Barátaim hívtak a Portugál Nagykövetség újévi koncertjére, a Rádió Márványtermébe, hogy írjak róla. Az indoklás: a fellépő fiatal művészházaspárnak nagy szüksége van kritikára. Több nehézség is mutatkozik azonban: egyrészt nevezett hangverseny műfaja, másrészt az elhangzó művek nagy részének ismeretlen volta (nem beszélve a fellépő művészekről – mellesleg a nagykövet fiáról és menyéről). A harmadik: noha a felkérés baráti, kvázi személyes, nem szeretek kesztyűs kézzel bánni senkivel és semmivel, ha klaviatúrát ragadok. Most tehát benyomásaimat írom meg (bízva benne: nem leszek diplomáciailag persona non grata).

A Magyar Rádió Márványterme népszerű koncerthelyszín, noha akusztikailag ezt semmi sem indokolja. Ezúttal a terem hosszabbik falán a színpad, ez a szokatlanabb, de talán szerencsésebb elrendezés. A művészek fiatalok, első látásra szimpatikusak és megnyerőek, a műsorfüzetben életrajzuk is olvasható. És itt az első tanulság: ha ezeket az életrajzokat olvassuk, alighanem egy Shankar-Horowitz-duóra számítunk. Neves egyetemek, filmzenék (pl. Richard Témtchine címben említett, még premierre váró filmje). Igaz, a gitáros Pedro da Silva életrajzában kissé mókás, mikor koncertjeinek helyszínei közt ezt olvashatjuk: „Carnegie Hall, Lincoln Center, Joe’s Pub, in the USA”, vagyis (szabad fordításban) fellépett már a Zeneakadémián, a Művészetek Palotájában és a Zöld Dióban. Mindegy, életrajzot írni tudni kell. A történet így is szép: egy portugál gitáros az Egyesült Államokban tanulva feleségül vesz egy argentin zongoristát, hogy közösen írjanak filmzenéket és turnézzanak be legalább három kontinenst.

A koncert némiképp az életrajzhoz hasonlatos: a világzenei vonal már a hangszerelésből és a műsorszámokból sejthető (Pedro portugál gitáron és szitáron játszik, pl. rágákat), de az eklektika is, hiszen a másik hangszer zongora. A fiatalok minden műsorszámot magyarázatokkal vezetnek fel. Mégis: valahogy nehezen oldódik a hangulat. Lucía Caruso, a zongoraművésznő, elsősorban hangos, Pedro da Silva pedig inkább a lelkes tudós, mint a virtuóz benyomását kelti. Amikor sűrűsödnek a hangok, Pedro lassul, Lucía viszont siet, pedálozik és összemos. Valahogy mégis együtt maradnak, legalábbis egyszerre érnek oda. A „hova” nem nehéz kérdés: az est kulcsszava a variáció, aki virtigli huszonegyedik századi zenére vágyik, rossz helyen jár. A gitár viszont gyönyörű, kicsit a mandolin és a koboz rokona, el tudjuk képzelni: tűz mellett pengetve, dalkíséretként vagy magában egész este élveznénk a hangját. De hol az a tűz?

A második-negyedik számban a gitárt szitár váltja fel, rágákat és rága-részleteket hallunk, a negyedikként elhangzó Raga Todiban preparált, pengetett zongorával. Egyre erősebb a benyomásunk: ez a párosítás tévedés, a preparálás se segít. Az indiai hangulatba hol némi latin-amerikai, hol némi portugál elem szivárog, de az egész valahogy reptéri, már ami az autentikusságot illeti. Cseppet sem kellemetlen, de ha ezt klasszikus zenei koncertként kezelnénk, a lelkes amatőr, a kedvesen fiatalos lenne a maximum – a világzenéhez viszont nem értek annyira, hogy ítéletet mernék alkotni…

Aztán jön az est komoly része: Salvi Nóra oboajátéka végre meghozza a hiányolt hangulatot és az elmélyülést. Dowland és Purcell egy-egy műrészletében (Flow my Tears, illetve Dido panasza) nemcsak dallamformálását csodáljuk: oboája makulátlanul szól. A Dido és Aeneas részlete egyben forrás az est összes Caruso–da Silva-művéhez. Salvi Nóra még a zongoraművésznőt is árnyaltabb játékra ösztönzi. Harmadik műsorszámában, Lucía Caruso Shakespeare-ihletésű szerzeményében az oboát portugál gitár kíséri, és lám: milyen szépen együtt tudnak működni. Ahogy Pedro da Silva saját szóló-szerzeményében sem kell már a hangulatot hiányolnunk. A Lachrymae fadóba ültetett Purcell, a változatokból és Pedro játékából ezúttal a virtuozitás sem hiányzik.

Ezután ismét együtt a házaspár. A Balkán is megjelenik az 1=3=7 (némileg didaktikus) című számban, noha a hetet én olykor bizony nyolcnak számolom – de talán épp ettől nemzetközi ez a darab is, nem kell azt a 7/8-ot olyan bartókosan komolyan venni, a latin vér a lazaságot itt is megengedi. És hát az ő szerzeményük, ők tudják. A záró darab aztán összefoglalja az estét: a reneszánsz „őrület” (La Folia) dallama variálódik, Corellihez vagy Vivaldihoz képest kissé ötlettelenül, pedig Lucía olykor itt is pöngeti a zongorát, és foltokban megjelenik – szelíd átmenetiséggel – a disszonancia is. A mű előtt azt ígérik: eljutunk a 21. századig, de ez csak amolyan filmzenésen történik meg. Őrület, az van, vagyis verik a gitárt, a zongorát – de a végén az egész valahogy kipukkad.

A szerzőpáros tehát kellemes, de nem túl mély estét szerez a – zömében diplomáciai – közönségnek. És nincs is itt semmi baj: egy ilyen koncert után kellemesen lehet koccintani portóival, és könnyen elképzelhető, hogy az a bizonyos film sem okoz majd csalódást a könnyedén komoly kikapcsolódást keresőknek.