A Ludwig Múzeum február 5-én nyílt kiállításáról van tehát szó, amely 16 kortárs finn alkotó (vagy alkotócsoport) munkáit mutatja be a Marko Tapiótól kölcsönzött Arctic hysteria címen. Nyilvánvaló időszerűtlenség „nemzeti” kiállítást csinálni manapság – de ebben a megállapításban benne rejlik az első ellentmondás is, hiszen a korszakok emlegetése mellett a leggyakrabban a földrajzra hivatkozunk, és e két szempont alapján határozunk meg egy-egy alkotót vagy csoportot a magunk számára, sőt, a kiállításrendezők is, jobb híjján, így gondolkodnak. Ez a beidegződés, ez a megszokás – és ez is a legegyszerűbb. Közben persze itt a globalizáció, információs forradalom, az összes interkulturális és posztnemzetállam-koncepció, ami önmagában egy „nemzeti” kiállítás megrendezésének lehetetlenségét valószínűsíti. Legalább is a 19., sőt, 20. századi nemzeti reprezentációt középpontba állító koncepciók értelmében. Az meg a leginkább ironikus, hogy mindeközben Finnországban, az egyik világszinten tekintve legnagyobb információs nagyvállalat földjén járunk (nem is beszélve a Linux-hálózat gyökeréről).

A kurátorok (Marketta Seppälä, a FRAME – Finnish Fund for Art Exchange vezetője, kurátor, és a New York-i P.S.1 vezetője, Alanna Heiss) tárlatvezetése során kiderült, mi is rejlik ennek a látszólag igen eklektikus anyagnak a mélyén, mi is volt a kiállítás koncepciója. A nagyközönség, ha Skandináviáról, és főleg erről a nem-is-skandináv országról van szó, elsősorban a designra, meg az ipari formatervezésre asszociál.

Nekem az volt az érzésem, mintha ennek a sztereotípiának (is) játszana ellen a kiállítás koncepciója, egy valóban nyugtalanító, felfokozott állapotokat bemutató anyag kiválasztásával. Az „elv”, aminek az előbb említett jelenség is részét képezi, azoknak a képeknek az ütköztetése, amelyeket egy adott nép magáról alkot és amit róla alkotnak a többiek. Ha mi egy sötét, hideg Finnországot képzelünk el, ahol kevesen laknak, az emberek egymástól távol élnek, küszködnek a természet erőivel és mindennek következményeként nagyon sokat isznak, ráadásul nagyon gazdag és sokrétű folklórral rendelkeznek, a sámánizmus örökségével (meg aztán ott van a Kalevala is), akkor régi, a finnekről kialakult sztereotípiákat alkalmazunk. Ehhez adódik hozzá az utóbbi fél évszázad elképesztő ipari fejlődése, ami az északi ország sajátja lett – így aztán az előbbi jellemzők kiegészülnek egy, az előbbiekkel teljes ellentmondásban lévő high-tech környezet képével is.



Adva van tehát ez a kép, és adva van, amit a finnek magukról mondanak. Erre kiállításkoncepciót építeni nemhogy csupán korszerű, de a mindennapjaink természetét figyelembe véve, az egyetlen logikus elképzelés is egy nemzeti jellegű kiállítás rendezésekor 2008/2009-ben, amelynek a megértéséhez  nincs is szükség a posztmodern filozófia alapos ismeretére, csak egy kis józanságra a saját jelenünket illetően. Ugyanakkor számomra az egyetlen gondot a kiállítással kapcsolatban az jelentette, hogy nem láttam a határt, az elválasztó vonalat, ami a „mit gondolunk mi rólatok” és a „mit gondolunk mi magunkról” gondolatkör között húzódik. Amit láttam, az inkább árnyalása volt az „amit mi gondolunk rólatok” gondolatkörnek, összemosolygó, egyenesen összekacsintó változatban.

