Mindenekelőtt szükséges megemlíteni a tér hatását, ugyanis a Ladó Galériával kapcsolatban nem tudunk elmenni amellett, hogy hol található. A galéria állásfoglalásának szerves részét képezi az úgynevezett küszöbfélelem feloldása, a kortárs művészet zártabb légkörének tágítása és nyitottá tétele. A művészet befogadásának és élvezetének joga mindenkit megillet, s ez a szemlélet a Klauzál téri vásárcsarnok emeleti helységében tökéletesen megformálódik.

A látogató közvetlenséggel találkozik: a galéria nem egy zárt térként, hanem a csarnokkal egybenyitott, behívó és megtámogató közegként testesül meg, mely az installációban folytatódik. Még mielőtt a különböző anyagokból megalkotott művekben egyenként elmélyülne az ember, a térbe való bekerüléskor a kiállítás befogadásának fontos részét képezi az elrendezésből származó összhatás megtapasztalása. Szeivolt lebegő vagy félig a falak biztonságát kereső alakjai és objektjei közt a nézőt számos inger éri. Az élmény dinamikus, játékos sodrása ill. mese- vagy látomásszerű atmoszférája könnyedén bevonja az érdeklődőt, és az érzékek mentén tereli tovább.

Az intuitív, gazdag színvilággal játszó objektumok egymásra is hatva együtt alkotnak egy áramló felületet: derűs, gyermeki és eleven hangvétel járja át a teret, felszabadult megközelítést kínálva. A kísérletező attitűd elmossa a határokat: habár a művek egyszerre nyitnak az organikus és álomszerű figurákkal a szürrealizmus; a nyers, ösztönös figuraképzéssel az Art Brut; a harsány színekkel a neoexpresszionizmus felé, Szeivolt alkotásai mégis kevésbé konceptuális olvasatúak. Ez nem lehet véletlen. A művésznő egyéni törekvése a behatárolással szemben a művészet folytonosságát hirdeti.

A kiállításon az individuális műtárgyak is szembetűnő összetettséggel bírnak. Egy piros sellőfarok az egyik sarokban (Egyensúlyozó sellőfarok), egy kékre festett palack szuperhősökkel az oldalán (Bátorságot öntök beléd - palack), még egy sellőfarok, csak ez már kék (Iker sellőfarok I.), egy vállfára tűzött szoknya (Felülvirágzó-alulhervadó szoknya), egy magassarkú úszóhártyákkal (Úszóhártyás lábbeli), egy dinnyére hasonlító gömb (Dinnye) a posztamensen, és lehetne még sorolni. Érdekes belefeledkezni a vállfákról lógó mesefigurákat vagy népies motívumokat ábrázoló ruhaszerű és palack alapú parafrázisokba: a részletekben gazdag, vegyes technikájú (papír, textil, műanyag) ill. a kollázsművészet határán mozgó talált és újraformált tárgyak újfajta ritmust adnak a befogadásnak.

A Megtartó Magatartás címében egy hasonlóan szerény érzékenység érhető utol. Szeivolt a hétköznapokban elvégzett tennivalók körére úgy tekint, mint a belső harmónia és egység megtalálásának, fenntartásának, elvesztésének majd újrafelfedezésének állandó körforgására, szüntelen késztetésnek való eleget tevésre, melyekből fel tud épülni az egyén belső tartása. Ahhoz, hogy a “Mi tart meg…?” kérdésre válaszolni lehessen, mindenkinek szükséges a külvilágból építkeznie, és általa egy erőkészletet létrehoznia. Képes vagyok támaszkodni a munkámra, a testmozgásra, az alkotásra; a Szeivolt munkáiban rejlő gondolatiság segítheti a befogadót abban, hogy egy telített világban megnyugvásra találjunk a közeli, számunkra ismerős rítusokban és habitusokban.

Az egyik fehér posztamensen a többi tárgytól kicsit különválva egy megterhelt, gömb alakúra formált, csomagszerű objekt tűnik fel. A tárgy a Dinnye elnevezést kapta, a gyümölcsre a színek kiválóan emlékeztetnek. A kiállítás megnyitóbeszédében elhangzott, hogy a részlet- és textúragazdag kiállított tárgyak megalkotásának folyamatát, a „megtartó” magatartásba való belehelyezkedést specifikusan ez az objekt indította el. Vajon milyen személyes kötődés, illetve erőteljes jelentés tartozhat egy olyan tárgyhoz, amelyik végérvényesen a kiállítás originátora? Szeivolt maga a következőképpen vélekedik:

Ez koncentrált állapot, energiasűrítmény, mint egy gyümölcs. Egy nehezebb élethelyzetben kellett helytállnom, ennek a tapasztalatnak a hatására „érett be” ez a gyümölcs. Mondhatnám egy összegörnyedt testállapotnak is, amikor elrejtőzne az ember…, vagy egy összeszorított ököl, s ebből az origós helyzetből lép el valamerre. Aztán közben összezsugorodott, a gömbszerű valami elkezd megszépülni, sugározni; majdnem olyan lesz, mint egy diszkógömb, amely a többieket fénysugaraival megcsiklandozza…

A másik alkotás egy vörös színű zászló, amin a „Nem vagyok áldozat” felirat olvasható. Anélkül, hogy ismernénk a mögötte lévő történetet, önmagában is elementáris erővel bír. A zászló, mint a hatalom, az ideologikus identitásképzés megtestesülése, de ezen túl győzelmet, hősiességet is jelenthet. A vörös szín és a felirat határozott fellépésre engednek következtetni. Az alkotásban egy olyan nyílt, ösztönszerű diadal látszódik, amit sok küzdés és forradalmi hevület előzhetett meg. A zászlóban egyszerre koncentrálódik egy sérült, elgyengült lélek, aki a saját hangját próbálta visszanyerni, és amely ezt törekvést sikeresen véghez is vitte. Az indulat ereje, amely visszatükröződik a zászlón, felszabadító, kreatív energiát hagyott maga után. Az objekt árnyaltan hirdeti a művésznő belső megtartó konzisztenciáját, amiből nézőként is meríthetünk.

A kiállítás június 12-ig látogatható a Ladó Galériában (1072 Budapest, Klauzál tér 11.)