gyerek
2009. 05. 13.
Az emlékek kertje
Teatrino Kisszínpad: Dido és Pauline (ábrándjáték) az V. Gyermekszínházi Szemlén
Akik szeretik a festészetet és a mesét; akik nem tudnak és nem is akarnak különbséget tenni a képzelet és a mindennapok között; akik szívesen merülnek el az emlékekben, azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek szól a Teatrino Kisszínpad Weöres Sándor-díjas ábrándjátéka, a Dido és Pauline.
Ha még potenciális mesefogyasztó koromban valaki azt mondja nekem, hogy van egy képzeletbeli barátja, egészen biztosan nem értettem volna, miről beszél. Ma ez nincs így: a (főleg Amerikából importált) mesekönyvek és rajzfilmcsatornák egyik kedvelt szereplője az imaginary friend. Már egy magyar gyerek is kapásból tud mondani néhány hírességet közülük – annak ellenére, hogy talán neki még nincs saját Foster-szörnye.
A Gyermekszínházi Szemle egyik szombati előadásán szembesültem azzal, hogy az elképzelt barátok valóban gyökeret vertek nálunk – legalábbis a felnőttek szerint. A pécsi Teatrino Kisszínpad Dido és Pauline című ábrándjátéka többek között azt a kérdést feszegeti, vajon Pauline csak kitalált barátja-e Didónak vagy valódi, húsvér kislány.
A felnőtt Dido festő, aki visszatér gyerekkorának színhelyére, a kastélykertbe, hogy „kóválygó emlékezete” valamilyen biztos fogódzót találjon, és így felidézhesse és megfesthesse a valamikori kertet. Az emlékekben elmerülve újrajátszódik néhány napja a gyerekkornak; a felnőtt újraélheti a Paulinével átjátszott délutánokat. A gyermekkor kertjébe felnőttként visszatérni furcsa érzés: a felnőtt Didót játszó Schneider Jankó játéka pedig tökéletesen érzékelteti ezt. Minden megváltozott, még a faleveleken átszűrt fény is más, csak a százéves székek maradtak ugyanolyanok. Az emlékezést ezek a változatlannak tetsző székek indítják el, lassan a színpadi fények is átalakulnak, és ismét a gyerekkor kertjében vagyunk, Scheider Jankó helyett pedig egy báb, a gyerek Didó veszi hatalmában a kertet.
A gyerek Didót és Paulinét bábok jelenítik meg, melyeket Schneider Jankó és Gelencsér Tünde hátulról mozgatnak. A színészek hangja és mozdulatai élettel töltik meg a gyönyörűen kidolgozott bábokat. A gyerek- és felnőttkor képeit szimbolizáló váltások az élő színészek és a bábok között igen érzékletesek: hogy a varázslat maradéktalanul sikerült, azt bizonyította a gyereknézők feszült figyelme is. A díszlet színei és formái Gulácsy Lajos vásznaira emlékeztetnek, a világítás is azok hangulatát adja vissza. A színészek, a bábok és a színpadkép együtt pedig olyan varázslatos hangulatot teremtenek, mely meseszerű bódulatba juttatja a nézőket. Ebben a bódulatban azonban még nehezebb magunkban összerakni ezt a komplex ábrándjátékot.
Az emlékezés eufóriájában festegető felnőtt Dido a darab elején magának is próbálja bizonygatni, hogy az elképzelt világ elképzelt figurái valójában nincsenek. Azonban azt, hogy mi volt az elképzelt és mi volt a valóságos, a felnőttkorból visszatekintve már nem lehet eldönteni. Pauline létezett, ez bizonyos. Hogy a fiú képzeletében-e vagy a tejbegrízes, oviba járós mindennapokban, az a felnőtt számára is megválaszolhatatlan kérdés. A gyerek Dido nagy álma, hogy festő lehessen, Paulinével sokszor beszélgetnek erről. Dido szeretné lerajzolni Paulinét, de a lány sosem engedi. Egyik nap csellel mégis sikerül Didónak megörökítenie, lerajzolnia kicsire és mozdulatlanra barátját, hogy mindig mindenhová magával vihesse. Azonban azzal, hogy ilyen módon kisajátítja magának Paulinét, az élő játszótársat elveszíti: Pauline soha többé nem keresi fel a fiút.