Olyan kérdések körül mozognak az egyébként remekül válogatott, és nagyívű, általános kortárs művészeti közegbe ágyazott munkák, mint a mindent uraló természet és a mindent uraló technika ütköztetése, közösségi élet a hideg és sötét északon, egy kis nép történelme és történelmi lehetőségei nagyhatalmak közé ékelődve, a marginális földrajzi, szociokulturális helyzet és következményei. Csupa olyan probléma vetődik föl, ami a kiállítás első – és február 5-e előtt egyetlen – New York-i, P.S.1-beli (2008. június 1. és szeptember 15. között rendezett) bemutatóján a közönség számára egzotikumszámba mehetett. Egyébként erről tanúskodik a kurátoroknak a kiállítás kísérőfüzetébe írott szövege is: az első helyszín látogatóinak szánt információkról. A füzetben Bencsik Barnabás igazgató bevezető szövege kontextualizálja át az amerikai kulturális központ közönségét célzó koncepciót a magyarországi bemutatóra. Ami alapján ez elvégezhető: párhuzamok felállítása Finnország és Magyarország helyzete, kulturális érvényesülése, történelme és a sztereotípiái között. Mert mindezek a problémák és kérdések itt, Budapesten biztosan egészen más értelmet nyernek, mint egy abszolút gazdasági és kulturális központban, New Yorkban.



A kiállításról szóló Framework-szám magyar nyelvű mellékletében a budapesti bemutató koordinátora, Székely Katalin a magyar megjelenés koncepcióját ismertető, pontos írásában kiemeli, hogy az itteni kiállítás szándékosan nem irányította a fókuszt a magyar-finn nyelvi, vélt vagy valós kulturális kapcsolatokra, nem is állt szándékában ilyen szempontból kontextust váltani az eredetihez képest, ugyanakkor alaposan körbejárja a kiállítás által fevetett problémákat a finn-magyar kapcsolatokra aktualizálva. Mindenesetre érdekes megjegyzés, ha úgy tetszik, „adalék” lehet (csak végiggondolásra ajánlom) a finn-magyar nyelvrokonságból következő nyelvi elszigeteltség egyébként nagyon is számottevő szempontja (amit érdekesen egészít ki a finnek elvileg létező kétnyelvűsége a svéd jelenlétével), a nemek nélküli nyelv jelentősége.

Ez utóbbit a kísérőszövegek kiemelik a finn nyelv sajátosságai közül – mint a nemek és a nemi szerepek iránt közömbös, alapvetően neutrális rendszert –, de ami természetesen a magyar nyelvet is jellemzi. Mindezeken túl a sajátos történelmi és gazdasági helyzetből fakadó múltbeli- és jelenbeli tapasztalatok összevetésééig terjedhet a skála.  Az ősi hitvilág, amire annyit hivatkozik mindkét fél, a természetvallás hagyományai, ember és természet viszonya egészen nyilvánvalóan máshogy van jelen a két kultúrában. Ez, véleményem szerint, nagyon fontos lehet egy ilyen nagyszabású kiállítás befogadástörténete szempontjából, és részben ezért is volt remek ötlet, hogy Budapestre érkezett a kiállítás.

A kiállítás anyagát alkotó munkákat a címnek és a mögötte húzódó sztereotípiáknak megfelelően, valóban összefűzi egyfajta kollektív őrület. Marko Tapio, fiatalon elhunyt író használta ezt a bizonyos „sarkvidéki hisztéria” kifejezést (akkor is, ha földrajzilag még nem is a sarkvidéken járunk) a finn néplélek jellemzésére. Négy kötetesre tervezett, a második világháború utáni Finnországot bemutató önéletrajzi írásának szánta címül. A koncepciót ismertető sorokban hivatkozás történik a második világháború elején Finnországban tartózkodó Bertold Brecht verssorára is, miszerint a finnek két nyelven hallgatnak –a „mit gondolunk magunkról” (Tapio) és „mit gondoltok rólunk” (Brecht) ütköztetéseként.

