti kisstílű lokál-oligarchák vagyonmentése a feltételezett revizor érkezése előtt hogy néz ki most, a választások és a nagyobb stílű oligarchák vagyonmentésének fényében. De hogy mit jelent az, amikor a helyi dámák – a korrupt polgármester „chronically online” lánya és trófeafelesége – seggberakják a budapesti ballibsi Hlesztakovot egy gumibottal, azt már igazán csak a komoly, hozzáértő emberek tudnák megmondani, én sajnos nem szolgálhatok magyarázattal.

Az ilyen fokú véleménykáosz akár érdekes is lehetne egy függetlenebb színházban, egy szabadabb színházi szférában, de így csak inkonzisztens,

nem is beszélve arról, hogy olykor explicit módon sértő – a két cigány szereplő (Gál Natália, Heczel Jázmin) nemcsak a sztereotípiának megfelelően, ízléstelenül van kisminkelve és felöltöztetve, de még külön ki is emelik, hogy lopásból élnek, nem dolgoznak. Ezen a tortán már tényleg csak a hab lehet, hogy még „cigányosan” is beszéltetik őket.

Inkonzisztenciáról szólva, az előadásban annyi problémakör merült fel a korrupciótól kezdve a szegénységen át a színházig, hogy a néző már a szünet előtt telítődik. A telítődés persze nemcsak a tárgyalt problémák sokasága miatt következett be, a darab formanyelve is fárasztó volt, mind vizuálisan, mind pedig auditív szempontból. Bár a színpadkép végig ugyanaz maradt, a szereplők túlzó mozdulatai, a többszínű és erősségű fény használata a füstgéppel megspékelve, egyszerre volt monoton és túlburjánzó is. Zeneileg nem is lehetett volna kevésbé egységes, nagyjából az összes ismert musicalből és popszámból beadtak (feltehetőleg jogdíjhoz kötött) részleteket, amire a szereplők hol kisebb, hol pedig nagyobb sikertelenséggel rátátogták a szöveget. A darab zenés színház jellegének koronajelenete az, amikor a kiskosztümös konferanszié eltátogja az ABBA Money, money, money című számát, amiből egy egész társulatos táncos szám kerekedik. Ennek a szerkezeti jelentősége kimerül Hlesztakov lefizetésének felvezetésében, de az előadás egészét tekintve talán inkább a (főleg férfi nemű nézők) kókadozó figyelmét hivatott ismét felcsigázni. 

A Revizor eredeti történetétől csak a legvégén térnek el; miután Hlesztakov otthagyja őket a ráruházott pénzmennyiséggel, megérkeznek a valódi hivatalos személyek, akik elviszik a férfiakat a frontra, gyakorlatilag büntetésképpen. Letaglózva ülök, nem is értem teljesen, mi történt, rengeteg bennem a kérdés. Ha egy társulat úgy dönt, hogy egy ilyen volumenű problémát visz színre, amihez ennyi személyes traumájuk kötődik, miért ezt a drámát választják? Miért erőltetik bele ebbe a keretrendszerbe, miért így adják át? Mintha csak találomra böktek volna egy szövegre, aminek a végére beilleszthetik azt, amit szerettek volna. Az elkeserítő és aggasztó számomra tulajdonképpen csak az, hogy mi itt most csak ennyit láttunk az Ukrajnában élő emberek tapasztalásából. Ez mégis mi, ha nem a színház és a gondolkodó-alkotó réteg visszaélése a ráruházott felelősséggel?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt