Bár a hátoldalán az áll, hogy a könyv a Rubin és füst folytatása, a Sally Lockhart-sorozat második kötete nem kapcsolódik annyira szorosan az elsőhöz, hogy ne érthetnék és élvezhetnék végig azok is, akik a korábbi történetet kihagyták. Már csak azért sem, mert az Árny északon hét évvel az első kaland után játszódik – tehát a már akkor is ugyancsak önálló, felnőttes és komoly Sally ezúttal egyedülálló, huszonéves fiatal hölgyként bukkan fel, aki az 1800-as évek végén szokatlan módon még nem ment férjhez, s pénzügyi tanácsadással keresi kenyerét saját irodájában. Éppen ennek a tanácsadásnak köszönhető, hogy főhősünk újabb gyanús ügybe botlik, s bár ezúttal eredetileg nem akarják őt magát eltenni láb alól, addig nyomoz, amíg kiérdemli a halálos fenyegetést és támadást is.



Persze nem csak Sally nőtt fel a második kötetre, és nem csak ő keveredik bajba: Jim, az első könyv kamaszfiúja és Fred, a tehetséges fényképész nyomozóirodát működtetnek, és hét év tapasztalattal a hátuk mögött látnak neki az új titkok kilesésének. Sajnálatunkra Rosa, Fred nővére mostanra felhagyott a színészkedés bizonytalan létformájával, s tisztességes feleség lett, így nem is játszik szerepet az új könyvben.

A történet ezúttal sem mentes izgalmaktól és fordulatoktól. A nagyszámú verekedések és nyolc napon túl gyógyuló sérülések, amelyekben a szereplők – jó és rossz oldalon egyaránt – egymást részesítik, már elengedhetetlen részévé válik a Sally Lockhart-könyveknek. Csakúgy, ahogy a nyomozás, a versenyfutás a gonosz ellenféllel és embereivel, akik igyekeznek minden lehetséges jelet megsemmisíteni. Ismét nem az a kérdés, hogy ki az ellenség, hanem az, hogy mit tervez ő, s mik az indítékai. Ezúttal azonban Pullman nem dolgozta ki annyira finoman ezt a szereplőt, mint a Rubin és füstben. A végső jelenet – ahol a már-már embertelenül gonosznak leírt Bellmann kifejti nézeteit – ködös marad, mintha Sally testi-lelki rosszulléte miatt mi sem érthetnénk meg tökéletesen a férfi motivációit. Nem lehet eldönteni, hogy szavaiban mennyi az igazság – van-e benne egy szemernyi is –, és mindeközben valódi motivációi teljesen rejtve maradnak. Így, bár győz a jó, marad bennünk némi kielégületlenség.

Azt mondtam, győz a jó, de nem akármilyen módon. Pullman különösen bátran mutatja meg ifjú olvasóinak az élet sötét, kegyetlen és fájdalommal teli oldalát, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy vannak olyan veszteségek, amelyek örök időkig tartanak. Így amikor az Árny északonban meghal az egyik főszereplő, hiába várjuk – sok más gyerekkönyvön edződve –, hogy kiderüljön: van még remény, valamit rosszul láttak szereplőink, s egyszer csak valami csoda folytán kiderül, mégis él az elveszett szereplő. Aki Pullmannál meghal, az halott, s a szerző eztán nagyon is szókimondóan beszél arról, hogy ki hogyan igyekszik feldolgozni a veszteséget. Ugyanúgy, ahogy nagyon őszintén és hitelesen mutat be egy másik érzelmet, a szerelmet is. Sally és Fred ugyanis – ahogy azt már az első könyv végén is látni lehetett – egymásba szeretett, azonban mégsem tudnak boldogok lenni. Bármennyire fontosak egymásnak, gyakran veszekszenek, éppen úgy, ahogy az a valóságban is előfordul a szerelmesekkel.

Mindemellett Pullman kiáll még egy fontos dolog mellett: ahogy az első könyv Sallyje is más, modernebb volt koránál, éppen úgy az Árny északonban is fontos szerepet kap a női emancipáció. A tény, hogy Sally dolgozik, s nem tanárnő, vagy más, a korban már elfogadott női szakmát űz, hanem nagyon is férfias foglalkozást választ, önmagában is megdöbbentő több szereplő számára is. De emellett az is kiderül, hogy a házasság éppen azért riasztja Sallyt, mert nem akarja elveszíteni teljes pénzügyi függetlenségét, nem akarja, hogy mindene a férjéé legyen. A függetlenségre való törekvés tehát, ami Sally sajátja már az első kötet óta, itt kiteljesedik, ugyanakkor sebezhetővé is teszi a lányt, hiszen így történhet meg az, hogy elterjesztik róla, valójában nem az eszével, hanem a testével keresi a kenyerét – s bár ez a probléma mellékszál marad a konkrét történetben, jól mutatja a környezet viszonyát az emancipációval. És éppen ezek a finomságok – az, hogy a történet nem túlcukrozott, hogy Pullman egy személyen keresztül mutatja be átérezhetően, de nem szájbarágósan Anglia történelmének egyik fontos időszakát – miatt több ez a verekedős-nyomozós könyv, mint egy átlagos, tinédzserek és felnőttek számára is érdekes krimi.


Philip Pullman: Árny északon
fordító: Jász István
Alexandra Kiadó, 2008, 318 o., 1890 Ft