A sarkvidéki hisztéria (amely óhatatlanul Aki Kaurismäki filmjeit juttatja eszembe) minden bizonnyal a szélsőséges éghajlati viszonyok következménye, olykor kitör az északi emberen, aztán eltűnik, mintha sosem lett volna, hogy később újrakezdődjön. Nyilvánvalóan rengeteg abszurd humor, helyzetkomikum, groteszk jelenség belefér, ha ezt a temporális hisztérikus állapotot emeli ki egy kiállítás koncepciója a néplélek egyébként igen problematikus kategóriájának összetevői közül (ha egyáltalán létezik ez a lelkiállapot, és nem a finneket kutatók kreálmánya, ahogy azt többen gyanítják).

Szóval humorban és tragikomédiában nincs hiány. A legjobb példa erre az egyébként világszerte nagyszabású promóciót kapott, mozgalommá érett, a Tellervo Kalleinen-Oliver Kochta-Kalleinen finn-német alkotópáros által életrehívott panaszkórus. A különböző országok panaszkórusait rögzítő felvételeket folyamatosan vetítik a kiállításon. Az számomra is nagy újdonság volt, hogy a világhálón közzétették a panaszkórus-workshop anyagait, mindenki szabadon élhet ezzel a nagyon speciális csoportos-önregressziós technikával, ami egyszerre elidegeníti az embert a problémáitól, és egyszerre szabadítja fel alóluk (www.complaintschoir.org). Arról a helyszínen nem volt szó, hogyan értékelte az alkotópáros, hogy a magyar panaszkórus dala lett a leghosszabb mind közül (szerzője egyébként Darvas Kristóf volt)…Ezzel kapcsolatos információkat a website tartalmaz.



A vetítések (aki siet, ne vállalkozzon rájuk) hosszúak, de a legeltérőbb műfajokat képviselik. Látható dokumentumfilm egy másik kórusról, az észak-finnországi székhelyű, és 1987 óta létező Ordító férfiakról (néhány éve a Tavaszi Fesztiválon is borzolták a kedélyeket), akik az önfelszabadítás egy másik sajátos módjával élnek, és közös ordítással szabadulnak meg mindenféle kontrolltól (Mika Rokainen alkotása). A kórus érinthetetlennek tartott patrióta dalok elordítotásával kezdte pályafutását. Repertoárjukban nemzeti himnuszok, munka- és gyermekdalok szerepelnek egyebek mellett. A New Yorki-i kiállításban egy ordítás-kotta is ki volt állítva. A Framework-számban, amit meg lehet vásárolni a Ludwig Múzeum könyvesboltjában, a kórus vezetője, Petri Sirviö nagyon jó írása is olvasható.

Vannak szabályos dokumentumfilmek a freak-témára koncentráló Veli Granötől, aki egészen elképesztő karaktereket mutat be a filmjeiben, olykor megrendezett jeleneteket is beiktatva. A Finnországban csillaglényekként élő házaspár „elvesztett” (az anya szerint földönkívüliek által elrabolt) kislányával való elképzelt találkozását bemutató Találkozunk Finnországban, angyalom (2003), komolyan mondom, nagyon szívszorító darab.

Salla Tykkä egyik, nagyfilmek nyelvét használó videója egy absztrahált bokszmeccs keretében a feminizmus problémái, a hatalom kérdései mentén mozog (Erő, 1999), felmerül a „ki kinek a tekintetének van kitéve” kérdés, a rituális mozgást, mozzanatokat az ő Lasszó című munkája sem nélkülözi (2000).

A futurisztikus utópiák, technológia iránti vonzalom szembeállítva a természettel alapvető gondolatnak tűnik itt: Tea Mäkipää abszurd paradicsom-víziója (A bőség földje, 2005), amelyet Sami Sänpäkkilä által szerzett zene egészít ki, illetve rénszarvas agancsára kötött kamerával – tehát a rénszarvas által – felvett filmje (Petteri: Életem rénszarvasként, 2007/8), valamint Ilkka Halso múzeumi térbe manipulált érintetlen finn tájai ennek a kérdésnek a különböző szempontú körbejárásai.



