A Hedda Gabler ebből a szempontból Ibsen legkegyetlenebb műve, az író sem feloldozást, sem erkölcsi tanulságot nem szolgáltat benne, ráadásul a címszereplője még csak nem is szerethető. Talán szerzőként maga sem döntötte el pontosan, ki is legyen Hedda, így válhatott e nőalak a drámairodalom egyik legizgalmasabb karakterévé, akit sokszor a női Hamletként, Jágóként emlegetnek. Valójában egyik sem helytálló teljesen, ő csak egy olyan nő, aki túl intelligens ahhoz, hogy megelégedjen a környezetével, de túl gyenge ahhoz, hogy kitörjön belőle.

A huszadik század számos rokon alakot teremtett számára. Tennessee Williams Blanche DuBois-ja ugyanúgy az illúziók és a valóság között őrlődik, Albee Martha figurája ugyanazzal a pusztító energiával támad környezetére. A közelebbi korból Lars von Trier Melancholiájának Justine-ja vagy a Gone Girl Amy Dunne-ja mutat hasonló jegyeket: intelligens, kontrollmániás, a társadalmi szerepekből kiábrándult nők, akik saját szabadságvágyukat végül rombolásba fordítják.

Az első találkozásom Hedda alakjával Ingrid Bergman legendás alakítása volt, aki a romantikus-arisztokratikus oldalt hangsúlyozta a filmvásznon, Heddája még egy bukott királynő rokona volt: büszke, elegáns, tragikus. Egyik legendás szerepe volt Almási Évának is, akinek alakítását őrzi egy elérhető tv-felvétel. Ő közelebb vitte a figurát a modern pszichológiai drámához, nála a frusztráció, az önutálat és a belső szorongás erősebben jelent meg, mint a társadalmi reprezentáció. És nemrégen Jordán Adél játszotta a szerepet a budapesti Katona József Színházban, egy radikálisan mai Heddát mutatva: ideges, nyugtalan, állandó mozgásban lévő, önmaga elől menekülő nőt, akiben a destrukció adja a kortárs életérzést.

A tatabányai Jászai Mari Színház előadásának Heddája, Dobó Enikő alakítása más irányból közelít. Nem démonizálja a figurát, és nem is pszichiátriai esetként kezeli. Az ő Heddája elsősorban intelligens. Játéka által a néző előbb érti meg a szereplőt, mintsem elítélné. Dobó nem a hisztériából építkezik, sokkal inkább a visszafojtásból, a tekintete végig többet mond a szövegnél. Az alakítása különössége, hogy minden gesztusa mögött érzékelhető egy másik, el nem játszott lehetőség. Mintha Hedda minden pillanatban más életet választhatna, de következetesen mindig a legrosszabbat választja. Dobó Enikő Heddáját nem a társadalom korlátozza, önmaga korlátozza saját magát és játékának legnagyobb erénye a modernitás. Egy mai embert látunk, aki képtelen megbékélni saját középszerűségével.

A férj, Tesman szerepét hagyományosan a jelentéktelen, kissé nevetséges férjek sorába szokták besorolni, de Figeczky Bence Tesmanja külön tanulmányt érdemel, mert árnyaltabb alakot teremt. Nem ostoba ember, de csupán egyetlen területen tehetséges és érdeklődő: a tudományos munkában. A színész finom eszközökkel érzékelteti azt a tragikomikus helyzetet, hogy Tesman nem veszi észre, kivel él együtt, nem rossz férj ő, hanem alkalmatlan férj. Figeczky játéka ezért szomorú, mert olyan ember portréját rajzolja, aki egész életében rossz kérdéseket tesz fel és még a helyes válaszok mellett is elmegy. 

Mikola Gergő Lövborgja a rendezés egyik legizgalmasabb teljesítménye. Ibsennél Lövborg veszélyes figura, a tehetség és az önpusztítás különös elegye. Mikola nem romantikus lázadót játszik, nincs benne bohém póz vagy művészlegendárium, azt mutatja meg, milyen törékeny egy olyan ember, aki egyszer már legyőzte önmagát, így pontosan tudja, milyen könnyű újra elbukni. Mikola nagy energiával, ugyanakkor pontos kontrollal építi fel a figurát, így Hedda pusztítása nem egy eleve elveszett embert ér utol, hanem valakit, aki éppen meg is menekülhetne. Ettől válik a történet Tatabányán valóban kegyetlenné. 

Urbán-Szabó Fanni Elvstednéje fontos és pontos ellenpontja Dobó Enikő Heddájának. Sok előadásban Thea Elvsted pusztán áldozat, a női jóság megtestesítője. Urbán-Szabó ennél többet mutat. Félénk, bizonytalan, sérülékeny nőt, akinek van erkölcsi bátorsága, egy olyan tulajdonság, amelyből Heddának semmi sem jutott. A színésznő nem hagyja, hogy a karakter eltűnjön a címszereplő árnyékában, folyamatosan emlékeztet arra, hogy a szeretet és az alkotó együttműködés ugyanúgy lehet emberi erő, mint a manipuláció.

Crespo Rodrigo Brack bírája járja be a legnagyobb utat az előadásban. Crespo Rodrigo színészi jelenléte a tükre Heddának, maga is úgy formálja meg a szerepét, hogy a figurában egyszerre van jelen a tehetség és a gyengeség, nem a bukás érdekli, hanem annak mechanizmusa. A színész kiválóan használja személyes adottságait: az első jelenetekben megnyerő, elegáns, biztonságot sugárzó férfiként jelenik meg, olyan emberként, akit minden társaság szívesen lát. Ezért hat nyugtalanítóan, ahogy a figura fokozatosan felfedi valódi természetét.

Crespo nem hirtelen vált át gonosszá, lassan húzza le a civilizáció vékony mázát a karakteréről. A végére pedig a jó modor mögül előbújik a birtoklásvágy, a zsarolás és a hatalmi ösztön, ráadásként a figura egyszerre marad hiteles és félelmetes.

Egri Márta jelenléte Julle, a férj nagynénje szerepében szinte színháztörténeti dimenziót ad az előadásnak. Az ő játékában még felismerhető az a mesterségbeli pontosság, amely a klasszikus magyar színjátszás legjobb hagyományait őrzi. Nem modernkedik, nem aktualizál, nem ironizál. Egyszerűen jelen van, így válik korszerűvé. A fiatalabb generáció széttartó, pszichológiai alapú színjátszása mellett Egri minden megszólalása stabil szerkezetet ad az előadásnak.

Az a legérdekesebb a tatabányai előadásban, hogy a rendezés nem próbálja eltüntetni a különböző színésziskolák közötti különbségeket. Ellenkezőleg: felhasználja őket. Ebben az előadásban Egri Márta a múlt folytonosságát képviseli, Dobó Enikő a jelen bizonytalanságát, Crespo Rodrigo a kettő közötti átmenetet. Így az előadás nem csupán Ibsen drámájáról beszél, de a magyar színház jelenlegi állapotáról is, ez igazán ibseni vonása, hisz Ibsen darabjai sem soha arról szólnak, amiről látszólag szólnak. A Hedda Gabler sem egy boldogtalan házasság története, hanem annak a rettenetes felismerésnek a drámája, hogy az ember legveszélyesebb ellenfele gyakran nem a társadalom, nem a környezete, hanem saját maga.

A produkció erénye az is, hogy a szereplők nem csupán Hedda körül keringenek. Guelmino Sándor rendezése érzékelteti, hogy valamennyien ugyanannak a válságnak más-más változatai: Tesman a középszerűség csapdája, Lövborg a tehetség önpusztítása, Elvstedné az erkölcsi kitartás lehetősége, Brack a hatalom cinizmusa, Julle pedig egy eltűnő értékrend utolsó képviselője. Hedda mindegyikükből elutasít valamit, és végül nem marad számára más, mint önmaga pusztító szabadsága. Így a tatabányai Hedda Gabler nem egyszerűen egy rendkívül összetett nőalak tragédiája, sokkal inkább egy közösség tragédiája, amelyben mindenki tudna élni, csak éppen senki sem tud boldog lenni. 
 

Fotók: Prokl Violetta