A 20 év, mint távlat vagy mennyiség számomra furcsa kettősséggel bír. Egyrészt történelemmel foglalkozom, vagyis meg se kellene lepődjek semmin, ami rövidebb 500 évnél, másrészt a magam 21 évével ez mégiscsak beláthatatlan táv, főleg úgy, hogy a beszélgetés témája körülbelül lefedi az egész életemet. 2006. október 9-én még valahol egy budapesti téglalakás gyerekszobájának rácsos ágyában várhattam anyukámra, azonban a Prae már kezdett öntudatra ébredni. Így hát kifejezetten izgatottan ültem be a lap 20. évfordulós konferenciájára, melyen meg is kaptam a megtisztelő feladatot, hogy a én tudósítsak Ajtai Péter és Weber Kristóf az elmúlt húsz év hazai zenéjével kapcsolatos beszélgetéséről. Sok szempontból nehéz dolga volt a beszélgetésért felelő rovatvezetőnknek, hiszen egyrészt a blokk egy kitűnő beszélgetés után következett, melyen Agárdi Izabella próbálta mederben tartani Menyhért Anna, Ónody-Molnár Izabella és Orvos-Tóth Noémi társadalmi traumaeldolgozással kapcsolatos gondolatait, másrészt Webernek és Ajtainak egy viszonylag nehezen definiálható műfajban kellett alkotnia, ugyanis kevés embernek van gyors megoldása a beszélgetés problémafelvetéseire.

A kiírt 16 órás kezdéshez képest viszonylag jó időben, 05 körül már el is kezdtek beszállingózni az emberek. Megérkeztek a beszélgetés főszereplői is, Weber Kristóf szépen komótosan, elegáns öltözetben, kalappal a fején, bottal a kezében felbattyogott a színpadra, letette kalapját az asztalra, székének támasztotta botját és leült a múzeum berendezésétől elég idegen piros fotelbe. Őt követte Ajtai is hasonlóan elegáns öltözetben és leült Weber szomszédjába. A kezdés előtt még váltottak pár szót, szereztek működő mikrofont, és addig nézték a közönséget, ameddig az fokozatosan el nem halkult.

A beszélgetés fő témájának a jazz és kortárs klasszikus zenei kritika elmúlt évtizedeinek áttekintését választották. Ajtai szerint a műfajt viszonylag pezsgő hazai viszonyok jellemezték a Kádár korszak utolsó évtizedeiben, ekkor ugyanis volt egy élő és lélegző jazz kultúra Magyarországon, melynek legfontosabb szaklapja a Jazz Studium volt, melyet Hartyándi Jenő szerkesztett. Ugyancsak ehhez a csoporthoz köthető a korszak legfontosabb eseménye a műfajban, Anthony Braxton 1982-es Győri koncertje. Braxton ekkortájt a műfaj nemzetközi titánja volt. Ajtai szerint azóta sem nagyon járt hazánkban hozzá hasonló kaliberű jazz-zenész. Sajnos azonban ez az időszak is szépen lassan véget ért. Anthony Braxton csak egy koncertre érkezett Győrbe és nem tetszett neki annyira Magyarország, hogy véglegesen ideköltözzön, valamint a Jazz Studium szerző generációja szépen lassan elköltözött, pályát váltott vagy eltávozott az élők illusztris sorából. Helyettük műszakváltás nem érkezett, így velük veszett az a kritikai, szellemi attitűd, amit képviseltek.

Anthony Braxton – Jávorszky B. weboldala

A lap megszűnése óta kifejezetten kritikai céllal működő jazz szaklap nem létezik. A műfajra koncentráló orgánumok inkább ismeretterjesztő jellegűek, ahol valódi viták nem nagyon alakulnak ki. Ajtai szerint ennek köszönhetően a műfaj hazai közege nem vitaképes, így sok jazz produkció parttalanságba fut. Ez a kimenetel elkerülhetetlen, hogyha a műfajban felmerülő kérdések reflektálatlanul maradnak, a különböző irányokról érdemi szakmai diskurzus nincsen.

Weber Kristóf a rovatvezetőnkkel szemben kicsit más irányból jött, a kortárs klasszikus zene felől. Szerinte ez az elzárkózottság annak köszönhető, hogy a II. világháború utáni klasszikus zene a formára és a struktúrára koncentrált. Ezzel szemben a jazz improvizatív műfaj, melynek köszönhetően ez a kérdés jobban háttérbe szorul.  Az azonban közös mindkét műfajban, hogy nincsen egyiknek sincs kritikai jellegű írásos platformja. Sok szó esik klasszikus zenéről, de a modern, 45 utáni alkotók közül kevesen képzik a hazai kánon részét.

A kortárs jazz számára a legmeghatározóbb platform az elmúlt években az Élet és Irodalom volt, melyen számtalan színvonalas cikk jelent meg a műfaj témájában. Weber szerint ez a helyzet nagyon érdekes. Nem feltétlenül baj, hogy apró szaklapok helyett nagyobb közös platformok jöttek létre, hiszen így is nagyon elszigeteltek a különböző művészeti ágak közegei. Azzal, hogyha mindegyik ágnak még saját folyóiratai is lennének csak erősödne ez a helyzet.

Ezekben a szcénákban kis túlzással mindenki ismer mindenkit. Ez pedig csökkenti a kritikai attitűdöt. Ajtai ismerősei előadásáról egyáltalán nem ír, míg Weber ahogy fogalmazott csak “jó kritikát” ír, olyan produkcióról vagy műről, ami tetszett neki vagy konstruktív meglátásai vannak vele kapcsolatban.

Azt tehát tudjuk, hogy mi történt az elmúlt harminc évben. Az a kérdés viszont tisztázatlan marad, hogy merre érdemes elindulni, hogyan kell a kortárs és jazz zenei szakkritika betöltetlen terét benépesíteni. A vágy úgy tűnik megvan rá, mostmár csak az akaratot kell realizálni és megszervezni ezeket a platformokat, már ha van olyan, aki ebben tényleg motivált és tettre kész.

Fotó: Kabai Henrik