– Érezhető-e, hogy az elmúlt években sokan kiábrándultak a költészetből, mint művészi megnyilatkozásból? – tette fel a kérdést a moderátor, és valóban problematikusnak tűnt a meghívott szerzők számára egyrészt maga a fogalom, másrészt a hozzá való viszony. De nem késlekedtek a válasszal. Térey „boldog költőket szeretne olvasni”, de nem tud. Poós Zoltán régen sokkal ambíciózusabb volt, mostanra inkább úgy látja, a született vers nem úgy hat, már nem akkora a líra hatásfoka (mint akár a költő érzete a megírás után), „a költészetnek nem kedvez a kor, a költő egzotikus figura lett”; költőnek lenni mára nem foglalkozás, hanem anakronizmus, inkább legyen „író” a megnevezés, amely közelebb áll a polgári tevékenységekhez is. A mára már inkább a színházhoz átpártolt Peer Krisztián szerint ez sokszor életkor függvénye is.

A szerzők (Peer kivételével) mégis verseket hoztak: nehéz, vaskos szövegeket, melyek még az edzettnek mondható hallgatóságot is a puha fotelokhoz szögezték. Poós Zoltán olvasott elsőként, és mintha novellákat hallottunk volna, ritmustalan, szenvedély nélküli szövegeket. A WAN2 zenei folyóirat szerkesztőjeként is ismert szerző verseiben (Eladhatatlan örökség, Élet az életnek, Kertünk, udvarunk vagy a Cry, Baby és a Szétvert fej) talán nem lett volna hiábavaló a zeneiséget keresnem.

Térey János legfrissebb lírai alkotásait (Fűből lett fa, Találkozás az elnökkel, A és D, Északi oldal) sem volt könnyebb befogadni: verseinek nyelvezete egyre összetettebb, tematikája sokszínűbb lett. Peer Krisztián a Farkasember című egyfelvonásos drámáját hozta el. Szokott módján mozgással is kísérte a szöveget (egyedül, egész testével játszva adta elő az összes szerepet), amely még a felolvasás közben is változott. Kemény István, kissé „hallgatóbarátabb” verseket hozott. Az Egy híres kísérlet című verse 1956-hoz kapcsolódott. Az Epilógus közben mintha a taktust ütötte volna a lábával, A Kismajom végigzúgott a közönségen.

Talán a magyar kritika jelenlegi helyzetéből adódik az a kényszer, hogy a moderátor a meghívott vendégeitől mindig egyfajta friss kánon meghatározását várja el, irodalomtörténészekként kezelve a szerzőket. Tegyük fel, hogy ez a téma iránti kiolthatatlan kíváncsiságból, és nem a kérdező felkészületlenségéből fakad. Szerbhorváth György első kérdése is az egykori nemzedéki megjelenésre vonatkozott, amely olyan volt, „mint egy üstökös” (Peer Krisztián). Kemény István a ’80-as években tűnt fel és bár a többiek egy generációval (10 évvel) fiatalabbak, ez sosem okozott gondot, folyton együtt „lógtak”. A Kurzus irodalmi társaságban (Peer, Poós, Térey,) Kemény kültag volt, a Nyelvterület nevű rapzenekaruknak szövegeket írt. Általánosságban mindőjük indulása a hagyományokat követőnek mondható: folyóiratokban publikáltak, ezt követően jelentek meg a köteteik, „lassú menetelésben”.

A rendszerváltás nem törést, sokkal inkább áttörést hozott az írók életében, előtte 2-3 év is eltelhetett a publikációk és az önálló kötetek megjelenése között, 1990 környékén nőtt meg a kiadott könyvek száma. Kemény István esetében az 1987-ben megjelent kötetben (Játék méreggel és ellenméreggel) számos olyan írás szerepelt, amely máshol, előtte nem jelenhetett meg.