Anni Rapinoja komolyan elgondolkoztatja az embert az öko-Fashion Week ötletén: nagyon finom, csak természeti alapanyagokból (sás, nád, fűzfa stb.) készült ruháit, cipőit, táskáit műtárgyként állítja ki, egyben átírja a land art szabályait. Címadásai természeti erőket jelenítenek meg, meg egy családot, felnövési folyamatot is talán, amelybe bevonja a természet szükségszerű körforgását (a levél-cipő színe változik, ahogy az idő előrehalad!). Az emberi tárgykultúra, sőt, luxus-tárgyak kultúrája találkozik a munkáin az emberi tényezőkön túlmutató természeti erőkkel.

Pekka Jyhlä megdöbbentő helyzetekben, installációelemekként szereplő kitömött nyulai (sőt, egy kecske is, a Bűnbak, ami New Yorkban nem volt kiállítva) a legváratlanabb helyeken tűnnek fel a kiállítótérben, némi Alíz Csodaországban-ízt kölcsönözve a hangulatnak, valóban megállásra kényszerítve a nézőt. A Szeretném megérteni (2000-2001) hatalmas víztükör felett álló meditáló nyula olyan kulturális jelképeket használ, amelyek egyetemességén önmagában is érdemes elgondolkodni.

A technológiával foglalkozó alkotások között a hatvanas évektől az elektronikus hangszerek, technológiák, és a mesterséges intelligencia kutatásával foglalkozó, eredetileg fizikus Erkki Kurenniemi munkái is megjelennek, történeti dimenziót adva az alaposan reprezentált technológia-problémának: az elektronikus zene, hangszerek és korai médiaművészet iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom! Kurenniemi amolyan vizionárius, a jövőben élő úttörő, aki a robotfejelesztéstől az automata hangszerek tervezéséig mindennel foglalkozott (kedvencem az 1971-ben megjelent, a Marshall McLuhan híressé, jelszóvá vált „the medium is the message”/ "the medium is the massage" mondatára és az egész problematikára hajazó Message is Massage című írása).

A kiállítás Kurenniemi korai munkáiból mutat be néhányat, köztük a Káromkodó robotot, kísérleti filmeket, előadásokat. Mika Taanila amolyan örökösként folytatja ezt az utat, több videóval is szerepel a kiállításban, az egyik Erkki Kurenniemi munkásságára és gondolataira épül (Már a jövő sem a régi, 2002). A finn építészeti utópia nagy divatjának terméke (csak emlékeztetőül: akkor, amikor az űrkorszak sosemvolt, lelkesítő távlatokat nyit mindenki számára, zajlik a space race, virágzik a sci-fi) a hordozható, „űrnomád” életforma lehetőségét felvető, műanyagból készült, előregyártott, UFÓ-ra emlékeztető Futuro, Matti Sunronen 1968-as terve. Hordozható nyaralónak készült, és 100 példányt el is készítettek belőle, aztán az olajválságnak köszönhetően leállt a gyártás, a nagy álmoknak vége szakadt, a Futuro múzeumi tárggyá vált.

Taanila egyik bemutatott filmjének épp a Futuro a témája (Futuro-Új hozzáállás a jövőhöz 1998). Taanila filmjében, amelyben robotkutyák fociznak, és ahogy az alkotó írja, „sportfilmek konvenciójának szatírájául” készült (RoboCup99, 2000),  az előbb-utóbb bekövetkező jövőt is vizionálja a robotizált sportról. Munkáival jól rávilágít a technikába vetett feltétlen és naiv hit (Finnországra aktualizálva: a Futurót és Erkki Kurenniemit idézve fel) és a jelen, sőt, a jövő destruktívabb valósága közt húzódó ellentmondásra. A Futuro belseje egyébként megépült New Yorkban, az a tér adott helyet a filmvetítéseknek.