Pauline szerint egy festőnek hosszú haja és szakálla van, pont mint Gulácsynak, Botticellinek és Andersennek. A felnőtt, festővé lett Didónak ugyan nincs hosszú haja és szakálla, de a nagy festőkhöz és mesemondókhoz hasonlóan akarja megörökíteni Paulinét ecsetvonásokkal és szavakkal olyannak, amilyennek csak ő látta. A darabban tehát a festészet és a meseszövés szorosan összekapcsolódik, közös céljuk, hogy együtt, egymást kiegészítve megmutathatóvá tegyék Dido emlékeit.
A darabot öt éves kortól ajánlják. A színlap alapján mindenféle komoly elvárás nélkül ültem le a nézőtéren, egy könnyű szombati matinét remélve, ehelyett azonban egy igen összetett játékot láthattam. Hivatalból mindig értelmezni akarok, és erre tettem kísérletet a Dido és Pauline alatt is. Talán régen voltam öt éves, és azért ment nagyon nehezen. Amikor azonban kijöttem a Kamarateremből, megnyugodtam, ugyanis előttem egy körülbelül tízéves fiú éppen azt kérdezte az apjától, mégis mit láttak. Az apja visszakérdezett, hogy hol akadt el, a fiú pedig azt válaszolta: az elején.
A Dido és Pauline komoly darab szép köntösben. Bár nehéz kérdéseket tesz fel, rengeteget ad: hosszú szülő-gyerek beszélgetések kiindulópontja lehet arról, mit jelent gyereknek vagy felnőttnek lenni, mi a barátság, hogyan működik a képzelet, hogyan emlékezünk.
Dido és Pauline
– ábrándjáték –
Rendező: Szabó Attila
Dido: Schneider Jankó
Pauline: Gelencsér Tünde
Tervező: Bartal Kiss Rita Blattner-díjas
Festmény: Ludvig Ákos
Zene: Csernák Zoltán
Ének: Pavlovics Lucia
Írta és rendezte: Szabó Attila
A Gyermekszínházi Szemle egyik szombati előadásán szembesültem azzal, hogy az elképzelt barátok valóban gyökeret vertek nálunk – legalábbis a felnőttek szerint. A pécsi Teatrino Kisszínpad Dido és Pauline című ábrándjátéka többek között azt a kérdést feszegeti, vajon Pauline csak kitalált barátja-e Didónak vagy valódi, húsvér kislány.
A felnőtt Dido festő, aki visszatér gyerekkorának színhelyére, a kastélykertbe, hogy „kóválygó emlékezete” valamilyen biztos fogódzót találjon, és így felidézhesse és megfesthesse a valamikori kertet. Az emlékekben elmerülve újrajátszódik néhány napja a gyerekkornak; a felnőtt újraélheti a Paulinével átjátszott délutánokat. A gyermekkor kertjébe felnőttként visszatérni furcsa érzés: a felnőtt Didót játszó Schneider Jankó játéka pedig tökéletesen érzékelteti ezt. Minden megváltozott, még a faleveleken átszűrt fény is más, csak a százéves székek maradtak ugyanolyanok. Az emlékezést ezek a változatlannak tetsző székek indítják el, lassan a színpadi fények is átalakulnak, és ismét a gyerekkor kertjében vagyunk, Scheider Jankó helyett pedig egy báb, a gyerek Didó veszi hatalmában a kertet.