Térey János úgy látja, náluk nem volt mozgalom, nemzedék vagy egység, közösnek nevezhető esztétikai–politikai felhajtóerő, amilyen esetleg összekötheti Márton Lászlót, Kemény Istvánt, Podmaniczky Szilárdot és Háy Jánost. Önálló lapjuk sem volt, bár a Törökfürdő igyekezett ezt a feladatot magára vállalni. Peer Krisztián szerint sem történt „irodalmi apagyilkosság”, még Kemény István „generációjában” sem, mindannyian belesimultak a meglévő rendszerbe, így nem kellett definiálniuk magukat az elődökkel szemben sem. Poós Zoltán a korosztályhoz tartozó kritikusok hiányára is felhívta a figyelmet. Azaz ugyanazok az irodalomtörténészek foglalkoznak velük is (70-es évek generációjával), akik elődeikkel is. „Bekövültek az irodalomcsinálók, újak pedig nincsenek”, az addigi ízlésvilág megmaradt. (Bengi László, Bazsányi Sándor, Nagy Boglárka, Szilasi László, hogy csak néhány nevet említsek, akik a jelen szerzőkről írtak, és egyértelműen a fiatal generációhoz tartoznak, írásai ennek a kijelentésnek ellentmondani látszanak – a szerk.)

Szerbhorváth György utolsó körkérdése arra vonatkozott, hogy a rendszerváltás előtt érezhető volt-e valamilyen tabu, amelyhez képest megváltoztak a publikálható anyagok 1990 után? Kemény István úgy emlékezett, sokáig arról sem lehetett szó, hogy megjelenhetnek az írásai, nemhogy bármilyen szerepben tetszeleghessen, vagy bármilyen tabut sérthessen. Peer Krisztián szerint a formális és informális kánon között éppen annyira nincs és nem is volt átjárás, mint ahogy például a szocialista realizmus és a szamizdat kiadványok között. Ezzel Poós Zoltán is egyetértett, kiegészítve azzal, hogy az írók között mintha lenne egy tekintélytisztelő belső kánon, ami azt jelenti, egyes írók kötetei szükségszerűen jó recenziót kapnak, így az érdemi diskurzus nem annyira működőképes.

Az irodalomtörténeti kérdések után a moderátor személyre szóló, munkájukkal kapcsolatos kérdéseket tett fel az íróknak, melyek sokkal izgalmasabb irányba terelték el a beszélgetést. Térey Jánostól először a Papp Andrással közösen írt drámájáról, a Kazamatákról (2006) és visszhanghangjáról kérdezett. A drámaíró kijelentette, hogy nem foglalkozik politikával, semmilyen oldalra nem elkötelezett, ennek ellenére újra és újra besorolják valahová. Fejtegetései szerint ennek talán az lehet az oka, hogy a történelem alakulása miatt mindenki vonzódik a „kényszeres” témákhoz, melyek provokatív helyzeteket teremtenek. Így eshetett meg az, hogy a Kazamatákat többen nem színdarabként, sokkal inkább politikai pamfletként olvasták, az írói szabadságot megkérdőjelezve.

Ehhez képest (és a lehetőségekhez mérten) Poós Zoltán éppen történelmi regényt írt (Az alkony fokozatai). Az 1946-ban játszódó történet alaphelyzete, hogy egy külföldről nemrég hazatért, Don Quijote-szerű „ufó” értetlenül áll a megváltozott helyzet előtt, az eligazodni-nem-tudás állapotában. Az átmenetiség problematikáját megragadni kívánó szöveg a rendszer (polgári demokrácia) meg- és átváltozását kívánja bemutatni, ehhez azonban (a kevés hozzáférhető forrásanyag miatt) „ködösítésre”, a történelmi szálba erősen belefonódó privát élettörténeti vonal beépítésére volt szükség. Mert nemcsak a szereplő, az író sem mindig képes eligazodni a történelem szövevényében.

Szerbhorváth György az este folyamán újra és újra visszatért Kemény István Ady-esszéjéhez (Komp-ország, a hídról, Holmi, 2006/2., [a]http://www.holmi.org/friss/17.html).[text]www.holmi.org/friss/17.html).[/a] Annak ellenére, hogy láthatóan nagyon elnyerte tetszését, nem szolgált azzal a figyelmességgel, hogy összefoglalja, mit olvashatnánk benne. Így csak értetlenül hallgattam, mi a célja azzal, hogy folyton szóba hozza – láthatóan semmi nem volt, hiszen egy-két mondaton kívül (Mintha valami baj lenne ezzel az országgal – vélte Kemény István – és az irodalommal is) érdemi párbeszéd nem zajlott le a szövegről.

Az estnek – mintha elvágták volna – a filmvetítés miatt hirtelen vége lett, talán azért is, hogy át lehessen érni a Mata Hariban tartott, következő felolvasóestre.