A Pink Twins duó (Juha és Vesa Vehviläinen) – akik a megnyitón élő zajkoncertet is adtak – négy önálló részből összeállított audiovizuális, virtuális képekkel kísért hangenvironmenttel, kvázi-hangépítészeti művel van jelen.

A személyesség, az individuum és a környezet viszonyát különböző módokon bemutató munkák közé sorolnám Reijo Kela 365 nap – videónapló 1999 (2000) c. munkáját. A táncos, aki egy kis finn faluban nőtt fel majd New Yorkban Merce Cunninghamtól tanult, egy éven keresztül mindennap felvett egy jelenetet, különböző helyzetekben, helyszíneken. A folyamatosan mozgásban lévő alak a jeleneteken ugyanazon irányban „szalad ki” a képből, és így, az előtértől a lezárásig, a különböző helyekre kitett monitorokon „szaladja (ugrálja, bukfencezi stb.) körbe” a kiállítást. A munka nagyon szórakoztató, de a tragikomédia megint megjelenik: a táncos ebben az évben ugyanis súlyosan megbetegedett, és nagyon nehezen épült fel.



A másik alkotó, aki a vizuális napló eszközéhez nyúl, Jari Silomäki. 2001 óta Időjárásképeim címen aktuális tartózkodási helyét lefotózza, s a képet aznapi politikai-történelmi eseményekről szóló kézzel írt beszámolókkal egészíti ki. Ezek olykor személyes vonatkozású történésekkel is párosulnak – összemosódik tehát a jelentős és jelentéktelen, megnyilvánul a táj/környezet érzéketlensége az emberi jelenségekkel szemben, miközben az ember elkerülhetetlenül is a táj melankoliájába „látja bele” az emberi történések hangulatát. Nagyanyja személyes naplóját alkotta meg Silomäki a Nem vehet föl vöröset c. munkájában (1997), amikor nagyapja halála után felvételeket készített az özvegyéről és nagyszülei otthonáról. A jól válogatott képek, jól válogatott sorok együtt arra mutatnak, hogy tud valaki (a nagyapa) a nem-létével mégis nagyon mélyen jelen lenni egy másik ember és tér életében.

Ebbe a sorba illik a feminista problematikát feszegető, groteszk, kifordított Barbie-világot mutató, fekete-fehérre redukált, nagyméretű hagyományos grafika Stiina Saaristótól. A művésznő saját arcképéből indul ki, de összekeveri a férfi és női jellegzetességeket. Szorongásokat vizualizál, szürreális, olykor a nyolcvanas évek horrorfilmjeit idéző, a „főszereplő” ellen forduló gyermekjátékokkal, ijesztővé tett állatokkal benépesített, olykor nagyon dekadens környezetben.

A kiállítás egészét áttekintve, nem lehet véletlen, hogy Marketta Seppälä kurátor korábban nagylélegzetű, komoly kihívásokat jelentő, állatokkal kapcsolatos, állatokat „használó” kortárs kiállítások rendezőjeként szerzett hírnevet. Ő is finn.

Végül pedig a mindenhonnan kilógó, de mindenhova illeszkedő munka, amely a globális és individuális kérdéseket, az ember és a környezete viszonyát is taglalja: a Kurszk atomtengeralattjáró 2000-ben megesett tragédiáját, elsüllyedését megidéző, szenzorral működő, ijesztő, felületes szemléléskor Kicsiny Balázs munkáit felidéző, de azoknál eszkábáltabb, barkácsoltabb hatású, nyersebb, horrorisztikus hangulatú installáció. Eldugott helyen van, de annál hangosabb, Markus Copper munkája. Remekül ráillik Marko Tapionak a sarkvidéki hisztériáról írt sora: „A hangulat csúcsán is halálosan komoly”.




A kiállítás megtekinthető 2009. április 12-ig.
Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum
Budapest, 1095, Komor Marcell u. 1.
Nyitvatartás: kedd-vasárnap 10-20 óráig
A kiállítás ideje alatt filmvetítések lesznek március 14-én, 28-án, április 4-én és 12-én.