A gyerek Didót és Paulinét bábok jelenítik meg, melyeket Schneider Jankó és Gelencsér Tünde hátulról mozgatnak. A színészek hangja és mozdulatai élettel töltik meg a gyönyörűen kidolgozott bábokat. A gyerek- és felnőttkor képeit szimbolizáló váltások az élő színészek és a bábok között igen érzékletesek: hogy a varázslat maradéktalanul sikerült, azt bizonyította a gyereknézők feszült figyelme is. A díszlet színei és formái Gulácsy Lajos vásznaira emlékeztetnek, a világítás is azok hangulatát adja vissza. A színészek, a bábok és a színpadkép együtt pedig olyan varázslatos hangulatot teremtenek, mely meseszerű bódulatba juttatja a nézőket. Ebben a bódulatban azonban még nehezebb magunkban összerakni ezt a komplex ábrándjátékot.
Az emlékezés eufóriájában festegető felnőtt Dido a darab elején magának is próbálja bizonygatni, hogy az elképzelt világ elképzelt figurái valójában nincsenek. Azonban azt, hogy mi volt az elképzelt és mi volt a valóságos, a felnőttkorból visszatekintve már nem lehet eldönteni. Pauline létezett, ez bizonyos. Hogy a fiú képzeletében-e vagy a tejbegrízes, oviba járós mindennapokban, az a felnőtt számára is megválaszolhatatlan kérdés. A gyerek Dido nagy álma, hogy festő lehessen, Paulinével sokszor beszélgetnek erről. Dido szeretné lerajzolni Paulinét, de a lány sosem engedi. Egyik nap csellel mégis sikerül Didónak megörökítenie, lerajzolnia kicsire és mozdulatlanra barátját, hogy mindig mindenhová magával vihesse. Azonban azzal, hogy ilyen módon kisajátítja magának Paulinét, az élő játszótársat elveszíti: Pauline soha többé nem keresi fel a fiút.
Pauline szerint egy festőnek hosszú haja és szakálla van, pont mint Gulácsynak, Botticellinek és Andersennek. A felnőtt, festővé lett Didónak ugyan nincs hosszú haja és szakálla, de a nagy festőkhöz és mesemondókhoz hasonlóan akarja megörökíteni Paulinét ecsetvonásokkal és szavakkal olyannak, amilyennek csak ő látta. A darabban tehát a festészet és a meseszövés szorosan összekapcsolódik, közös céljuk, hogy együtt, egymást kiegészítve megmutathatóvá tegyék Dido emlékeit.
A darabot öt éves kortól ajánlják. A színlap alapján mindenféle komoly elvárás nélkül ültem le a nézőtéren, egy könnyű szombati matinét remélve, ehelyett azonban egy igen összetett játékot láthattam. Hivatalból mindig értelmezni akarok, és erre tettem kísérletet a Dido és Pauline alatt is. Talán régen voltam öt éves, és azért ment nagyon nehezen. Amikor azonban kijöttem a Kamarateremből, megnyugodtam, ugyanis előttem egy körülbelül tízéves fiú éppen azt kérdezte az apjától, mégis mit láttak. Az apja visszakérdezett, hogy hol akadt el, a fiú pedig azt válaszolta: az elején.
A Dido és Pauline komoly darab szép köntösben. Bár nehéz kérdéseket tesz fel, rengeteget ad: hosszú szülő-gyerek beszélgetések kiindulópontja lehet arról, mit jelent gyereknek vagy felnőttnek lenni, mi a barátság, hogyan működik a képzelet, hogyan emlékezünk.
Dido és Pauline
– ábrándjáték –
Rendező: Szabó Attila
Dido: Schneider Jankó
Pauline: Gelencsér Tünde
Tervező: Bartal Kiss Rita Blattner-díjas
Festmény: Ludvig Ákos
Zene: Csernák Zoltán
Ének: Pavlovics Lucia
Írta és rendezte: Szabó Attila
Képek forrása: www.gyermekszinhaziszemle.hu, www.oberontarsulat.hu
Szerzők
-- Varga Betti --
